Úgy alakult, hogy egyszer 2 hétig bekényszerültem egy kórterembe, ahol volt egy mongol szobatársam. Zsuzsa néninek hívta mindenki, valójában persze volt saját mongol neve, de a Magyarországra érkezése (1974.) óta eltelt időben ráragadt ez a magyar keresztnév. Ő mesélte, hogy Mongóliában a családok és a közösségek igen összetartók, ha valakinek szüksége van pénzre az előrébb jutáshoz, legyen az lakás, külföldi tanulmány vagy bármi, a rokonság "összedobja", mert majd úgyis eljön az idő, amikor a most mentorált maga is támogatóvá válik. Arról nincsenek infók, hogy ki mindenki segítette indulásában a zenekart, de azt biztos, hogy mára kamatostul "visszaadtak" mindent – tevékenységükért a The HU tagjai 2019-ben megkapták a Mongólia kulturális követe oklevelet, 2020-ban a legmagasabb állami kitüntetést, a Dzsingisz kán-rendet, sőt: ezüstbe és aranyba is foglalták őket.
Mondhatnád, biztos azért emelik őket piedesztálra otthon, mert 2020 végén kiadták a Metallica "Sad But True" feldolgozását, amely már több mint 15 millió megtekintést ért el a YouTube-on, a Spotify-on meg már 150 millió fölötti streamnél tart – és a banda rajongótábora egyre nő. Vagy azért, mert második albumukat a REVOLVER MAGAZINE 2021 hatvan legjobban várt kiadása közé választotta, esetleg azért, mert ők is szerepelnek a THE RETALIATORS című horrorfilmben, amelyben egy csomó híres zenész felbukkan. Ráadásul még a Star Wars-univerzum is felfedezte magának őket, és ez már majdnem olyan, mintha benne lettek volna a South Parkban... :)
Persze, mindez benne van: ha világhíres lesz egy zenekar, akkor a hazájuk is az lesz általuk, főleg, ha amúgy nem szerepel úton-útfélen a hírekben, mint pl. az USA vagy bármelyik európai ország.
De ez a zenekar annál sokkal többet tett szülőhazájáért, mint hogy egyszerűen híres metálbandává váltak. A 2016-ban Ulánbátorban alapított The HU egy egészen egyedi zenei műfajt hozott létre, amelyet "hunnu rock"-nak neveznek, s amelyben a rockot és a heavy metalt ötvözik a hagyományos mongol zenei stílusokkal, mint például a khöömei (torokéneklés) művészete, és olyan hangszereket szólaltatnak meg, mint a tsuur fuvola és a morin khuur (lófejű hegedű), amelyeket az UNESCO felvett az emberiség szellemi kulturális örökségének listájára. A morin khuurt konkrétan a mongol nemzet szimbólumának tekintik.
Szóval van a zenéjükben, a megjelenésükben és a hitvallásukban egy erős hagyományőrző vonal, és koncert közben próbáltam lefordítani a dolgot magyarra: elképzeltem, hogy bő gatyában és/vagy rámás csizmában tépik a metálhegedűt és népdalokat keményítenek bajszos, komor tekintetű fiatalemberek a színpadon – amit biztos csinál valaki nálunk is, csak most nem jut eszembe, ki –, szóval elég fura volt ez a látomás és nem kellemes. Miért van az vajon, hogy más népektől meg simán elfogadjuk, sőt...?
Valószínűleg azért, mert a "mongol" szóhoz társul egy csomó más jelentés: őserő, szabad, vad, nomád, erős, félelmetes, leküzdhetetlen – így kódolta belénk a gimnáziumi törikönyv meg az inne-onnan felszedett ismereteink. Kialakult egy kép bennünk, amit még Mándokiék Dschinghis Khan-ja sem tudott elcsúfítani, és ha ehhez egy keményebb zenét keverünk, akkor az olyan komoly eleggyé áll össze, olyanná, amellyel már el lehet varázsolni a fesztiválok közönségét és meg lehet tölteni koncerttermeket.
Mert ha valaki nekem az izzasztó 2-es villamoson, ahol arról ábrándoztam, hogy megnyílik egy teleport, és egy pillanat alatt a hűvös szobánkban találom magam, szóval ha valaki ott azt mondja, hogy alig 2 óra múlva az öklömet rázva fogom ordítani – többször is –, hogy HU-HU-HU-HU!, kiröhögöm.
Pedig ez lett.
A kánikulás ájult állapotból való felpörgésben óriási segítségemre volt az előzenekar: GUNNAR nevét először akkor hallottam, amikor a parkos koncerteseményére rákattintottam, de nincs miért szégyenkeznem: ez a srác alig múlt 20 éves – szerintem a banda dobosa is csak nemrég hagyta el a 13-at... –, akkor rajtolt volna el igazán, mikor kitört a covid, így egy kicsit késlekedett az indulása meg aztán kissé más irányt is váltott az életfelfogása, de azt gondolom a parkos produkciója után, hogy őt immáron nem állítja meg semmi, bizonyára hallunk még a Dél-Kaliforniából származó énekes/dalszerzőről, aki egy Lisa Marie Presley arcképét ábrázoló pólóban lépett fel, aminek vagy lemaradtam az okáról (villamos), vagy csak úgy. Vagy, ha gyárthatok hozzá elméletet: az énekesnő haláláról a minap derült ki, hogy egy korábbi súlycsökkentő műtét következményei okozták, tehát az üzenet akár lehetne ez is: légy bátran önmagad...
Lendületes, fiatalos és roppant szimpatikus előadót ismertem meg, aki sokkal jobb élőben, mint a videókon, és akit szívesen látnék akár egy fesztiválon is. És akkor talán kikerül a plakátokra is meg a jegyvásárlós oldalon is ott lesz a neve, nem csak a FB eseménynél. Mert megérdemli. És a Budapest Park közönsége szívébe is pillanatok alatt belopta magát.
Így mire az est mongol hősei a színpadra léptek, az embereknek már tárva volt a lelke és a füle a hunnu rockra... A The Hu-nak 2022. kb. egy éve jelent meg második, Rumble of Thunder című albuma, ezt turnéztatják meg most éppen, de a "régi" sikereiket sem hagyták ki a setlistből (mondom: 2016-ban alakultak...) De valószínűleg a permetezőgép használati utasítását is elénekelhették volna, akkor is tombol a közönség.
Merhogy egy szót nem értesz abból, amit énekelnek, így nem dalolászol velük, nem értelmezed a szöveget, nem mosolyogsz vagy sírsz a jelentésén: csak a zenét hallgatod, és az egy idő után ez a torokhangú kántálásizé meg a metál dübörgése istenesen bepörget, és azt veszed észre, hogy egy kicsit this is mongol vagy már te is – persze, egy pillanatig tisztelettel adózol a tatárjárás magyar áldozatai emléke előtt –, és alig várod, hogy kivedd a részed a törzsi gyűlésből az ökölrázással és ez ütemes hu!-zással, mert egy idő után atavisztikus ösztönöket ébreszt fel benned a zene, és ahogy arra a Park szlogenje is biztat, kiszakadsz a valóságból. Mindezek persze a "keményebb" daloknál érvényesek, a melodikusabb daloknál lankadt a figyelem. Legalábbis az enyém.
Mellettünk a teraszon mongol fiatalok ültek, nem is értettem, mit keresnek itt és miért nem az első sorban csápolnak lent, a küzdőtéren – a teraszon ücsörgés nekünk, érettebb korúaknak való, ők ráadásul értik is miről van szó, de eleinte tényleg csak ülve rázták a fejüket, mint mi, de volt egy szám, amikor mindegyik felpattant és az idősebb hölgy is kibontotta a mongol zászlót – na, végre, gondoltam, ne legyetek már papírból. Utána már nem is ültek le. Amúgy az egy négyzetméterre jutó mongol koncertlátogatók ezen a napon rekordot döntöttek a Budapest Parkban.
Azt mondtam egyébként, hogy a lófejű hegedűnek hány húrja van? Hát KETTŐ!!! Két hegedűnek persze négy, és kettő volt a színpadon, s mintha megosztották volna a regisztereket, de én akkor sem értem ezt az egészet – hogy lehet két húrból ennyi hangot kicsiholni... A mongol srácoknak azért sikerült, nagyjából minden sikerült nekik hétfő este a Parkban, bár olyan gyorsan elröpült a másfél óra, hogy kissé sértődötten vettem, hogy máris vége a koncertnek, de akkor még nem sejtettem, hogy másnap a várva várt másik el sem fog kezdődni.
Így a hét eseménye a THE HU parkos koncertje lett egyedül, és azt javaslom néktek, ha legközelebb gyünnének, nézzetek bele a buliba.
The HU, mongol metál, Budapest Park
Szólj hozzá!