A fent említett koncert óta sok pálinka lefolyt a torkokon, akkor még az intézményt is Művészetek Palotájának hívták, ami egy teljesen jó név egy olyan helynek, ahol a főváros legjobb, a könnyűzenétől az immár hagyományos júniusi, méltán jó hírű Wagner-operaelőadásokig minden műfajnak helyet adó koncerttermei mellett egy múzeum is működik, bár a nép kezdettől csak Müpaként emlegette. Azóta a Müpa lett a hivatalos név. Szerintem nem volt a legjobb ötlet, de hát ez is csak egy vélemény. Persze mivel az enyém, ezért nagyon fontos. Nekem.
A Müpa elrendezése, bár járok oda egy ideje, olykor még mindig kissé labirintusélményt okoz, pl. hogy merre van elrejtve a WC, vagy miért kell egy emeletnyit felfelé menni az eleve lépcsőn felfelé menve elérhető bejárattól a földszintre jutáshoz, de ezekkel már számolok.
A cikk tárgyát képező koncert valamiért a húsvét hétfőt követő keddi napra került, ami sok minden miatt nem a legjobb választás az átlag koncertre járó számára, kinek munka, kinek ez, kinek az, én pl. gitáróráról rohanva estem be, és hát ahol jutott parkolóhely a Vágóhíd utcában, az a környék nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek, hogy a gitárt a kocsiban merjem hagyni (még ha nem is milliós érték, de már a szívemhez nőtt az elmúlt 25 évben, mióta velem van). Szerencsére a ruhatárosok vállalták, hogy megőrzik nekem.
Az ugyebár nem meglepő, hogy Lecsó főleg akusztikus gitáron zenélt, mivel a normál koncerteken is eleve sokat játszik azon – a kíváncsiság tárgyát az képezhette, hogy a többiek milyen hangszerekkel szerelkeznek fel erre az eseményre. Nos, aki akusztikus basszusgitárt vagy nagybőgőt várt, hiába várta, Varga Laca maradt a megszokott hangszerénél, ahogy értelemszerűen a dobos Farkas Zoli is, és a fúvósoknál sem történt semmi változás, mivel bár létezik már a dobnak, a trombitának és a szaxofonnak is elektronikus változata, Zoli nem ilyet használ, ahogy Szűcs Qka Krisztián és Albert Zoltán is még a hagyományos rézcsövekkel tolja (valamint Qka még valami borzasztó hangú piros hangcsiholóval, nem tudom, hogy az mi lehet). Dióssy D. Ákos ez alkalommal a szintik helyett hagyományos zongorán csillogtathatta (és csillogtatta is) a tudását, egyáltalán nem volt viszont szokványos, hogy Molnár Balázs az első néhány számban bendzsóval helyettesítette a gitárt (bár aki látta az együttes Akusztik-műsorát az M2 csatornán – a zenei műsorok kifejezetten jók itt, a többit inkább hagyjuk –, annak ez sem jelentett újdonságot, aki meg nem látta, itt nézheti meg az egészet, jó minőségben. Emellett a fúvósszekció ezúttal kiegészült egy pozanossal is, akit sajnos nem ismerek, az együttes pedig három vokalistával, egy fiú-két lány felállásban, és a színpadon (rendezői bal-) oldalt elhelyezett székekből sejteni lehetett, hogy lesznek még egyéb vendégek is.
A koncert a Visszafordulnék-kal vette kezdetét, székszomszédom, a barátaim ismeretségi körébe tartozó csajszi meg is jegyezte, hogy hú, de jó, mindjárt a kedvencével kezdenek. Mivel a zenekar erősen készül (már vagy három éve) az új albumára, amely a hírek szerint szeptemberben meg is jelenik, természetesen erről is játszottak dalokat, amelyek egy része a koncertjeikre rendszeresen járóknak már ismerős lehet, más részéhez most szoktatják a népet, néhány egészen jó szám biztosan lesz rajta, például a Balatonszepezd, a Leteszlek, a Brazil (amely most nem hangzott el) és zenéjében a korai időket idéző Columbo.
Természetesen az új számok mellett nem maradhattak el az első demótól az utolsó albumig minden korszakból válogatott, a koncerteken megszokott slágerdarabok sem, és néhány szám után Balázs is visszaváltott gitárra. Kisvártatva megtudtuk azt is, kire várnak az üres székek, melyekenk a Color Quartett vonósnégyest alkotó csinos hölgyek foglalták el a helyüket néhány szám erejéig.
A koncert közepe táján Lecsó egy vendéget is bejelentett, ami, még ha beharangozták is, nekem mindenképpen meglepetés volt, ugyanis Bródy János volt az illető. Lecsót ismerve el tudtam volna képzelni Müller Pétertől Menyhárt Jenőn és Bárdos Deák Ágin át ef Zámbó Öcsikéig sok mindenkit a '80-as évek alternatív zenészei közül, de Bródy valahogy nem merült volna fel bennem. Hiába, mindig van új a nap alatt. Bródy ezúttal két saját számát adta elő, mondjuk úgy, két rendszerkritikus szövegű darabot, az Ezek ugyanazok és a József Attila-parafrázissal élő Magyarok közt európai címűeket, mely utóbbiba beszálltak a Pál Utcai Fiúk tagjai is. A dalok utáni tapsból ítélve viszonylag kevés megszállott kormánypárti foglalt helyet a közönség soraiban.
Ezt követően Bródy is közreműködött még az Idegen című régi Pál Utcai Fiúk-dalban, majd távozott. Érdekes volt viszont megfigyelni a különbséget az ő laza és Lecsó közel 40 év után is izgulós összekötő szövegei között. Mint Lecsó mondta koncert közben, megkérdezte a lányát, hogy mit mondjon a számok között, mire a lánya azt válaszolta: "Apa, mindegy, hogy mit mondasz, csak fejezd be a mondatokat.' Hát, az már igaz, jól ismeri az apját és a PUF közönségét is.
Lecsó elmesélt még egy érdekes történetet is annak apropóján, hogy az egyik (már nem emlékszem, melyik) dal elején akadt egy kis technikai malőr, kontakthibásan zúgni kezdett valami, jött a technikus és kicserélte, benne pedig felidéződtek a régi szép emlékek, amikor maga is technikusként dolgozott a szigetszentmiklósi művelődési házban, ahol próbáltak és koncerteket is tartottak, a művház igazgatónője mondta, hogy lehet, csak aztán semmi vadulás. Aztán az egyik koncerten némi pálinka hatása alatt felhúzta a színpadra az akkori barátnőjét, és a dob elé lökve a szám szövegéhez illően valamiféle kutyapózos családalapító mozgást imitált vele éneklés-gitározás közben. A művház igazgatónőjénél, aki mindennek tanúja volt, itt szakadt el végleg a cérna.
Anikó, aki általában nem nagyon szokott megszólalni a dalok közt, most Lecsó szövegeire remekül riposztozgatott, itt például megjegyezte: na, a végére egészen belejöttél. (Valamint korábban, amikor talán arról volt szó, hogy a csajozás miatt kezdtek el zenélni: És bejött?)
Természetesen minden számot nem lehetett előadni a rendelkezésre álló két órában, így néhány kedvence biztos mindenkinek kimaradt, de hát ez már csak így megy, jó 100 perc után a Nehéz időkkel, majd a Legelővel zárult a műsor fő része.
Az együttes a visszataps után szokásához híven ezúttal sem egyszámos ráadást adott, a Ha jön az álom előtt Lecsó megjegyezte, hogy szereti ezt a számot, mert jókat szólózhat a végén. A Csak úgy csinál most is közönségénekeltetéssel kezdődött, és hamar kiderült, hogy egész más két sör nyomása alatt üvölteni a szám szövegét a Budapest Parkban vagy a Barba Negrában, mint (a többség legalábbis) józanul a Müpában, ami mégiscsak egy kultúrhely, szóval a közönség teljesen megilletődötten, mondhatni félve inkább csak mormolgatta, mintsem énekelte a szöveget, meglehetősen kis hangerővel.
Zárószámként A bál hangzott el, és közben Lecsó bemutatta a zenekar tagjait és vendégeit, ezúttal elég szép számmal voltak, majd bejelentette, hogy a koncert után dedikál az együttes az emeleten. Ennek apropója pedig az, hogy megjelent a 4 évvel ezelőtt müpás koncert dupla bakelitlemezen (ami pont annyira nem bakelit, amennyire nem is vinil, aminek mások hívják, hanem PVC és még egyéb adalékok, én maradok ennél). Sajnos, a zenekar jelenleg nem tervezi ezt CD vagy egyéb digitális hanghordozó formájában is kiadni, úgyhogy akinek nincs hagyományos lemezjátszója – a dedikálás során a beszélgetéseket elcsípve ez sokaknak volt probléma – az így járt, vagy reménykedhet, hogy az együttes meggondolja magát.
Szólj hozzá!