Próbáltam csalni is, gondoltam, megvárom, mit írnak a nagyok, mert ha úgy kellett felmosni őket a koncerten az aléltságtól és mást sem olvasok majd a szalagcímekben, mint azt, hogy ez volt életem koncertje, akkor mégis csak én vagyok a hülye, amiről meg jobb, ha csak én tudok és a mikrokörnyezetem.
De a nagyok hallgattak. Elenyésző kivételtől eltekintve a budapesti Billy Idol-koncert tökéletesen visszhangtalan maradt, az óriások – akik tőlünk eltérően mindent leírhatnak, mert akkorák, hogy őket nem lehet kitiltani sehonnan egy nem annyira lelkes beszámoló miatt – meg a törpék is lapítottak (akik meg aztán pláne megjelentethetnek bármit), mindenki hallgatott (max 5 sor), leginkább fotókat közöltek, a fotók pedig tényleg fergetegesek.
Nekünk béna képeink vannak, mert a fotós passról lemaradtunk.
Cserébe nem éreztem úgy, hogy ez egy fergeteges koncert volt. Ezzel a társaságomból jelen levő barátok sem nagyon vitatkoztak, és nem, nem egymást etettük, mert az elején találkoztunk csak, aztán soha többet a koncerten, jóval utána egyeztettünk.
Viszont ugyanezek a haverok azok, akikkel évek óta tombolunk a Zseton Pityu és a Cash elnevezésű, méltatlanul mellőzött baráti banda koncertjein – a gitáros egyébként ott volt a Billy Idolon, ő is elveszett a tömegben, másnap meg ment Prágába Rolling Stones-ra –, és ennyi év után jogosan éreztem úgy, hogy kiérdemeltem a dolgot: az idol örökzöldjeit végre az eredeti előadó interpretálásában hallhatom...
Az, hogy egy koncert telt házzal megy, nem garancia mindenre. Arra igen, hogy ha nem csak a kivetítőn akarsz látni valamit, akkor bele kell menni a heringlétbe. Tekintve a jelenlevő közönség átlagéletkorát – szeretlek, generációm! –, ez csak egy darabig lehetséges, utána konkrétan leb@sznak, hogy hova a fenébe nyomakodsz. Valahol igazuk van... Így amikor a felénél kinyomakodtunk a tömegből, eszembe sem jutott, hogy visszamenjek, nem untam meg az életem. Viszont elárulom: a pultoknál és a kajás részen sokkal jobb volt a hangulat! Volt hely magunkkal táncolni... Meg másokkal is.
Az előzenekar mindent megtett. A Kaiser Franz Josef szemtelenül fiatal zenészei remekül nyomták a verőfényben, és ha nem tudnám, mekkora rutinjuk van, azt mondanám, szinte elérzékenyültek a tömegtől – tényleg nagyon sokan voltunk –, de hát ők azért már játszottak az AC/DC előtt is, és ott sem lehettek éppen kevesen. Ha ránéztek az énekes srácra, egyszerűen nem hiszitek el, hogy ez az ő hangja, pedig de.
Billy bá' tűpontosan kezdett, és nem sokat teketóriázott a felvezetéssel, ezt bizonyítja a setlistje is:
Nem sikerült elkapni a dolgot. Én pl. tuti a ráadás elé tettem volna az első két számot, hadd forrjon a dolog, aztán csapjon ki az egész a fazékból. Attól sem vagyok különösebben elájulva, ha az L.A. Woman helyett Budapest Womant énekelnek, szép gesztus, csak fölösleges, az eredeti szöveg jobb. A koncert egyébként teljesen korrekt volt, remek zenészek anno rongyosra hallgatott számokkal – lehet, hogy az elvárásaim nőttek túl a lehetőségen.
Tény, hogy a ráadás White Weddinget már sokan és nagy lendülettel roptuk a hamburgeserek előtt, mindazonáltal úgy érzem, ez nem egy esküvői buli volt, hanem inkább eljegyzési, és ahogy egy ismerősöm találóan megjegyezte, abból a fajtából is a második házasság előtti.
Jöhetnek a kövek.
Billy Idol, koncert, Budapest Park, Kaiser Franz Josef
Szólj hozzá!