A felszínkarcolgatáson túl és a dallamos, slágeres Sunshine Day mögé is tekintve megállapíthatjuk, hogy annak ellenére, hogy eltérő stílusú és hangulatú muzsikát produkál a két együttes, mindkettő igényes, összetett zenével állt és áll a mai napig a közönség elé. Tulajdonképpen a Sunshine Day egyfajta kitérő az Osibisa életében...
Az Erkel Színháznak pedig az, hogy rock szóljon a falai között.
Bár volt már rá példa, több ízben is. Nyár elején itt adott közös koncertet a Manfred Mann's Earth Band és Jon Anderson, a Yes egykori énekese. Az a koncert is A Nagy Generáció-sorozat része volt. De 2016-ban a Solaris zenéjével mutatták be ugyanitt a Marsbéli krónikák című táncszvitet. De 2001-ben itt adott nagy sikerű életműkoncertet Presser Gábor is. S ha már Presser, akkor mindenképpen meg kell említenem A próba című balettet, amelynek zenéjét Bach mellett szintén Presser írta. Szóval nem idegen az Erkeltől a könnyű műfaj.
Amennyiben a fent említettek könnyűek.
S amennyiben az Osibisa és a Colosseum könnyű.
Szóval összerakták ezt a két zenekart egy koncertre.
Pár héttel a koncert előtt upgrade-elt plakátok jelentek meg a hirdetőoszlopokon. Minden maradt rajta a régiben, csak kaptak egy új információt a csökkentett helyárakról. Nem jó jel. Úgy fest, az afro-jazz-progresszív rock nem foglalkoztatja a budapestieket. Vagy annyi világsztár volt már idén nálunk, és még annyi koncert lesz, hogy másodlagos frissességű sztárokra – hiába is aktívak manapság is – már nincsen fizetőképes kereslet.
Végül olyan háromnegyed ház előtt kezdődött a koncert. Nem annyira csüggesztő, de azért szomorú látvány volt. A színpadot nem díszítette semmi. Semmi nem utalt arra, hogy a látvány terén bármi különlegesség várja a nagyérdeműt. S amit a színpadkép ígért, azt bizony meg is tartotta mindkét zenekar koncertje alatt. Még a világítás is több volt mint puritán. Mondjuk ez az előadása alatt pont semennyire sem érdekelt. Mindjárt mondom, miért nem.
Nekem meglepetés volt, hogy ők kezdtek. Értem én, persze, itt nem volt előzenekar meg főzenekar, ahogyan ezt az Eventim jegyvásárló oldala világossá is tette, de azért a sorrendiség mégis csak jelent valamit. Legalább egyfajta népszerűség megítélést. Amit, most picit előre futok, egyébként teljesen jól mértek fel a szervezők: az Osibisa produkcióján lelkesebb volt a közönség. Ami a muzsika könnyebb befogadhatósága miatt valamelyest érthető is. Vagyis a sorrendválasztás tulajdonképpen jogos volt.
Szóval csak akkor tudatosodott bennem, hogy a Colosseum muzsikáját halljuk előbb, amikor a minimális csúszással a zenészek a színpadra léptek. Valahogy nem bántam, hogy így történik, őket jobb pihentebben hallgatni. Mert ugye a Colosseum jazzrock, progresszív rock. Az együttes valamilyen formában '69 óta működik.
S most kellene érdemit mondanom a koncertről. Nehéz lesz. Azért lesz nehéz, mert már a koncert alatt megfogalmazódott bennem: az egész olyan volt mint egy gyönyörű szeretkezés, bizsergető, vérrobbantó vággyal, többszöri csúcsponttal, folyvást újra és újra kezdve. Egy olyan együttlét, amelyben minden hang, minden mozdulat, minden érintés azt mondja: jó együtt, végtelenítsük a pillanatot, húzzuk a gyönyört, élvezzük és élvezzük egymás látványát, közelségét, társaságát ! S most képzeld el mindezt zenében, muzsikus, közönség viszonylatban!
S azért nehéz erről a koncertről beszélnem, mert nagyon-nagyon kevés olyan előadást hallottam eddig, amelyet az első hangtól az utolsóig feszülten figyeltem. A közelmúltból a Mandrake Moon Garay téri és a godfater. Budapest Parkos előadása ilyen. De befutó még a Keep Floyding és a Nick Mason's Saucerful of Secrets.
Ülve gyönyörimádkoztam, táncoltam, játszottam basszusgitáron és/vagy ütöttem a dobot, szárnyaltam vagy zokogtam a szaxival.
Most is a Valentyne Suite koncertverziója sír a fülembe: éppen Clarke szavak nélküli énekszólójánál tartok, meg az utána való szaxi-szólónál. S bizony azon kaptam, hogy megálltam az írással, oda kellett figyelnem a muzsikára. Barátom, ez valami zseniális! Csak amit hallgatok, az éppen nem a tegnapi felállás muzsikálja. Keresek egy olyan verziót,amit a tegnapi ötös játszik. Na, jó, négyes, mert a frontember nincsen benne a kompozícióban. Na, találtam is egyet! Igaz, a hang nem annyira jó, de ez áll legközelebb ahhoz, ami tegnap is elhangzott.
Amikor az öt muzsikus a színpadra lépett, társam csudálkozva mondta:
– Azt a jobb oldali gitárost ismerjük. De honnan ismerjük?
– A Barba Negra-ban voltunk a koncertjén. Csak ott Uriah Heepet játszott.
– Ah, tényleg!
A neve már nem érdekelte, el tudta tenni a megfelelő polcra, hát elégedett lett. A jobb oldali gitárost Mark Clarke-nak hívják, és basszusgitár volt a kezében. :-)
A második, amit észrevett, hogy:
– Figyeld már, a dobos öltönyben van! Vajon "alulról" is?
A koncert végén derült ki, hogy a dobos nem kispályázott, valóban öltönyt húzott – nyakkendővel! Nagyjából ez volt a legösszetettebb látványelem a koncerten. (A szerk. csak annyit tenne hozzá, hogy nincs ezzel semmi baj, csak most éppen az a trend, hogy minden csillog-villog, a parádé, a show a menő. De valójában mindig a zene a lényeg. Nekünk legalábbis.)
Ők jöttek be a színpadra: Dave "Clem" Clempson (gitár), Mark Clarke (basszusgitár), Chris Farlowe (ének), Kim Nishikawara (szaxofon), Malcolm Mortimore (dob), Nick Steed (billentyűs hangszerek)
Nem tudok senkit kiemelni a muzsikusok közül. Egyfelől mert az a kimagasló zenei tudás, amivel végigjátszották a szabott másfél órát, valami elképesztő volt. Másfelől: amihez nyúltak, színarannyá változott.
Azért, hogy ne legyek elfogultsággal vádolható, valamit csak szóvá teszek, hogy kihívjam magam ellen a sorsot: Farlowe már nem fiatal. Semmi baj a hangjával. De régebben betonbunkerek szétrobbantására könyörögtek neki a licencéért. Mára elismerőn bólintottunk, bizony még mindig jó hangja van. De a betonbunkerekre már nem veszélyes.
A Colosseum koncertje után többet elhagyták a színházat. Nem csupán dohányzáshoz vették fel a kabátjukat. Ezt onnan tudtuk, hogy magunk viszont így cselekedtünk. Illetve két hónapja nem dohányzó kedvesem kikísért engem. Üdítő és tökmagos perec a kezünkben (üdítő 900 HUF/db, 0,33-as, perec 1000 HUF, másfél tenyérnyi, viszont vastag tésztájú; kávét nem ittunk, 900 HUF/presszó, pedig a későbbiekre való tekintettel, lehet, kellett volna).
Nem mondom, hogy az életemből hosszú éveket az Osibisa lemezeinek a felkutatásával és a megtaláltak lukasra hallgatásával töltöttem. Már csak azért sem, mert amikor eszembe jutott nosztalgiafaktorként, hogy tényleg, ők is léteztek, úgy tizenöt éve, az már az internet korszaka volt. S amikor az eszembe jutottak, az addigi életművet, ahogy volt, kompletten lehúztam egy fájlmegosztón. S igazából akkoriban tudatosodott bennem, hogy az Osibisa nem egy angol-ghánai csikidam, bár kétségtelen, hogy Robiék legjobb pillanataiban van valamelyes hasonlóság, hanem annál sokkal több, sokkal finomabb, izgalmasabb muzsika.
Osibisailag teljesen elveszett a tizenöt évvel ezelőtti diszkográfia-lehúzás előtt sem voltam. Nekem nem volt tőlük muzsikám, de Pipi barátom lemezei között kettő is volt. Jó kis indiai kiadásban. A '74-es Osibirock és a '76-os Ojah Awake. Azokat a lemezeket sem hallgattuk sercegősre, de néhányszor azért forogtak a lemezjátszón, meg el is kértem őket, hogy csendes magányban is műélvezhessek.
Az Osibisáról ezerszer leírták már, hogy tulajdonképpen a világzene előfutára voltak. Nekem leginkább talán Santana zenéjének a hangulatával passzítható. (Santana persze több mint testhosszal rájuk ver.) De nagyon bizonytalan ez a párhuzamom, nem biztos, hogy egy határozott kritika esetén is állva marad.
A Colosseum után voltak kétségeim az Osibisával kapcsolatban. Egyfelől, hogy mennyire fog a fotósomnak tetszeni. Másfelől, hogy mennyire fog nekem. Mert mit lehet még hallgatni katarzis után? S mennyire vagyok nem fáradt, hogy egy ilyen összetett másfél óra után még afrikai hangtömkeleget hallgassak?
Nem húzom az időt. Az Osibisa nagyon hangulatos, egyáltalán nem egysíkú, izgalmas ritmusú, tapsolható, énekelhető muzsika. Az Erkel közönsége vette is a lapott: énekelt, tapsolt, amikor énekelni és tapsolni kellett.
Tízen voltak a színpadon, két hölggyel, az egyik úgy négertáncolt mint a csuda, a másik viszont csinosabb és jobb hangú volt, de olyan darabos mozgású mint a prágai gólem. A zenekart pásztázva szemmel látható volt, hogy tekintettel az életkorokra itt bizony alig van esélye az eredeti tagoknak. Talán ha ketten... Aztán betámogattak egy ugyancsak rossz állapotban levő gitárost, aki a háttérben leültettek egy székre, ő gitározott, de különösebben senki sem foglalkozott vele. Ő viszont annyira beleélte magát abba, amit csinált, hogy elfelejtette, hány éves, és felállt, úgy játszott tovább.
A lényegről is szólnom kell.
Nem volt rossz a koncert.
A zenekar mindent megtett a hangulatért, sikerült is mind előállítania, mind mesterségesen fokoznia. Számunkra a probléma abban állt, hogy bár az egész szépen és jól szólt együtt, ha az egyes hangszereket nézem, bizony a fekete kollégák a fasorban sem voltak a Colosseumhoz képest. Illetve, mit beszélek: az Osibisa mai tagjai közül, gondold el, a billentyűs, a kongás és a basszeros fehér ember. Némileg kínos volt ha szólólehetőséghez jutottak. Nem azért mintha rossz lett volna a zene, amit produkáltak, egyáltalán nem volt az, csak éppen az előzőekhez képest bizony szegényes volt. Olyan kis semmilyen.
A feleségem azt mondta a muzsikára is, hogy számára túlságosan kiszámítható, bulimuzsika.
Mondom, igazából semmi baj nem volt azzal, amit láttunk és hallottunk. Tényleg. Ez az Osibisa nem az az Osibisa, amit magamnak feltennék. De ettől még nincsen vele baj. Csak nem az én muzsikám. Hepimjuzik, leegyszerűsítve a dolgokat.
Illetve... Nem tudom, mi lehetett az oka, de feltűnt, hogy többen felálltak és elhagyták a nézőteret. Simán lehet, hogy csak a megfelelő járatokat akarták elérni. A koncert elvileg 20 órakor kezdődött, és két teljes értékű, másfél órás etapból állt. Az tesók közt is három óra. Meg a szünet. Még akkor is, ha nagyon emberléptékű volt, szerintem fél óra sem volt. De ez akkor sem kevés. Tűnődtünk azon is, van-e összefüggése a távozásoknak az életkorral? Mert hogy bár voltak nálunk fiatalabbak – de azért mi még a fiatalok közé tartoztunk.
Több mint egy óra muzsika után a társam türelmesen ásítozott, én pedig azon kaptam magamat, hogy sehol, semmilyen szinten nem érint meg, amit hallok. Pedig az összes Osibisa-muzsikusnak kitárom a lelkemet, sem kritikus nem voltam, sem azt nem mondhatom, hogy nem vártam a koncertjüket. A helyzet az, hogy attól jobban féltem, hogy a Colosseum nem fog tetszeni. Azt nesze! S mert ott volt az ásítás, meg ott lett az érdektelenség, udvariasan felálltunk, és meghagytuk az Osibisát a mulatni vágyó és tudó közönségének. Mert mondom: rengetegen és szemmel láthatón élvezték.
Colosseum, Osibisa, Erkel Színház
Szólj hozzá!