Ilyen volt egy poszt punk gospell banda koncertje: Algiers

Mindennél jobban szeretem a bensőséges hangulatú klubkoncerteket, ahol letapizható távolságnyira néz egymással farkasszemet az előadó és az ő izgatott közönsége. Ezt az érzést már csak úgy lehet fokozni, ha olyan külföldi sztárcsapat játszik karnyújtásnyira tőled, akinek nem juthatsz el minden hónapban koncertjére. Általában ebből lesznek a maradandó élmények.

Ha a keresztény-rock szókapcsolás miatt azonnal ugranál is a cikkről, ne tedd! Ez a csapat nem a hazai értelembe vett „vidám vasárnap” kántáló és istent éltető formációira hajaz. Igaz, hogy a szövegvilág nem a könnyed popslágerekkel versenyez, de ha esetleg nem értenél egyet a mondanivalójával, akkor se kell lemondani róluk, bőven elegendő, ha élvezed azt a fajta különleges zenei csemegét, amit elénk tálalnak.

A szombati düreres megmozdulás életem első élő Algiers koncertje volt, így már ezért is különlegesnek számít, de azt hiszem helyszín szempontjából is tökéletesebb volt, mint bármely más eddigi koncertjük itthon. Mindössze egy dobogónyi lépésre a srácoktól olyan érzés fogott el, mintha egy nagyobbacska házibuliban lettünk volna. Bár nekik egy picit szűkösnek tűnt a színpad, pláne, hogy rengeteg kellékkel dolgoznak – erről még majd ejtek néhány szót –, kellő rutinnal kezelték a felmerülő technikai problémákat.

Kis költségvetésű produkció lévén a csinnadrattás bevonulás is elmaradt, komótosan és kissé átszellemülve sétáltak a helyükre a kezdésnél, amit megfejeltek az indie zenekarokál megszokott szigorúan mosolymentes arcszerkezettel. Ha csak ennyit látok a produkcióból, valószínűleg én is inkább sarkon fordulok, de amint megszólalt a zene, mintha elemet cseréltek volna bennük.

A legizgágább versenyző a basszeros Ryan Mahan volt, aki fura mozgáskultúrájával azonnal mosolyt csalt az arcunkra. Arról nem is beszélve, hogy a buli hevületében még a jobb kezét is sikerült megvágnia, így a fél ökle vérben ázott a koncert végezetéig, ami persze őt egy pillanatig sem zavarta. A csapathoz legutolsóként igazolt dobos Matt Tong elhasznált egy ütőt a kollekcióból a nagy igyekezetben, a frontember, Franklin James Fisher – akinek mozgása engem időnként Bereczki Zoltán táncmozdulataira emlékeztetett –  pedig, ha már megunta a kicsinyke színpadot, a közönség közé sem volt rest besétálni. Vele kapcsolatban muszáj még megjegyeznem, hogy valóban megáldotta az isten születésekor, ugyanis olyan erővel és olyan tisztán énekelt végig, amit azért sok külföldi sztár megirigyelne. Az egyetlen nyugodtan gitározgató egyén a csapatban Lee Tesche, aki viszont a hagyományos gépi effektek mellé olyan, házilag barkácsolt cuccokat is előkotort, mint a cintányérra erősített vaslánc, a kolomp méretű csengő, egy kissé megviselt vonó vagy az a fogalmam sincs micsoda, ami egy gitár alapra eszkábált két fém rúddal lett feltunningolva. Kicsit furának tűntek így első látásra, viszont remekül passzoltak kiegészítőként a hagyományos hangszerekhez. No meg látványnak sem utolsó.

A dallista összeállításában volt ugrálós, volt pihenős, és volt instrumentális rész is, és bár a visszataps után történt némi változtatás, nagyjából így nézett ki a menetrend:

Két dal között kevés volt a szövegelés, de nem is hiányoltuk, hisz a produktumban minden benne van, amit közölni akarnak a közönséggel. És bár a koncert nagy része átszellemülten telt, a srácoknak időként sikerült egymásra mosolyogniuk. Külön jár a pacsi az uccsó számuknál történt kedvességért, amikor az addig a háttérben bujdosó road is elsősorossá vált, és vígan dalolászott, csörgött a többiekkel együtt.

Akár egy nagy család. Amelynek ezen az estén mi is részesei lehettünk.