Érzelmi hullámvasút volt Mike Shinoda budapesti koncertje

Az együttes 1996-os megalakulása után néhány évvel Shinoda több projektbe is belekezdett, például a kétezres évekből még sokan emlékezhetnek a Fort Minor nevű hiphop formációra, aminek szintén alapítója, és ami a Linkin Park mellett az egyik fő produkciója volt, illetve több produceri és grafikus munkát is elvállalt (grafikus végzettséggel nem csoda, hogy ez a művészeti ág az egyik legnagyobb hobbija maradt a zene mellett).

Fél évvel Chester elvesztése után, 2018 januárjában adott ki először 3 dalt, nyáron pedig a teljes Post Traumatic albumot, amelynek beszédes címe alapján már az első hallgatás előtt is meg lehetett tippelni, hogy miről szól. Mike rengeteg nyilatkozatban jelezte akkor, hogy annyira túlcsordulnak a gondolatai, érzelmei, hogy muszáj dalba öntenie, hiszen ehhez ért, ő így tudja feldolgozni a tragédiát. Egy, a keddi koncertet megelőző interjúban így fogalmazott:

“Az első dalokat, amiket a történtek után írtam, nem albumra szántam. Úgy írtam őket, mintha naplót vezettem volna. Csak azért készültek, hogy írhassak, nem a közönségnek szántam őket. Később rá kellett jönnöm, hogy ezek másnak is segíthetnek feldolgozni a történteket, és egyben választ is adtam velük sok-sok barátomnak és rajongómnak, akik naponta érdeklődtek arról, hogy vagyok.”

A koncert előtt azt hittem, hogy eljátssza a Post Traumatic albumot, és ennyi, elvégre ez a szólóprodukció turnéja, és nem pedig egy Linkin Park tribute. Ennek ellenére bőven hallottunk a koncert közben LP számokat, (saját bevallása szerint többet, mint amennyit általában szokott játszani, 21 dalból 9), aminek mondjuk borzasztóan örült mindenki, hiszen a közönség nagy része nagy LP rajongó is volt, legalábbis rengeteg zenekaros pólót lehetett kiszúrni a tömegben. Az egyértelműen látszott, hogy a setlist összeállításakor Mike nagyon figyelt rá, hogy ne tolódjon el a hangsúly se a Linkin Park irányába, se a Fort Minor irányába, elvégre ez mégiscsak a Post Traumatic turné. Igen, voltak Fort Minor dalok is bőséggel, de a három stílus és zenei produkció tökéletesen megfért egymás mellett.

A koncert a Welcome-mal kezdődött (Fort Minor), ezt az Until It Breaks követte (Linkin Park), és csak ezután érkezett az első dal a PT lemezről, a Watching As I Fall, ami nekem az egyik kedvencem a lemezről, és ami elképesztő nagyot szólt élőben.

Az este folyamán ahogy váltakoztak a MS és a Linkin Park dalok, úgy változott folyamatosan a hangulat is. Volt, hogy egyik pillanatban a Ghosts című dalra őrült meg a tömeg, de 5 perccel később már könnyeinket nyelve énekeltük együtt a Castle of Glass refrénjét, vagy hallgattuk Mike-ot, amint arról mesél, hogy sokszor csak úgy elkezd írni egy dalt, és nem tudja még mi lesz belőle, de régen könnyebb volt, mert ekkor általában ott ült mellette a szobában Chester, aki kiegészítette az ő dal-kezdeményeit, és együtt összehoztak valami újat. Vagy amikor a Where’d you go-nál mindenkiben felerősödött a nosztalgia, de utána már más miatt hatódtunk meg, mivel Mike arról beszélt, hogy rendkívül kimerült volt előző nap, és ezt posztolta Instagramra, de majdnem nem tette meg, mert nem akarta, hogy sajnálják. Végül azért tette fel mégis, mert szerette volna azt átadni, hogyha nem érzed jól magad, akkor azzal nincs semmi baj, csak vedd észre, és csinálj vele valamit ahelyett, hogy azt mondanád magadnak: csak menj tovább. Hogy nem kell mindig keménynek és erősnek lenni, teljesen rendben van, hogyha néha csak pihenni akarsz, hogy aztán majd a következő napon újra erős légy. Hogy sokak szerint a zeneiparban ez a jellemző: hogyha valaki nincs jól, annak nincs ideje leállni, és túlhajszolják magukat a zenészek, de itt nem így volt, mert ebben az együttesben folyamatosan tudatták egymással, Chestert is beleértve, hogyha nem tudod végigcsinálni (például a turnét), akkor nem kell. Nem kell emberfeletti hősnek lenned. Itt azért már több embernek konkrétan potyogott a könnye (nem fogom mondani, hogy nekem nem...). Ezután megkért minket, hogy a következő dalnál énekeljük Chester részét, ő pedig majd énekli a sajátját, majd elkezdte játszani akusztikusan egy szál szintetizátoron az In The End-et... Érzelmi hullámvasút.

Sokaktól hallottam anno, amikor ebbe belevágott, hogy biztosan a pénz miatt csinálja. Szerintem nem árulok el nagy titkot ezzel, de mindannyian pénzből élünk. Persze, hogy van ebből bevétele. De aki meghallgatja az albumot, vagy megnéz egy koncertfelvételt, annak szerintem át kell hogy jöjjön, hogy ez az egész mennyire őszinte. Én végig úgy láttam a koncert alatt, hogy élvezi, amit csinál, imádja az összes dalt, amit játszott, és a közönség és a zene élteti. A PT albummal kiadta magából azt, ahogy őt ez a tragédia érintette, ahogy megélte, és ahogy megpróbálta, megpróbálja feldolgozni.

Az, hogy neki a koncertezés fő lételeme, az teljesen egyértelmű volt, hiszen ami talán a legjobban megkülönböztette nálam a többi (sajnos nagyon sok más) előadótól, az a kommunikáció volt, a folyamatos kontakt a közönséggel. Az együtt éneklés, a sztorizás, ahogy folyamatosan bevont minket, az sokkal nagyobb élményt adott, mintha csak lenyomja a számait, majd megköszöni a részvételt.

Az egyik legkedvesebb történet talán az volt, hogy épp vacsoráztak egy étteremben előző este, amikor a pincér jelezte, hogy elnézést hogy zavarja, de egy rajongó áll az étterem előtt, Mike meg mesélte nekünk, hogy nem értette, hogy miért áll ott (miért nem jön be), és a pincér azt mondta, hogy nagyon szeretne egy képet csinálni vele, de nem akar tiszteletlen lenni, és megzavarni vacsora közben, és ettől ő annyira meghatódott, és olyan kellemes élmény volt neki, hogy azt mondta, ezentúl a turné hátralévő részében bármely városba is megy, erre vissza fog gondolni, hogy “hát igen, szép, szép, na de BUDAPEST mennyire jó volt, milyen kedvesek ott az emberek”... Ekkor szerintem nem csak én köszöntem meg magamban annak a rajongónak a hozzáállását… Nyilván minden zenész elmondja minden városban, hogy ti vagytok a legjobb közönség a világon, de az ilyen történetek miatt van egy kis remény bennem, hogy Budapestről Mike most tényleg szép emlékekkel fog távozni (és remélhetőleg nem csak emiatt).

Nem sokkal ezután valahonnan a tömegből felkerült egy szlovák zászló a színpadra, amin kicsit meglepődtünk, de igazából nem kéne, a környező országokból sokan szoktak átjönni egy-egy koncertre. Mike ekkor megköszönte, hogy külföldről is jönnek rajongók megnézni őt, de azt mondta, hogy ezt azért mégsem teheti rá a magyar zászlóra, ami a szintetizátorra volt kifüggesztve a koncert alatt, hiszen most épp a magyar rajongók előtt áll. Még egy szép pillanat. Bőven volt ilyen, és ezeknél mindig egy kicsit boldogabban vártam a következő dalt. Nekem ilyenkor kimondottan jól tud esni, hogy tiszteli a közönségét, hálás nekünk, és külön foglalkozik azzal, hogy épp melyik országban van, tudja, hogy ez mennyire fontos nekünk, és amennyire csak lehet, odateszi magát, hogy éreztesse: neki is.

Elsöprő élmény volt, őszinte, élvezetes, érzelmekkel teli. Sokkal többet adott, mint amit vártam, és ez nagy szó, mert évek óta szeretem, amit csinál, és nagy elvárásokkal érkeztem a koncertre.

Hálásan köszönjük Mike, várunk vissza hamar!