Vannak, akik ezt ki is használják, arra gondolva, hogy a külcsíny magával ragadja a közönséget, még akkor is, ha a valódi produktum nem képvisel kimagasló színvonalat, sőt, akár kifejezetten felületes, steril. Sajnos, valahol igazuk van. Keveseknek adatik meg annyira gyakran megtapasztalni a szórakoztatóipar ezen magas szintjét, hogy ne babonázza meg őket az emberi elmével már-már feldolgozhatatlan látványvilág, amely – akarva-akaratlanul – az esemény valódi értékét olykor másodlagos szerepbe sorolja.
Adott egy lemezlovas, aki körülbelül 8 éve ül a nemzetközi zeneipar trónján: dalai az elmúlt tíz évben több mint huszonöt országban uralták folyamatosan a slágerlistákat, sorra döntve a letöltési és hallgatottsági rekordokat. A legnevesebb művészekkel dolgozik együtt. Színpadra állt a XXXI. nyári olimpiai játékok záróünnepségén, a Maracana Stadionban, Rio de Janeiróban. Észak-Amerika és Európa nagy fesztiváljain – a 2018-as Szigeten is – rendszeresen a húzónevek között szerepel. Olyan ikonikus helyeken adott teltházas koncerteket, mint a Madison Square Garden vagy az oslói Ullevaal Stadion. Mindezek ismeretében felmerülhet bennünk a kérdés, hogy egy ilyen ikonban van- e még elég tűz, van-e még motiváció arra, hogy fellépések százaival a háta mögött újra és újra teljes erőbedobással játsszon a rajongóinak.
Az elektronikus zene norvég hercege, Kyrre Gørvell-Dahll alias Kygo nemcsak feltüzelte, hanem egyenesen felrobbantotta az MVM Dome-ot november 17-én. A 33 éves producer, DJ tette mindezt úgy, hogy állítom: ha felkapcsoltuk volna a világítást és egy kisebb pulttal kiállítottuk volna a színpadra középre, ő ugyan ekkora bulit varázsolt volna. Kygo az élő példája annak a gondolatnak, hogy nem a zenének kell lennie az előadóért, hanem az előadónak a zenéért. Visszafogott mosollyal, egyszerű fehér öltözékben, a rivaldától szinte egy lépéssel hátrébb húzódva játszott. Folyamatosan kommunikált a közönséggel, mindezt olyan elegáns mértékletességgel, hogy az ember szíve megdobbant tőle: nem ünnepeltette feleslegesen magát minden szám után, nem beszélt túl sokat, nem mesterkélten – az adott náció anyanyelvi kifejezéseit pufogtatva – akart a helyi, esetünkben a magyar közönség kedvében járni. Pontosan azt adta az embereknek, amiért jegyet váltottak: kinyújtotta a kezét, átsegített egy vibrálóan élő, belső atmoszférába, és szűk három órára elfeledtette a kinti világ minden aspektusát. Csak ő volt, a közönség és a testet-lelket megmozgató dallamok.
Kiváló alapokat teremtett ennek az atmoszférának az osztrák Klangkarussell duó és Sammy Boeddha Renders, művésznevén Sam Feldt. Előbbinek sajnos csak a végére értünk oda (egy jó tanács, ha a IX. kerületi rendezvényhelyszínt választjátok: váltsatok előre parkolójegyet), ám ennek ellenére sem volt okunk panaszra. A holland house, deep house és tropical house műfajokban mozgó művész kellőképpen kárpótolt bennünket a késésért. Repertoárjában felcsendült egyebek mellett a Sleep Tonight; a 2 Hearts; az All The Things She Said; a Rita Orával közös Fall in deep, és a többszörös platina minősítésű Magnets lemezen megjelent Post Malone.
Kilenckor lépett színpadra – pontosabban az azon felállított mozgó emelvényre – Kygo, aki – hölgyeim, mindenkit megnyugtatok – az évek során mit sem veszített északi sármjából. A 31 tételes setlist bővelkedett a zenei csemegékben: minden dal és azok vizuálja is külön bekezdést érdemelne. Nehéz felidézni minden egyes momentumot, hiszen egy olyan komplex, audiovizuális élményben volt részünk, aminek az érzékelése egy egészen új tudatállapotba emelt minket: ahogy kialudtak a fények és elindult az Intro, elemelkedtünk a pillanatnyi fizikai közegtől, és együtt szálltunk az előadóval a grafikákban megidézett mesés természeti tájak felett.
A műsor az Ava Max-szel közös Whatever című slágerrel kezdődött, amit a For Life követett. Ehhez a dalhoz rögtön élőben csatlakozott az este első – de messze nem utolsó – vendégfellépője, a szám keletkezésében Nile Rodgers mellett szintén szerepet vállaló Zak Abel, aki később a Lose Somebody és természetesen a Freedom alatt is csatlakozott Kygo-hoz a színpadon.
Felcsendült a Plesteddel való együttműködésből született Me Before You, majd a 2018-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt Avicii emlékére készült Forever Yours, valamint a legendás Levels.
A közönségkedvenc Stay után a rajongók kitörő lelkesedéssel fogadták a Stargazing-et, mely alatt színpadra lépett az az énekes-dalszerző Justin Jesso, aki nem kisebb nevekkel dolgozott eddigi karrierje során már együtt, mint a Backstreet Boys, Ricky Martin – és persze az este főszereplője, Kygo.
A It Ain't Me; a Can't Do It on My Own és az Imagine Dragons-szal együtt készített Stars Will Align előzte meg a nagy ovációt kapó, Sandro Cavazzaval életre hívott Hold On Me-t, aminek refrénjét – hiába debütált kevesebb, mint egy héttel a koncert előtt – az aréna minden részéről hallani lehetett. (Amennyiben még nem tettétek, okvetlenül keressetek rá az újdonságra)
A Surrender záróakkordjainak elhalkulásával jött el az első pillanat, mikor az ülőhelyet váltók sem tudtak maguknak megálljt parancsolni, hiszen a Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight) és a Hot Stuff energiái egyszerűen talpra rántottak – majd ott is tartottak mindenkit. Az ABBA és Donna Summer 1979-ben kiadott új, modern köntösbe öltöztetett ikonikus ritmusai fikarcnyi kétséget sem hagytak afelől: Kygo a nagy elődökhöz is kiváló érzékkel nyúl vissza.
Tehetségét, muzikális érzékét a pult mögül kilépve is nem egy alkalommal bizonyította: emblematikus zongorája mellett helyet foglalva, hat, vonós hangszereket megszólaltató hölggyel kiegészülve egészen elképesztő zenei élményben részesítette a jelenlévőket, például a csodálatos Louderrel.
Az utolsó negyedre kétségtelenül a tetőfokára hágott a hangulat: jött a Gryfinnel és Callum Scottal készített Woke up in live, aztán a 2015-ös év örökzöldjével, a Stole the Show-val fokozta az izgalmakat maga Parson James. Justin Jesson a színpad elején helyet kapó piano tetején állva „helyettesítette” Conrad Sewellt, és énekelte:
„Our hearts are like firestones/ And when they strike, we feel the love/ Sparks will fly, they ignite our bones/ And when they strike, we light up the world.”
A búcsú Higher Love-é és a Kygo – elmondása alapján – személyes kedvencéé, a Freeze-é volt.
Egy modern kori virtuóz, aki tinédzser énem egyik nagy kedvencéből felnőttkorom lejátszási listájának állandó szereplőjévé vált. A Kygo World Tour tapasztalatai még inkább megerősítették ezt: Kyrre Gørvell-Dahll showja látványos, de nem túlzottan maníros, részletgazdag és egységes. A közösséghez szól, miközben képes minden egyént külön-külön magával ragadni. Kellő arányban érzelmes, grandiózus és pezsgően energikus.
Valami, ami okot ad a vasárnap esti kimenőre – cserébe a hétfő reggeli fáradtságért.
Kygo, Aréna
Szólj hozzá!