Természetesen nem érdemtelen mindez, mivel Lajkó (és persze zenekara) nagyon jó zenéket játszik, bár magának Félixnek a zenészi virtuozitását én azért nem emelném az egekbe, nagyon jó hegedűs, de jó pár nála jobbat ismerek, igaz, más műfajban. Az invencionalitása más kérdés, az tényleg páratlan a maga nemében. És a kettő együtt, a jó hangszeres tudás és az invenció kiváló ötvözete teszi Lajkó Félixet teljesen egyedivé.
Alexander Balanescuról (pontosabban Bălănescu, amit talán csak mi magyarok ejtünk balaneszkunak, valójában a román ejtése kb. bölöneszku) valószínűleg kicsit kevesebben és kevesebbet tudnak, de nagyon sokan ismerik egyes zenéit, csak nem tudnak róla, hiszen számos film zenéjét szerezte. A közös bennük Félixszel a kelet-európai származáson kívül, hogy mindketten hegedűsök, és saját kvartettjüket vezetik, bár a kvartettek hangszeres felállása teljesen más.
Most a koncertet Lajkó és zenekara kezdte, mintegy félórás önálló műsorral álltak a cet Bálna színpadára. Az első 2 szám alatt kicsit olyan érzésem volt, mintha Lehár Ferencet vagy Kálmán Imrét (a magyar néplélek zenéje?) összehozták volna Philip Glass-szel, az operettet a kissé elvontabb, gyakran minimálzeneként aposztrofált repetitív muzsikával, persze a hegedű mellett a csapattól megszokott nagybőgő–brácsa–cimbalom felállásban elővezetve mindezt. Aztán nagyjából a harmadik számra helyreállt a világ rendje, és a mondhatni összetéveszthetetlen Lajkó-stílust halhattuk még néhány dalon át.
Az utolsó szám közben már lehetett látni, ahogy a nézőtér szélén négy ember lopakodik a színpad felé hangszerrel a kezében, egyikükben még a félhományban is felismertem a kalapos Balanescut, így hát ahogy Lajkóék lejöttek a színpad egyik oldalán, ők felmentek a másikon, és rövid egymásra hangolódás után elkezdték a saját műsorukat, amely Lajkóék – legalábbis magyarok számára – könnyen befogadható zenéje után eleinte jóval elvontabb művekkel operált. Aztán persze a Balanescu Quartet (a klasszikus vonósnégyeshez jóval közelebb álló 2 hegedű + cselló felállásban) is fülbemászóbb dallamokra váltott. Ami nagyon tetszett, hogy hiába Balanescu a zenekarvezető/prímás, a vezérszerepet egyszer-egyszer a másik két hegedűs is megkapta, és maga Balanescu is alázattal átvette olykor akár a harmadik hegedűs szerepkörét is. Az egyik dalban pedig – angolul, prózában – felsorolta két-két sorban az egykori szocialista országok felkeléseit és azok eredményét, köztük a magyar októbert (1956), a prágai tavaszt (1968), a lengyel nyarat (1980) és a román karácsonyt (1989) is. Jó, kicsit hatásvadász volt, de a zene ezt feledtette.
Nagyjából fél órányit játszottak ők is, aztán – szintén a közönség széksorai mellett – visszaszivárgott a színpadra Lajkó Félix és zenekara is, és együtt kezdenek zenélni. Nem példa nélküli ez, láttam már ilyet többek közt a Tabánban is jó pár éve – még a Rác fürdő mellett kb. 5 év óta meg nem nyitott, remek levegőjű gyógyszálló (végül is csak a Hegyalja út egész napos dugója pöfögi tele korommal meg kipufogógázzal, szóval tutira remek ötlet volt oda építeni) miatt azóta elbontott régi színpadon, hogy együtt zenélt Lajkó és Balanescu, de az akkor minden előzetes próba nélküli spontán jamelés volt, nem is volt igazán jó, szerintem előzetesen egyikük sem készült rá, csak a színpad mögött támadhatott valakinek ez a hatalmas ötlete, Félixék meg belementek. Most ellenben valószínűleg össze is próbáltak néhány darabot, például a Kraftwerk együttes Das Model című számát (azt hiszem, ez szerepel a Balanescu Quartet valamelyik lemezén), amelyet együtt adtak elő, frenetikus volt ebben a formában, négy hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő, cimbalom hangszereléssel – pont az ilyenek miatt érdemes koncertre járni, nem tudom, hogy ezt így előadják-e még egyszer valaha.
Persze volt olyan zeneszám is, egy délszláv cigányzene jellegű darab, amit valószínűleg nem próbáltak össze, ugyanis Félix zenekarának tagjai eleinte csak figyelték, mit játszanak a többiek, aztán jó fél perc után bekapcsolódtak, és valami elképesztőt játszottak közösen. Balanescu olykor igazi cigányprímás módjára a cimbalmoshoz sétált, szinte a fülébe játszva a dallamot. Nagyon látszott lentről is egy-egy szemvillanásból, elismerő grimaszból, mennyire tisztelik és nagyra tartják egymás tudását.
A visszatapsolás után Félix és Balanescu először csak ketten jöttek elő és adtak elő egy számot, hol egyikük, hol másikuk adva a kíséretet a másik játékához, olykor harminckettedes tempóban, míg Balanescu, gondolom, a hely iránti tiszteletből, az Este a székelyeknél című Bartók-darabból is bejátszott egy-egy részletet. Aztán persze feljött mindkét zenekar teljes létszámban, és úgy folytatták még egy szám erejéig.
A második visszatapsolás után ismét a korábban már hallott délszláv cigányzene jellegű darabot adták elő, ezúttal kicsit rövidebb változatban.
Érdekesség volt számomra, hogy ezúttal Félix nem szaggatta a vonót (régen ez volt az egyik névjegye – hegedűs ismerőseim szerint ez hiba, ha jól emlékszem, kormozásnak vagy kormolásnak mondják). A másik érdekesség, hogy Balanescu kvartettjében viszont mindhárom hegedűsnél szakadt néhány lószőr a vonóban.
És hogy ne maradjunk negatívumok nélkül (mert egyébként a koncert kiváló volt, a zene, a hangzás is, minden, kis híján tökéletes): egy ilyen halk ülő koncerten is akadnak olyan ökrök, akik a koncert bármely pontján felállnak akár a széksorok közepéről is, és ki-be mászkálnak, mit sem törődve azzal, hogy kit és mennyire zavarnak, beleértve a zenekart is, és annyi belátással sem léve a többiekre, hogy legalább a két zeneszám közti taps alatt tegyék mindezt, ha már nagyon menniük kell. Mellesleg aki másfél órát nem bír ki cigi vagy vécére menés nélkül (mondjuk 1 perccel a koncertterembe ülés előtt elszív 3 szálat, vagy elmegy kidobni a Sárga-folyót), annak szerintem nem biztos, hogy ilyen eseményre kellene járnia. A tolerancia ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy az illetőre kell tekintettel lenni másoknak, hanem azt is, hogy neki is másokra. Tényleg szégyelltem magam hátul, a koncertterem falánál állva, hogy ennyire Balkán ez az ország.
És állítólag az ilyen koncertek közönsége a magasan kulturált, disztingvált értelmiségi réteg.
Milyen lehet a többi?
Szólj hozzá!