Hogy miért tért vissza?
Azért, mert tavaly (emlékeim szerint novemberben) már volt egy Tereskova-búcsúkoncert ugyanitt, a Gödör klubban. Hogy akkor miért gondolta Kriszta úgy, hogy véget vet zenészi tevékenységének, és onnantól csak Nagy Kriszta képzőművészként éli világát, nem tudhatni, ahogyan azt sem, miért vetette el ezt a gondolatot alig egy évvel később.
(Illetve de, a búcsúkoncert előtt nyilatkozott egy ilyet: „Hát, ez lesz az utolsó Tereskova-koncert, azt hiszem, ezt el kell mondanom. Felnőttem.” – ezek szerint ez a felnőttségi roham mára elmúlt. Ha pedig valaki a fentebb feltett kérdés miértjének megválaszolására valami egyébirányú vagy tartalmasabb kifejtést várt, attól ezennel elnézést, de hát így járt.)
Mindjárt az első meglepetés az volt, hogy a gitáros szerepében egy számomra eleddig ismeretlen fiatalember (Stumpf András) jeleskedett, Kriszta elmondása szerint 2 napja volt betanulni a műsort, mert az előző gitáros akkor jelezte, hogy nem tekinti magát a Tereskova zenekar gitárosának többé. Nos, ez a rövid betanulási idő hallatszott is számos dalon, messze nem úgy hangzottak el, ahogy ismertem-ismertük azokat, egetverő hibák persze nem voltak – Mezei Andris basszusgitáros Varga Zsolt dobos támogatásával kontroll alatt tartotta az előadást –, szóval még mindig jobb volt, mintha én álltam volna be gitározni, pláne 2 nap próba után.
A Tereskova együttesre mindig is jellemző volt a kiváló vokál (olyanok támogatták ebben Krisztát, mint Gryllus Dorka és Czerovszki Heni, mondhatni, mindkettőjük itt mutatta meg a csikófogait), ezt most Kozma Orsi valósította meg, aki annak idején szintén a Tereskova vokalistájaként kezdte zenei (legalábbis színpadi) pályafutását. Most Kriszta el is kezdett valami olyasmit, hogy mekkora megtiszteltetés, meg hogy nem derogáló-e neki ma már ismert énekesnőként a háttérben (valójában persze oldalt) vokálozni, mire Orsi csak annyit válaszolt:
Eljöttem, nem?
Az első számot nem is ismertem fel, bár 1988-tól, amikor először láttam őket az Almássy téren – akkor még 3 vagy 4 tiszta pirosba öltözött csaj alkotta az együttest –, viszonylag rendszeresen jártam-járok Tereskova-koncertekre, de a második lemez (Tömegközlekedés) utáni dalok közül már csak kevés tetszett igazán, kevésbé tetszett a zene, és számomra már túlzó tartományba tendálódott a trágárság – talán csak az Aki nem lép egyszerre kezdetű, de aztán az ugyanezen sorral kezdődő gyermekdaltól mind zenében, mind következő szövegrészeiben (már abban is, hogy mit nem kap estére; segítségképpen: p-vel kezdődik, -a a vége, valamint nagyon jó, katonának az való, és nem pufajka) erősen eltérő opusz lopta még be magát a kedvenceim közé, főleg a zenéje miatt, ami talán nem véletlen, mivel ez még az azóta sajnos szintén az egyre gyarapodó halottaink számát szaporító Kádár Mikulás szerzeményei közé tartozik). És persze évek óta nem hallhatók élőben olyan dalok, mint a Tarzan, vagy a lassabb tempójúak közül a Nagykabát, a Miért nem süt?, a Contergan-szerelem és a Hull az eső – mondjuk ezekben nincsenek is szabadszájú szövegrészek, szóval biztosan nem illenek a koncepcióba.
Aztán a második, a Ne kiabálj! már ismerős volt, ahogyan az azt követő Tömegközlekedés is. Utóbbi akkor íródott (1997 végén – huh, lassan 20 éve???), amikor még messze nem volt ilyen súlyos a hajléktalanhelyzet, mint manapság, ezért az aluljárók mai de facto hajléktalanszállóinak utóbbi években sok éles vitát kiváltó világa ki is maradt a dalból, csak a buszok-villamosok-trolik szaglószervekre (szájszag, izzadságszag, seggszag, hónaljszag, illetveFosszagot áraszt egy hontalan.) és emberi egészségre veszélyes (Elhányom magam, de lehet, hogy ő hány le, illetve Ki tudja, hogy milyen az ülés / Éppen, amin én ülök / Tán jobb lenne, ha állva fogódznék / De nincs kesztyűm és oda se férnék) szociológiai környezetrajzát mutatja be a dal. Ez a szám számomra mindenképpen fura volt ebben a nagyon lecsupaszított hangszerelésben (gitár, basszusgitár, dob), Kovács Öcsi hegedűjátéka nélkül, de hát aznap ő maximum lélekben volt jelen.
Aztán helyet kaptak még a műsorban olyan ikonikus, mondhatni, valamirevaló Tereskova-koncerten kihagyhatatlan darabok is, mint a Cicalány, az Akarok egy nőt (Már a múltkor sem sikerült az aktus / Valami súlyos hiba lehet a készülékeddel / Vagy talán a pszichéddel van valami baj), a Ha kifestem a szemem, valamint A faszomnak kell a diós kalács sor miatt valamiért kiemelt közönségkedvenccé vált Dióskalács, meg persze a művésznővel kapcsolatban talán legtöbbet emlegetett Illatos a pinám sem maradhatott ki a repertoárból, de az újabb és trágárabb dalok közül a Kösz, faszfej! is a közönség elé lett tárva.
Ami talán a legfeltűnőbb volt, hogy ezen az estén Kriszta önmagához képest meglehetősen visszafogott volt (mondom: önmagához képest), bár beszélt jelenlegi (vagy létező, vagy nem) pasijának 28 cm-es farkáról, meg arról is, hogy egy korábbi pasijának csak 10 centis volt, de azzal is nagyon jó volt a szex (jó, nem pont ezekkel a szavakkal adta elő – és mivel ez a cikk nem nyomtatásban jelenik meg, már a nyomdafestékre sem hivatkozhatom, de bízzuk az olvasók képzelőerejére), mintha végül valóra váltotta volna saját Konszolidált nő szeretnék lenni szövegsorát, még a vokalistával való közös táncolás és egyéb mozgásművészet is jelentős mértékben csökkent a régebben megszokottakhoz képest, már attól tartottam a koncert fele táján, hogy még mellmutogatás sem lesz, de aztán ez legalább nem maradt el; mellettem pár tizenéves lány meg is jegyezte, hogy már értik, miért akartak a fiúk mind az első sorba menni (apropó, meglepően sok tizen- vagy kora huszonéves lány volt egyébként a koncerten barátnőkkel, fiúk nélkül, gondoltam is, hogy hej, csak 25 évvel lennék fiatalabb, micsoda vadászterület lenne, még tejszagú lányok hordái…). Kriszta időnként még a jórészt saját maga által írt dalszövegekbe is belehibázott, de szerencsére Kozma Orsi általában kisegítette ilyenkor.
Aztán a ráadás első számaként előadott Száll az űrhajó esetében már ez sem működött, úgyhogy kétszer hangzott el a Jobbra egy műhold kezdetű versszak, de legalább nem úgy folytatódott, mint pár éve (még a régi) Gödörben, ahol ugyanezen baki után az „és balra egy lófasz” félsor következett, hanem szép rendben ment végig az eredeti szöveg másodjára is.
A végén elhangzott még az Unikum, aztán beváltotta fenyegetését az együttes, miszerint ez tényleg az utolsó szám, és levonult a színpadról. Mivel semmilyen ígéret nem hangzott el, sem az, hogy ez egy új búcsúkoncert volt, sem az, hogy újrakezdés, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Szólj hozzá!