Egy szál gitárral a Spiccen

2015. május 14.  ·   Koncertbeszámoló   ·  Zerge

Érdekes volt az elmúlt hétvége a Spiccben, amely – ha valaki nem tudná, és ez nem nagyképűsködés, pár hónappal ezelőttig én sem tudtam – a ma már G3 néven futó új Gödör klub mondhatni „kamaraszínpada”, ahol jobbára akusztikus (és gyakorta fantasztikus) koncertek kapnak helyet.

Egy szál gitárral a Spiccen

Az érdekességet az adta, hogy egy nap kihagyással egymás után lépett fel az 1980-as évek magyar alternatív zenéjének két meghatározó, sőt, akár azt is mondhatnám, korszakalkotó személyisége, akik nélkül a mai magyar zene és azok szövege nem lenne ugyanaz. Valamikor együtt jöttek huszonévesen, hogy eltöröljék a 70-es éveket, és elkezdjék a 80-as éveket – az URH zenekar koncertjeit kezdő felütés volt ez, a két ember pedig Müller Péter Iván, akit ma jobbára és legtöbben Sziámi néven ismernek, valamint Menyhárt Jenő, akit jobbára és legtöbben Menyhárt Jenő néven ismernek. Akkoriban Menyhárt az elején (21), Müller a végén (29) járt a huszonéves kornak, és fél év alatt, bár valószínűleg nem tudatosan, de valóban korszakot alkottak a hazai könnyűzenében (amit persze a zenekari különválás után is folytattak egészen 1983-ig – persze itt már mindenképp meg kell említeni olyan zenésztársak nevét és hozzájárulását is ehhez, mint Dénes József Dönci, Kamondy Ágnes és Másik János az egyik, illetve Hajnóczy Csaba, Hajnóczy Árpád, Újvári János és Farkas Zoltán, valamint Kistamás László és Bárdos Deák Ágnes a másik oldalon –, amikor leállt mind az Európa Kiadó, mind a Kontroll Csoport; az utána következő, zenében eltöltött éveik-évtizedeik bár továbbra is jelentősek, de én azokat már nem tartom annyira erősen meghatározónak a hazai zenére nézve).

Érdekesség még, hogy bár barátok azóta is, nem voltak jelen egymás koncertjén.

Kezdjük a pénteki nappal, ekkor Müller Péter – mivel maga hangszeren nem játszik, legalábbis színpadképes szinten biztosan nem – mostanában állandó kísérőjével, Kirschner Péterrel (azaz a Felevad duó teljes legénységével) állt a Spicc színpadára, aki az utóbbi közel 20 évben meglehetősen invenciózus gitárossá nőtte ki magát, amin én, mivel jártam valaha 2. műsorra is, amelynek a gitárosa volt még a 80-as évek első felében, meg is lepődtem, mivel akkoriban nem tartottam őt különösebben jó gitárosnak, csak jó átlagosnak. De részemről ez már régen elmúlt, nagyjából akkor, amikor először láttam az Európa Kiadó tagjaként 1993-ban, egy veszprémi koncerten (ahová csak miattuk – meg persze az előzenekar Ági és a Fiúk miatt – utaztam le, és némi szerencsével a zenekar és akkori konferansziéjuk, Kozma György társaságában utaztam vissza Budapestre, nagyon jó hangulatban; egyébként nem tudom, mit csináltam volna az első másnapi buszig/vonatig az általam akkor még ismeretlen Veszprémben).

Müllernek, aki 1980 óta – hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodások, pl. normandiai halászélet stb. kivételével – szinte folyamatosan színpadon áll olyan együtteseiben, mint az URH, a Kontroll Csoport, a Sziámi-Sziámi, majd a Sziámi zenekarnév különféle melléknevekkel (Tao, Ultrarock – utalás az URH-ra, ami esetükben az Ultra Rock Hírügynökség rövidítése volt, nem az ultrarövid hullámé – stb.) spékelt változatai, illetve Gasner János gitáros, több mint 2 évtizeden át Sziámi-alapember halála után Müller Péter Andfriends, mivel elhatározta, hogy nélküle Sziámi néven nem lépnek fel többé (azt hiszem, hazai szinten is volna kiknek példát venni erről a hozzáállásról), ráadásul saját dalszövegeivel. Mivel meglehetősen széles a repertoárja, így volt miből válogatni az estére, inkább az lehetett a probléma a felkészülés során, hogy mit hagyjon ki a legalább 20–25 órányi anyagból, és akkor csak a valamilyen kiadványon napvilágot látottakat említettem.

Így hát valóban szinte minden korszakból hallhattunk dalokat az 1980-as URH-tól (pl. Bétaville, Szavazz rám, Vigyetek el!) a Kontroll Csoporton (A rock and roll egy állat) napjainkig (Ágyban töltöm), természetesen zömében a Sziámi számai közül válogatva, ami nem csoda, hiszen vagy 25 évet mégiscsak ennek a zenekarnak az énekeseként húzott le, igaz, a zenekar tagsága gyakran cserélődött, pár évre, amit Müller Zalában töltött, még Gasner is kikerült belőle, gondolom, leginkább a távolság okán.

A saját dalok mellett pedig elhangzott Az utolsó ragadozók című Őz Zsolt-szerzemény is a Vidámpark együttes repertoárjából, emlékezve a tavalyelőtt elhunyt Őzikére, akinek Müller egyfajta patrónusa volt, ha kellett, támogatta (például a könyve kiadását), ha kellett, rugdosta (például a könyve megírása miatt), Kirschner pedig a stúdióját ajánlotta fel a Vidámpark együttesnek a még ki nem adott, de Őzike énekével felvett félkész dalok munkálataihoz.

Érdekes volt ilyen minimál felállásban, némileg átdolgozva hallgatni ezeket a dalokat, mivel így mindig adnak valami pluszt, és az ember elgondolkodik azon, hogy ezek a zenék vajon miért nem szerepelnek a Petőfi rádió műsorán, illetve miért nem készül belőlük egy MR2 Szimfonik változat.

A rádiós szereplés hiánya azért is érdekes, mert bár a dalok többsége örök érvényű, az 1980-as években, amikor frissek voltak, nem játszották őket, mert – leginkább szövegeikben – nem voltak egészen rendszerbarátok (Csak forogjatok / Lebuktatok / Besúgók és provokátorok / Kedves / Csupa kedves / Csupa kedves arcot látok / De azért jobb, ha tudjátok, hogy / A magunk módján mi is figyeltetünk / Aki előttetek áll / Aki mögöttetek áll / Aki mellettetek áll / Az a mi emberünk – nos, ilyen szövegekkel azért a kádári-aczéli Petőfi rádióban bajosan lehetett volna szerepelni, és akkor a lengyel Szolidaritás és az éppen bebörtönzött Lech Wałęsa mellett kiálló Szeretlek – Lech –Lech – Lech szövegrészletet még nem is említettem, a rádióban ugyanis nem lehetett volna a rossz hangosításra fogni, hogy azért hallatszik így a vége), a rendszerváltás után meg azért nem, mert már túl régiek (ami elég hülye indok, Mozart Don Giovanniját sem veszik le csak azért a műsorról az operaházak, mert hú, de régi, pedig az, csak zenében jobb helyeken ez nem mérvadó).

És ez nemcsak a Sziámira értendő, hanem a 80-as évek mindegyik zenekarára, amelyiknek maradtak fenn értékelhető minőségű felvételei, valahogy nagyon mostohagyerekként kezelik őket a rádiók, és sajnos, nemcsak a királyi MR-akárhányasok, hanem a kisebb rádiók is.

A szombat ugye kimaradt, és eljöve a vasárnap.

Ekkor pedig az Európa Kiadó énekes-gitáros-zeneszerzője, Menyhárt Jenő vette birtokba a színpadot – mivel ő zenél és énekel is, egyedül. És mindjárt az elején tudatta is, hogy aki most arra számított, hogy Európa Kiadó- és URH-számokat fog hallani akusztikusan, az rossz helyre jött, nem ez lesz műsoron.

Mindenesetre azt hamar megtudhattuk, hogy Jenő nemcsak a zenéjével, hanem a beszédével is hosszan le tudja kötni a hallgatóságát, és érdekfeszítően tudja előadni a mondanivalóját. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek egy átlagos Európa Kiadó-koncerten nem derülnek ki, többek közt erre is jó egy ilyen akusztikus, emberközelibb koncert. Az Európa Kiadóban megszokott magázódás a közönséggel (meg a közönség részéről a visszategezés) persze maradt.

Mielőtt a húrokba csapott volna, beszélt még arról, hogy hogyan került egyáltalán ide, ő, aki soha nem akart egy szál gitárral zenélni közönség előtt, világéletében zenekarban gondolkodott onnantól kezdve, hogy gimnáziumban megismert barátjával, Kiss Lacival elkezdtek azon ötletelni, hogy zenélni kellene, és ezért milyen furcsán érte, amikor pár éve a Gödör szervezői felkérték egy akusztikus koncertre, ráadásul eleve nincs is akusztikus gitárja. Így hát jó párszor elhárította a felkérést, de aztán addig rágták a fülét, hogy hagyta magát meggyőzni, és egyszer, még az eredeti Gödörben csinált egy ilyen akusztikus koncertet (jómagam is jelen voltam, nekem tetszett). Ezen annyira jól érezte magát, hogy a következő felkérést is elvállalta. És innen már történelem.

Most mintegy 8 órányi zenével készült, amelyből mintegy 3 órányit tervezett előadni az est folyamán, hangulattól függően hagyva ki egyiket vagy másikat (a koncert során ennek láthattuk is tanújelét, amikor – a dalt meg nem nevezve – lapozott a kottái/jegyzetei között, és olykor csak annyit mondott: na jó, ezt most nem). Meg időnként elnézést kért, hogy ha esetleg elrontaná, és volt néha, hogy sikerült is (elrontani), volt, aki észrevette, volt, aki nem, annyira azért nem ment félre, hogy le kellett volna állni a számmal. Hiába no, az évek rutinja.

A koncertet egyfajta kronológiára építette fel, kezdve a gyerekkori élményektől, amikor a 8 évvel (ez azért gyerekkorban jelentős különbség) idősebb bátyja és haverjai a Mambó magnót hallgatták, és így szerezte első zenei élményeit. Ezután biztosított mindenkit, hogy a következő számot fel fogjuk ismerni, és nekikezdett a koncertnek a ’60-as éveknél (amely(ek)nek a Kispál és a Borz szerint jó, hogy vége, és nem jön újra el).

Nos, én nem ismertem fel, de ennek oka leginkább az lehet, hogy egy olyan Beatles-dalt adott elő, amely nem tartozik a legismertebbek közé (You've Got to Hide Your Love Away), én pedig soha nem voltam a zenekar nagy rajongója. A következőt, a Rolling Stones Sympathy for The Devil-jét pl. már az első hangok után azonosítottam, ahogy a Creedence Clearwater Revival Proud Mary-jét is, de olyan dalok is elhangzottak a későbbiekben, mint Nancy Sinatra These Boots Are Made for Walkin’ című száma.

Jenő olykor megcsillantotta sajátos, kissé fanyar humorát is, például mindjárt az elején megkérte a közönséget, hogy ne tapsoljanak minden szám után, majd csak a legvégén, mert ha valamelyik szám után esetleg nem tapsolnának, az nagyon rosszul esne neki, meg beszélt arról, mekkora marhaságoknak fordították akkoriban a rádióban-újságokban az angolszász dalcímeket és zenekarneveket (van benne valami, bennem az ült meg nagyon mélyen – ezt nem Jenő említette, saját élmény –, amikor az I Put a Spell on You dalcímet (kb. Bűbájt bocsátok rád v. Megbabonázlak) sikerült úgy lefordítani valami nagytudásúnak, hogy Kibetűzöm a nevedet (spell = kibetűzni IS, meg varázslat, bűbáj IS). És mindezt be is mondta a Petőfi rádióban.

Néha-néha a 70-es évek magyar zenekarai is mondhatni gúny tárgyává lettek téve, többek közt Hobo fordításai, nem mondom, hogy nem jogosan, mert időnként valóban eléggé elrugaszkodtak az eredeti tartalomtól, vagy az LGT az Ő még csak 14 miatt, itt főleg a szöveg mélysége volt a cinkelés oka, viszont a számot eljátszotta.

Az Illés és a Mini viszont dicsérő jelzőket kapott, és előbbitől Az utcán és a Ne gondold, utóbbitól a Vissza a városba is elhangzott, merthogy – ki gondolná – Jenő ifjabb korában jazz és jazz-rock-koncertekre járt baráti körével, többek közt Minire, és ezt a zenét szerette.

Tanúi lehettünk olyan világpremiereknek is, mint a Sex Pistols Pretty Vacant-je egy szál gitáron (ez valóban nem az a dal, amelyet így szoktak feldolgozni, bár hallottam én már a Judas Priest Breaking The Law-ját is countryváltozatban, 3 akusztikus gitárral, vidám tempóban), és nem maradhatott ki a punk meglehetősen egyszerű alapfilozófiáját (Sex and Drugs and Rock and Roll) zenében megfogalmazó Ian Dury-dal sem.

Sőt, volt olyan is, amin egy barátommal már a bevezetőnél vitába szálltunk, hogy Iggy Pop- vagy David Bowie-dal lesz-e, de aztán döntetlenben kiegyeztünk: a Tonight című számot közösen jegyzik, sőt, mindkettejük egy-egy lemezén szerepel is, de Bowie-tól a Rock 'n' Roll Suicide is terítékre került, és több csak a műsoridő szűkössége miatt nem.

Érdekes módon, amennyire emlékszem, egyetlen Európa Kiadó-dal sem hangzott el a végül közel 4 órásra nyúlt műsorban (Jenő utána, a büfében beszélgetve mondta is, hogy nagyon élvezte a koncertet, de legközelebb ezt 2 részre kell bontani) egészen a ráadás ráadásáig és egy ott előadott új, számomra ismeretlen számig, az URH-tól viszont a talán legjobb, de mindenképp legbonyolultabb dal, az Ismeretlen katona bekerült a műsorba.

A csúcsot ezen az estén véleményem szerint az egykor a Talking Heads-ben feltűnt David Byrne egyébként is lebilincselő dala, a Psycho Killer jelentette, biztos némi könnyebbség volt ebben, hogy eredetileg is egy szál gitárra íródott, és Jenő nagyon feszesen, magával ragadóan, szuggesztíven, nagy átéléssel adta elő. Talán maga Byrne se tudta volna jobban.

Nem maradhattak ki persze a hazai kor- és műfajtársak sem, így hát a Balaton, a Trabant (amelyben Jenő is rendszeresen közreműködött) és a Neurotic is több számmal szerepelt a repertoárban. Voltak persze meglepő húzások is, mivel azt például egyáltalán nem gondoltam volna, hogy Cseh Tamás és Kistehén is felhangzik ezen az estén a kivándorlás témájával kapcsolatban, de mind a Budapest, mind az Ezt is elviszem magammal teljesen méltón került a műsorba (még ha van is közel 40 év a 2 dal között, mondtam, hogy nem volt szigorú a kronológia). Azt tudjuk be a több mint 10 éves amerikai tartózkodás hatásának, hogy a My Personal Jesus Johnny Cash-dalként szerepelt, sokan gondolják azt, hogy ő írta, ám valójában csak feldolgozta a Depeche Mode dalát.

Jenő hívott vendéget is, ő nem túl nagy meglepetésre nem volt más, mint Krasznai Tünde, aki itt 2 dalban (La bamba – hát ezt pl. biztosan nem várta senki a műsorba –, Everybody Needs Somebody) is megmutatta, hogy tényleg kiváló hangja van, nem véletlenül került be az X-faktor döntőjébe. Itt tényleg azt tudta hozni hangban, ami benne rejlik (ellentétben a két hónappal ezelőtti Európa Kiadó-koncerttel, ahol nagyon nem).

A visszatapsolás utánra is maradt még meglepő húzás, azt ugyanis szintén kevesen vártuk, hogy az egyik ráadásdal Britney Spears Oops! I Did It Again-je lesz, amelyről én régóta mondom, hogy egy jó dal, csak keményebb hangszereléssel kellene előadni.

És hogy ne csak pozitív legyen minden:

A termen végigfutó lemenő strang hangszigetelésével viszont mindenképpen kezdeni kellene valamit, mert nem igazán segíti a katarzis elérését, ha a zenék legjobb részeit egyszer csak elnyomja a vécékből vagy mosdókból lezúduló víz hangja (engem biztosan zavarna előadóként is). Ezen biztosan nem lenne hátrányos változtatni.


 

 

Szólj hozzá!


Mindent az Ifiparkról - Rocktörténelem és koncertajánló Zerge tollából

Mindent az Ifiparkról - Rocktörténelem és...

1984, majd három évtized fertelmes haldoklás, enyészet és omladozás, valamint a Várkert Bazár kb. ötszöri, nemzetközi közröhej tárgyát...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Novemberben visszatér a feltörekvő black metál produkció, a Zeal & Ardor

Egy évvel első magyarországi koncertje után új lemezzel tér vissza a black metál színtér egyik legeredetibb produkciója, a Zeal & Ardor! A tavalyi A38-as fellépés után ezúttal, november 13-án az Akvárium Klub KisHalljában lép fel a svájci gitáros-énekes, Manuel Gagneux és delta-blues spirituálékat metálsújtással, voodoo...

Blahalouisiana szimfonik koncerttel hangol a nyárra a Kultkikötő

Június 23-án egy igazán különleges zenei produkcióval indítja az idei, szám szerint 13. évadát a Kultkikötő. Az ínyenc zenei csemegét kedvelő közönség a Blahalouisiana zenekar klasszikus hangszerekkel elegyedő ritmusaira érkezhet meg a nyárba és a fesztiválszezonba.
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek