Tartozom egy vallomással.
Mivel a koncertet a Hollywood Music Fesztivál keretein belül hirdették meg, egy vaskos haknira számítottam. Mármint az első két szó miatt...Mindamellett, hogy bírom a sorozatbéli dokit, és szombat délután még meg is néztem vagy két aktuális részt a Doktor House-ból, csak, hogy szokjam a dolgot.
Kétségem sem volt afelől, hogy a közönség gerincét az említett népszerű széria lelkes rajongói alkotják majd, és amikor megláttam a női mosdó előtt partnerére várakozó, egyáltalán nem rajongó típusnak kinéző úriembert Doktor House-os pólóban, a dolog további megerősítést nyert.
Arra viszont nem számítottam, hogy már az első – nulladik... – pillanattól akkora lelkesedés és tombolás kíséri a koncertet, hogy sejteni lehetett: a nézőtér 80 százaléka egy percre sem hagyta abba a tapsolást, pedig nem egy félórás klubkoncert volt.
Arra meg végképp nem, hogy a sorozatbéli morc karakter kibújik ebből a szereppáncélból, és – komikusi tehetségét is megcsillogtatva – olyan szeretettel, humorral, lendülettel és lelkesedéssel kommentálja végig a bulit, hogy még egy felesége által akarata ellenére elhurcolt antidoktorhouse-ista férjnek is meg kellett, hogy lágyuljon a szíve.
Minden volt ez, kérem, csak hakni nem. Még akkor is, hogyha pusztán a zenekar jön Magyaroszágra, akkor lasszóval kellett volna fogni az embereket, mert valljuk be, a The Copper Bottom Band nevének említése a koncert előtt nem sokat mozdított meg bennünk... A szombat estével azonban ez is elmúlt: bármikor szívesen elmegyek a koncertjükre, akár van doki, akár nincs, mert remek zenészek – akik olyanok, mint az Eötvös Cirkusz bohóca: bármikor előrántanak egy másik hangszert – és jófajta muzsikát játszanak. S ezzel szerintem nem vagyok ma már egyedül.
Hugh Laurie a konferanszában maga is elmondta, hogy respektálja az érdeklődést, hiszen a közönség részéről egyfajta vállalt kockázat, hogy eljönnek egy olyan koncertre, amelynek a "frontembere" nem zenész. Így utólag azért hozzátehetjük, nemcsak zenész, hanem énekes, zongorista, gitáros és kiváló entertainer – erre most nem lelek hirtelen megfelelő magyar kifejezést.
Szóval a zenekar+Laurie gondoskodott a zenei élményről, a szólóikat eleddig ritkán tapasztalt hálával jutalmazta a közönség, volt is mit megköszönni, mert a maguk műfajában mindegyik remekelt, kiemelném közülük Gaby Morenót, aki a hangján és mindenféle gitárokon játszott, az előbbit olyan gyönyörűen, hogy megállt az ütő az ereinkben, társa, a vérbő fekete hölgy, Sister Jean McClain pedig tökéletesen hozta azt, amit egy soul- és/vagy bluesénekestől elvárhat az ember.
Valójában semmit sem kellett volna Laurie-nak tennie: már az elegendő lett volna, hogy ott van, hol a zongoránál ülve, hol a mikrofonnál állva, de szerencsére nem érte be ennyivel, aminek az lett az örömteli következménye, hogy a közönség az eksztázis határán lebegve tombolta végig a koncertet, s a forró hangulat annak ellenére kebelezte be sorról sorra a nagyérdeműt, hogy a légkondi ezerrel fújta a fagyot a nyakunkba.
A Doki által előadott, megfelelő mennyiségben és időben adagolt szarkazmus, a poénok és a rövidke sztorik lehengerelték a népet, és ez a fajta együttes öröm és hangulat elsöpörte a színpad és a nézőtér közötti láthatatlan kerítést. Egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha egy öltönyös úr vagy kisestélyis högy lekaratézza a biztonsági őrt, és felpattan megölelni a főszereplőt.
Ami meg hab a tortán: az est sztárja legalább annyira tiszteli a zenésztársait, mint amennyire a közönségét, és egyiknek sem habozott töbször is hangot adni.
A nem számolom hányadik koncerten is túl nem különösebben izgat fel, ha valaki a megszokott "Jó estét, Budapest!" mondattal köszönti a jónépet, és egy-egy "Köszönöm" is elhangzik, naná, de a Doki olyan tökéleteses ejtette az S-eket és annyira őszinte volt a tisztelete, hogy még ennek a momentumnak is külön lehetett örülni, annak meg pláne, amikor Laurie megköszönte, hogy meglátogathatta a földkerekség legszebb városát. Mármint Budapestet. Senkit nem érdekelt, hogy talán mindenhol ezt mondja, szívesen magunkra vettünk minden jót, akkora volt az alapöröm. Még azt is elhittük neki, hogy a Lazy River című számot, előző este írták, biztos a mi Dunánk ihlette, gondoltuk teljesen elkapatva magunkat a sok dicsérettől.
Megfordult a trend is: ezúttal nem a közönség piált, és a banda meg csak fentről nézte: a tálcán behozott felespoharak tartalmát a zenészek hörpintették fel, no nem húzóra, elég sokáig elvoltak azzal az alig két centnyi piával... Lélekben koccintottunk velük, és röhögtünk a svájci közönség rovására elsütött poénon. Nem szép dolog, de felettébb szórakoztató...
Ráadásul egy tökéletesen szerkesztett műsort hallhattunk, külön hála, hogy nem a dolog könnyebbik végét fogták meg és játszották random az örökzöldeket: volt ilyen is, de akadt jócskán olyan jazz-, blues- és soulklasszikus, amelyet nem tolnak óránként a rádióadók, vagy ha igen, akkor nem ebben a feldolgozásban – ahogy a Doki megjegyezte, boldogság számára, ha ezek a remek nóták tovább élhetnek egy-egy koncert által.
A közönség nehezen engedte le a színpadról a zenészeket, úgy tűnt, még ezeket a hollywoodi sztárokat is meglepte ez a tomboló siker, vagy jó színészek, kit érdekel, szóval az utolsó etapot már a színpad előtt táncoltuk végig, egy pillanatra sem hagyva abba a tapsolást, ezért aztán kaptunk ráadásnak egy lassabb nótát, utána meg egy Ponyvaregény betétdalt.
Mindent egybevetve ez úton megkövetem a zenekart, a Dokit meg a szervezőket az előítéletekért és a prekoncepcióért, ez is bizonyítja egyébként, hogy minden hollywoodi sztár, de nem mindegyik sztár szerethető előadó és jó zenész. Aki meg igen, mint Hugh Laurie is, annak maximálisan kijár a tisztelet, ha hangszert vesz a kezébe, és kiáll a közönség elé.
Isten tartsa meg jó szokását!
Fotó: Kallos Bea /MTI
Szólj hozzá!