Nagyon sok ember volt még kíváncsi rajtam kívül: telt ház volt a MÜPA-ban. Mondanám, hogy még a csilláron is lógtak, de lógós csillár az nem volt. Hobo este nyolctól fél 12-ig játszott (némi szünettel), de ha a közönségen múlott volna, másnap reggel is ott ülünk. Az előadás vagy koncert, nem is tudom, micsoda, két részből állt, az elsőben az irodalomé volt a főszerep, "A hetedik te magad légy" cím alatt József Attila, Pilinszky János, Faludy György, Allen Ginsberg, Jim Morrison, Tom Waits, Bob Dylan és Vlagyimir Viszockij versei hangzottak el. A műsor második felében a blues uralkodott, Hobo a "Történelmi lecke fiúknak" című vers köré kerítette repertoárjának történelmi vonatkozású dalait, melyek leginkább az elmúlt 50-60 esztendőt jellemezték, s aktualitásukból sajnálatos módon mit sem veszítettek. (Meg is jegyezte, hogy nem tanultunk a leckéből…) Az első részben a banda (Póka Egon, ifj. Tornóczky Ferenc, Szakadáti Mátyás, Fekete-Kovács Kornél) jobbára csak háttérzenét szolgáltatott, a másikban azonban felsírt a gitár rendesen.
Nehéz lenne visszaadni azt, hogy a MÜPA elképesztően jó hangosítása és a fehér inges Hobo reszelős hangja micsoda frigyre lépett: olyan súlya volt minden elsuttogott verssornak, hogy az embernek könnybe lábadt a szeme. Akkor jöttem rá, hogy nem Hobó „öregedett meg” annyira, hogy helyet kapjon ebben a miliőben, hanem a közönsége nőtt fel hozzá: nem volt rozéfröccs a kezünkben, nem ugráltak körülöttünk Hobo Blues Band-pólót viselő, első- vagy másod(harmad?)generációs rajongók, nem a feeling ragadta magával a jó negyvenes-ötvenes közönséget, hanem a mondanivaló. Sok jó nincs abban, hogy eljárt felettünk az idő, de aznap este bírtam a dolgot. Azt meg egyszerűen imádtam, hogy végre valaki nem hülyeségeket beszél két szám között, hanem versekből, verseket idéz, s mindennek semmi sznob vagy bölcsészkedős felhangja nem volt, pontosan illeszkedett minden elhangzott szó az egészbe. Nem beszélve arról, hogy az ismerős sorok Hobo-féle interpretálása egyrészt biztonsággal töltött el: van valami ebben a rohanó világban, ami nem változik: a vers; másrészt persze el is szomorított, hogy megint ott tartunk, hogy ezeket a gondolatokat ugyanúgy kell értelmezni, mint anno, amikor először magukkal ragadtak minket. (Szóval, rohan ez a világ, de leginkább körbe-körbe.) Miközben elsuttogtuk vagy elénekeltük az ismerős sorokat, a kivetítőről a szerzők néztek le ránk. Szép volt.
A szünet aztán véget vetett ennek a visszafogottságnak, fel is tűrte ingujját a főszereplő… A csend hangjait felülírták a jobbára ismerős nóták és a remek zenészek. Babos Gyula már az előző részben is be-bepengett, de miután a zene átvette a hatalmat a szó felett, minden zenész nekilendült, egymást érték a szólók, a közönség átkapcsolt koncert-üzemmódba, és zengett a MÜPA Bartókról elnevezett hangversenyterme. Amikor Tátrai Tibor – aki nyári súlyos sérülése után most játszott először – a színpadra lépett, konkrétan elszabadult a pokol. A vicces az volt, hogy a mozigépész ekkor pont lángokat vetített a vászonra. (Őszintén szólva, a VJ valahol a szünetben elvesztette a fonalat, mert olykor értelmezhetetlen volt, miért éppen azt és akkor.) Az volt a legeslegjobb az egészben, hogy Hobo és bandája hihetetlenül élvezte a muzsikálást, de nem tudom igazán, melyik volt előbb, a közönség tyúkja vagy a zenekar tojása, leginkább egyszerre pörögtünk fel. Az egyik csúcs az volt, amikor Bill kapitányt éltették a zenészek – és szeretetének alapos hangot adva, a közönség is. A máshoz szokott falak nyilván meghökkentek azon, hogy a közönség nemcsak tapsol, hanem kiabál, énekel, fütyül – nyilván táncolt is volna, ha van rá mód. A „Ki vagyok én…” volt a zárószám, és akkor már lehetett tudni, hogy a nép ennyivel nem éri be. Valójában nem is emlékszem, hányszor hívtuk vissza őket. („ A 8500-as helyen is tapsolnak, ez jó…” – egy igazi Hobo-féle kiszólás.) A legeslegvége az lett, hogy állva tapsolt a MÜPA közönsége, már ha lehetett állni úgy, hogy centiméterekkel a talaj fölött lebeg az ember… Póka Egon még egy mondatra visszatért a színpadra: megköszönte az intézmény munkatársainak a közös munkát és a maximális támogatást. „Nem sűrűn van ez így – jegyezte meg.
Az is igaz, hogy én sem sűrűn voltam ilyen Hobo-koncerten. Szombaton (2012. nov.24.)újra fellép, alant láthatjátok hol és mikor.
"Ars Bluesica"- Hobo és bandája a MÜPA-ban
A zenekar:
Hobo – ének
Póka Egon – basszusgitár
ifj. Tornóczky Ferenc – gitár
Mátyás - dob,
Fekete-Kovács Kornél - billentyű, trombita)
Vendégek:
Majzik Andrea-billentyű
Babos Gyula-gitár
Tátrai Tibor-gitár
Szólj hozzá!