Nagyon izgultam, mert a nyitás után feltették a posztot, hogy csak az első 200 látogató kap világító karkötőt, de nekem még dolgom volt, nem is egy: először Balázs Eszter Street Fashion Show-ját néztem meg egy IX. kerületi bisztró pincéjében, ami után az a kínzó vágy kapott el, hogy KELL valami csillogós, valami halálfejes és valami kapucnis – ha együtt megy a 3, még inkább, aztán ugyanebben a helyiségben táncoltuk verejtékesre magunkat a méltán kedvelt Cselescsávók elnevezésű rockabilly trió koncertjén, a falhoz tolt székeken felejtett, minden zenére adott reakciót nélkülöző nagynénik és más rokonok pillantásainak kereszttüzében. Utána, ha már a Tűzoltó utca kövét koptattuk, beugrottunk az Élesztőbe, ahol a fejemre kitartóan csordogáló eső párájában azon tűnődtem, hogy vajon miért zár be a boros pult, ha a placc még csaknem tele van. (A borosok mindig csak szívnak.) Amikor ráfordultam az Üllőire, meglepődve tapasztaltam, hogy egyáltalán nincs sor az épület bejáratánál, gondoltam, vagy mindenki bent van már, vagy még csak ezután érkeznek. A kép, ami fogadott:
És ez az állapot kb. egy órán keresztül lényegében nem változott. A terv az volt, hogy elvegyülök (...) a táncolók között, nyomom, amíg bírom, aztán alszom egyet a babzsákokon a Kupola teremben, az Éjszaka a múzeumban-maratonon, mert 5:30-ra aztán jegyünk volt a tetőre, egy napfelkeltés-reggelizős projektre. A többiek hazamentek aludni egyet, szerintem ez hülyeség, mert olyan buli, amikor egy komplett éjszakát egy múzeumban tölthetsz, nem sokszor adódik az életben. Ráadásul gyönyörű az egész, de hát mert alapból is az,
fényfestéssel meg aztán pláne varázsos.
Mi több: a zene is igazán kiváló volt, hiszen DJ. Optique, a Holdudvar és a West Balkán egykori, a Szimpla Kert jelenlegi világzenei dj-je remek érzékkel keverte a számokat (salsa, mambo, cumbia, ska, reggae, swinga, balkan, bhangra, afro, arab, roma és különféle fúziós ethno...). Az a pár fiatal, aki akkor ott volt, láthatóan élvezte a különleges környezetet; volt aki mezítláb, mások sörös dobozzal a kezükben táncoltak, keringtek, ugráltak, kúsztal-másztak, rohangáltak – a teret azonban így sem sikerült betölteniük. Hol vannak az emberek??? – értetlenkedtem. Jó, nagy hírverés nem volt, mi is csak egy nappal az esemény előtt kaptuk meg a sajtóanyagot (akkor nekem már meg is volt a jegyem), és Emily Gilmore (ld. Gilmore Girls) óta tudjuk, hogy az előző napon kézbesített meghívó azt jelenti, valójában nem is akarnak látni, csak udvariasságból küldik. Valahogy így lehetett ez a hírveréssel is. Én mondjuk bírom, ha nincs tömeg, de ez a hely és az alkalom megérdemelte volna a zsongást – a folyosók azonban kongtak az ürességtől.
Tehát voltak úgy 20-an a táncparketten, kb. 6-an a büfében, max. egy-két ember a mosdóban, hatan egy mandalával pepecseltek a másodikon, pár ember a folyosókon lézengett +személyzet – gyors matematikai művelettel kiszámolható, hogy még jutott nekem világító karkötő... Pirosat kértem. A büfé 4 db szendvicse közül megvettem kettőt, és leültem a lépcsőre nézegetni a fiatalokat, és eléggé elítélhető módon kiröhögni (ráadásul hangosan) a típusfigurát, akinek tök mindegy, hogy a Liszt rapszódia vagy metál szól, ő akkor is rock and rollt jár a szintén tánciskolában diplomázott párjával. Ők azok, akik megtanulnak pár (vagy sok) lépést, aztán sosem engedik el a dolgot többet. Salsásokban is van ilyen egyébként. És mindenhol megtalálod őket, legyen az rock fesztivál vagy sátras lagzi :) Viszont azt igazolhatom, hogy az épületre ráfér a felújítás: a lépcsőn fetrengve nem egyszer a homlokomon koppantak az esőcseppek – de ja vu.
Szóval (kezdetben) sajnáltam a szervezőket, legalábbis úgy fél 3-ig – hogy utána megérkeztek-e a tömegek, arról fogalmam sincs, mert mire kijöttem a moziról fél 5 előtt nem sokkal, már gyakorlatilag senki nem volt a csarnokban.
A Kupola teremben az Éjszaka a múzeumban (Night at the Museum) mindhárom részét levetítették, de a dolog nem ezért vizsgázott csillagos ötösre, hanem azért, mert oltári kényelmes volt a babzsákokon aludni, csak az volt bazi zavaró, hogy két rész között a biztonsági őr mindig felkúrta a villanyt... Ilyen lehet a reggel katonaságnál. Meg a kórházakban. Valaki horkolt is. Az első két részt úgy, ahogy átaludtam, pedig elég sokat ordítoztak bennük, a harmadiknál pattant csak ki a szemem – leginkább azért, mert megijedtem, hogy átaludtam a reggeli műsorszámot – és vagy én voltam besztondulva, vagy a többiek (négyen kb.) aludtak akkorra mélyen, de egyedül én röhögtem hangosan Ben Stiller londoni kalandján, és pont ez a film volt, amit csak félig tudtam megnézni. Nyilván túlélem. Néha eszembe jutott: most tényleg egy múzeumban heverészek, éjjel, egyedül, babzsákokon és az Éjszaka a múzeumban-filmeken? A válasz minden esetben az volt, hogy TÉNYLEG.
A reggeli sétákra viszont már sokkal többen eljöttek, az öt órai turnus bejárta az épületet, mi, a fél hatosok csak a tetőre mentünk fel – egyébként végül a másik csapat is ott végezte. Nem kell ecsetelnem az időjárási körülményeket. Abbéli álmunkat, hogy lássuk a napfelkeltét, csak egy újabb fényfestés tudta volna valóra váltani.
Mindazonáltal épp olyan ritkán flangál az ember az iparművészeti tetején, mint alszik az egyik termében... Egy olyan épületben, amelyet a millenniumi ünnepségsorozat záróeseményeként nyitottak meg 1896-ban – a nagyközönség számára egy évvel később... (Az épület – írd és mondd – 3 év alatt készült el, most a felújítását is ekkora időtartamra tervezik + 1 évnyi költözködés ide-oda.) Sokan Barcelonában tapasztalják meg ezt a betetőző feelinget – noha elég lenne a Corvin-negyed megállóig elvillamosozni/metrózni. A fotókon is jól látszik egyébként, hogy eljött az ideje a renoválásnak.
Ami pedig bentről így nézett ki:
az fentről így:
Fantasztikus, nem? Tényleg különleges élmény volt, s még az sem faragott le belőle, hogy az árban szereplő reggelit két kartondobozban odacsapták az asztalra, zacskós poharastul-mindenestül. És reggeli kávé nélkül? Hát, megkérdezném erről a már emlegetett Gilmore-lányok véleményét :) Értem én, hogy egy muzeológusnak nem kenyere a catering, de ez egy különleges alkalom volt, ráadásul egy különleges helyen – kértek volna annyival több pénzt érte, amiből megvalósítható, hogy a dolog méltó legyen Lechner Ödönhöz, a Zsolnayhoz meg mindenhez. Éjszaka és hajnalban nagyon úgy tűnt, hogy ez az egész záróhacacáré púp volt a szervezők hátán, sem energiát, sem ötletet nem feccöltek bele nagyon, kipipálták, azt annyi. Kár. Mondjuk, ha kicsit (sokkal) többen eljönnek, akkor legalább a hangulat másként alakul, és én sem fekszem le Ben Stillernek.
Az éjszaka ugyan elvitte a "Hogyan rendezzünk totálisan lapos bulit a város egyik leggyönyörűbb helyszínén" -díjat, én mégis hálás vagyok, hogy részem lehetett ebben a még alapjáraton is szuperkülönleges élményben, ami jól illusztrálta, hogy a múzeumok lehetnek poros emlékraktárak, vagy nagyon is élő, nyüzsgő, az emberekkel tényleges kapcsolatot teremtő összművészeti kalandozások.Szerencse, hogy nem kell nélkülöznünk, mert például a Nemzeti Galéria vagy a Műcsarnok is szívesen kísérletezik effélékkel.
Hajrá, mindenki!
Szólj hozzá!