Alig egy héttel a 76. születésnapja után ismét tiszteletét tette ugyanis Budapesten Laurie Anderson, a kétszeri Budapest Sportcsarnok és a kétszeri Művészetek Palotája (akkor még csak a szlengben volt Müpa) után most először a Magyar Zene Házában. Ami, mint ki is derült, nem a legalkalmasabb hely ilyen jellegű koncertekre, de a koncert után Halmos András szervezővel beszélgetve megtudtam azt is, hogy azért került ide, mert a Müpában már nem volt szabad időpont, és viszonylag későn dőlt el, hogy a művésznő Budapestet is útba tudja ejteni a turnéja során.
Elöljáróban leszögezem: ha van, akivel elfogult vagyok (márpedig van, sőt, sokan vannak), hát Laurie Anderson nagyon az. Már akkor is az voltam, amikor még nem találkoztam vele, csak a lemezeit ismertem. Először a 3. lemezét (Home of The Brave – az amerikai himnusz utolsó szavai) hallottam, és mivel megtetszett ez a szokatlan, általam addig sosem hallott, nagymértékben repetitív és egyszerű zene (és hol volt még akkor a Blurt, amely szintén nagymester volt ebben!), próbáltam utánanézni, hogy ki is ez az énekesnő. Akkor ugye még gondolata sem volt az internetnek – maradtak a nyomtatott újságok, pl. a Krisztina körúti meg a kőbányai (akkor talán Pataky István – ma Szent László) téri – Szabó Ervin Könyvtárba járó New Musical Express és Melody Maker, melyek sokat segítettek angoltudásom fejlesztésében. Az első két lemezét a Solaris lemezboltban a kazetta ára + X (rég volt, nem tudom már, mennyi) Ft-ért fel is vették másnapra az ott vásárolt kazettára (akkoriban így ment ez minden lemezboltban). Ezek a lemezek (Big Science és Mister Heartbreak) aztán meg is leptek még a Home of The Brave-en hallhatóhoz mérten is minimálzenei megoldásaikkal.
Aztán jött a Strange Angels lemez 1989-ben, amely már visszavonhatatlanul a rajongójává tett. Az azt követő Bright Red/Tightrope album pedig csak ráerősített erre.
Amikor pedig az első interjúmat készítettem vele 1990. december 10-én, amikor az Empty Places turnén először ejtette útba Budapestet, még inkább a szívembe lopta magát. Az első élményem vele, hogy várakozunk a Budapest Sportcsarnok egyik erre kijelölt termében páran újságírók meg fotósok, amikor bependerül apró, ámde energikus és nagyon laza, tündéri nő a várakozó újságírók közé, hogy „Sziasztok, milyen most kint az idő? Szörnyű, hogy csak ezt a sportcsarnokot látom az egész városból, alig pár órát tölthetek itt.”
Aztán adott egy nagyjából félórás exkluzív interjút. Mivel ez volt életem első interjúja (addig még magyarul sem senkivel), nem mondom, hogy nem remegett a hangom, de azért jól elbeszélgettünk, és nem csak az előre felírt néhány kérdésemet tehettem fel. Meglepett az a közvetlenség, ahogy viselkedett egy számára bizonyára érdektelen kis ország soha nem látott újságírójával. Ráadásul amikor beszélgetsz vele, annyira a hatása alá kerülsz, szinte mintha hipnózisban lennél. Óriási kisugárzása van. Emellett pedig valami elképesztően kedves mindenkivel. Szerencsémre később jó párszor volt alkalmam megtapasztalni.
Eleddig sosem jártam még a Magyar Zene Házában, amely már nevében is nyelvtani hibás, hiszen a birtokos jelzős szerkezetekben a magyarban, ha nem személyről van szó, szükséges a határozott névelő: A Magyar Zene Háza. Valamint a ház előtti tájékoztató táblákra is ráférne némi korrektúrázás, bár talán jobb lett volna ezt kihelyezés előtt megtenni.
(Azt, hogy angolul miért lett House of Music, Hungary, nem tudom, de szintén hibás, eleve House of The Music lenne szabályosan, és akkor a magyarról még szó sem esett, de az egész szerkezet legalább annyira faramuci így, mint a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér elnevezés, bár akik azt szóvá tették, hogy teljesen magyartalan, azokat kirúgták nem is a Földrajzinév-bizottságból, ahol ezt véleményezték, hanem a normál munkahelyükről. Éljen azóta is töretlenül uralkodó ártunk és ormányunk!)
Az már csak a koncert előtt tudatosult bennem, hogy milyen rég nem jártam a Városligetnek ezen a részén. Utoljára akkor, amikor még Kertemnek hívták azt a területet, amelyet (néhány szomszédos telekkel együtt) most a Magyar Zene Háza elfoglal. És akkor még nem volt ez a két egymással szembefordított elcseszett szánkódombnak kinéző (Néprajzi) múzeum sem – köztük középen azzal a valamiért meghagyott, még a Medgyessy-kormány idejéből származó rémes rozsdahalommal és már az átadásakor sem működő világórával vagy mivel, amelyet az elkövetője (mert alkotónak ne nevezzük) szobornak meg műalkotásnak mert nevezni, és ugyan a felállítását sem lett volna szabad megengedni, de oly sok csak a közelben elpusztított érték (PeCsa, Dürer stb.) mellett miért pont ezt a rémséges förmedvényt, amelyért aztán tényleg nem lett volna kár, nem tudta ártunk és ormányunk (© Föld S. Pét R., akkor épp Kurír) legyalultatni a fenébe? –, amelynek a területéről és a mellé kialakított részről jó néhány fát kiirtottak, régen ugyanis nem látszottak az Olof Palme sétány ezen részéről a Dózsa György úti házak. Annyira nem is volt baj.
A terembe belépve meglepett, hogy – várakozásaimmal ellentétben – székek sehol, meg hogy a hely zengzetes nevéhez képest milyen kicsi a koncertterem. Nagyon ellene vagyok ugyan az ülőkoncerteknek, lásd pl. a Török Ádám-emlékkoncertet az Erkel Színházban, de ez esetben épp az állókoncert hatott nekem furán. Végig. Ehhez a zenéhez jobban illik az ülve odafigyelés, előnyben az angolul tudók, mert most, a korábbi koncertekkel ellentétben, nem volt sem kivetítve, sem a székeken elhelyezve (nem volt szék…) magyarul a szöveg. Én ebbe a csoportba sorolom ugyan magam, de azért volt, ahol elveszítettem a fonalat koncert közben, meg amit nem értettem pontosan és kristálytisztán, főleg amikor Laurie néhány oktávval mélyebbre vagy valamivel magasabbra eltolt és némileg torzított hangon szólalt meg az elektronika jóvoltából. Persze ez nem új dolog, mivel jó 40 éve alkalmazza. De a többsége azért lejött.
És akkor térjünk rá a koncertre.
A turné címe most Let X = X volt, amely a Laurie Anderson 1982-es első, Big Science c. lemeze utolsó dalának címe, másrészt pedig egy értékmegadó utasítás a BASIC nyelvben. 1982-ben, amikor a lemez készült, ez még egy népszerű és elterjedt programnyelv volt, én is programoztam benne pár évvel később. Mára nagy részét sikerült kialudnom.
A turnécím miatt kíváncsi voltam arra, mennyire épül a műsor a Big Science lemezre, de kiderült, hogy mindössze annyira, hogy arról 3 szám hangzott el, míg a többiről csak 1 vagy 2 (vagy egy sem), illetve néhány olyan dal és történet is műsorra került még, amely sorlemezen nem, csak a korai amerikai fellépéseiről készült, öt bakelitlemezes gyűjteményként 1983-ban megjelent, 78 tételt tartalmazó United States I-IV. albumon hallható (az I-IV. arra utal, hogy az anyag négy fejezetre van osztva: Transportation, Politics, Money és Love, azaz Közlekedés, Politika, Pénz és Szerelem).
A koncert, miután a zenekar tagjai és Laurie is elfoglalták a helyüket a színpadon, a From The Air, az első lemez első száma hangjaival indult, amelyben eleinte egy kényszerleszállást végrehajtani készülő repülőgép kapitánya beszél az utasokhoz, míg a végére egy szürreális világba csap át a szöveg. A dal során az énekesnő mindjárt az elején be is mutatta a zenekart, míg szám közben a háttérvetítésben végig számjegyek kavarogtak szél hajtotta hópiheszerűen. Ének minimális szinten van a dalban, ami Laurie legtöbb daláról elmondható, az embernek az az érzése, hogy nagyjából 10 szomszéd lányból 9 jobban énekel nála (bár ha az ezen a koncerten el nem hangzott Poison c. dal refrénjét meghallgatjuk, akkor azért kiderül, hogy mégsem), inkább történetmesélés némi zenei aláfestéssel, bár annál azért több zenével, mint a „szövegelős”, sztorizgatós lemezein, pl. a The Ugly One with The Jewels (A csúnya lány a gyémántokkal) címűn, amelyet ajánlok minden angolul tanuló figyelmébe, gyönyörű, remekül érthető New England-i amerikai angol kiejtés hallható rajta (Laurie ugyan a középnyugaton – Mid-West –, Chicago közelében nőtt fel, de tudatosan megszabadult az ottani tájszólástól, bár mint mondja, néha, ha izgatott vagy ideges, a mai napig előjön – nos, ezen a lemezen nem), és érdekes történetek. Amelyekről azt mondta, hogy mivel rossz a történetek kitalálásában, ezek mind valóban megtörténtek vele. (A címadó szám arról szól, hogy amikor a bátyjával pár hónapot töltött egy kis indián törzsnél, így nevezték el őt az indiánok a saját nyelvükön. Mire azt mondta, hogy jó, a csúnyát még érti, az indiánok szépségideálját tekintve lehet, hogy az, de a gyémántokat nem. Aztán kiderült, hogy a kontaktlencséit gondolták gyémántoknak, amelyek olyan értékesek, hogy nappalra a szemébe rejti őket, hogy el ne lopják.)
A kísérőzenekar ezúttal a Sex Mob nevű New York-i avantgarde jazz-funk (jó hülye műfajneveket tudnak kitalálni – az újságírók, természetesen) zenekar volt (korábbi turnéin is előfordult már ez, csak azok Magyarországra nem jutottak el), név szerint (a színpadi felállást követve, rendezői balról jobbra) Kenny Wollesen (ütősök), Tony Scherr (basszusgitár, nagybőgő), középen Laurie, majd Doug Wieselman (gitár és fafúvósok – a szaxofon is az, még ha fémből készült is, de a nyelve nád, azaz (majdnem) fa), Steven Bernstein (zenekarvezető, rézfúvósok, azaz trombita, pozan, tuba, nem egyszerre persze) és Briggan Krauss (basszusszaxofon, gitár) – hát nem egy csikócsapat. Lehet, hogy szégyen, de nem ismerem őket, a névsort is a netről vadásztam le én is, és így tudtam meg azt is, hogy közülük négyen is tagjai voltak John Lurie korábban hazánkban is többször koncertező Lounge Lizards nevű együttesének is, ha nem is egyszerre.
Természetesen zenélt maga Laurie is, néha szintetizátoron, a dalok többségében pedig a régóta védjegyévé vált (és ezúttal megbütyköletlen, teljesen normális – már amennyire egy villanyhegedű normálisnak tekinthető, pár neves magyar cigányprímás biztosan hosszan tudna ez ellen érvelni) elektromos hegedűn.
De főleg persze beszélt, kántált, énekelt, ahogyan azt már megszokhattuk.
Kialakította magának ezt az egyedi stílust már a ’80-as évek elején, nem túl bonyolult, időnként kissé még diszharmonikusnak is ható zene, hangsúly a szövegek tartalmán.
Természetesen nem maradhattak el a számok között szokásos közbetétszövegek sem. Az első szám után például egy elektronikusan természetellenessé és már-már érthetetlenné mélyített férfihangon elhangzott – természetesen némi ironikus éllel – Donald Trump „újra naggyá szeretném tenni Amerikát” jelmondata is, majd a kérdés, hogy jó, de kinek?). A másodikként előadott Let X = X után pedig elmesélte, hogy Yoko Ono 3 percen át sikított a 2016-os elnökválasztási eredményt megtudva, és nem örömében. Mintegy szolidaritásképpen Laurie rávette a közönséget is egy 10 másodperces közös üvöltésre („gondoljatok valami nagyon rosszra, pl. a háborúra a szomszédos Ukrajnában”, ami engem illet, nagyjából 7-nél elfogyott a szuflám), aztán politikáról az est folyamán több szó nem is nagyon esett. Ezt követően az 1981-ben az előadót a köztudatba bedobó és az angol slágerlistán egészen a 2. helyig jutó O Superman csendült fel (a ’70-es – ’80-as évek fordulóján valamiért mérhetetlen Superman- és űrkorszak-hangulat uralkodott szerte a világon, egyesek komolyan hittek abban, hogy az ezredfordulóra űrutazás lesz meg repülő taxik és már marhaságok), és ezzel ez a lemez le is zárult erre az estére.
A Mister Heartbreak albumról a kedvencem, a Gravity’s Angel kapott helyet a műsorban (a háttérvetítésben közben néha hulló, néha felfelé zuhanó benzol- és egyéb gyűrűk, más dalok alatt ugyanez hópelyhekkel), de elhangzott a műsor során az O Superman kislemez B oldalán hallható Walk The Dog is, amely inkább történetmesélés némi háttérzenével, mintsem dal, benne olyan lefordíthatatlan szójátékokkal, mint az
I saw a lot of trees today. And they were all made of wood
Well, they were wooden trees—and they were made entirely of wood
Nyersfordításban:
Láttam ma egy csomó fát. És mindegyik fából volt.
Igen, fafák voltak – teljes egészében fából.
Az angolban ugyanis az élő fa tree, míg a fa mint anyag, az wood. Aki tud rá jó műfordítást, hát hajrá, sok szerencsét.
A másik ilyen régi és sorlemezen meg nem jelent tétel a countryszerű zenével aláfestett eszmefuttatás, a It’s Not the Bullet That Kills You, It’s the Hole volt – itt a cím el is mondja a lényeget, egy kissé kifacsart elmésséget: nem a golyó öl meg, hanem a lyuk (amit üt).
A műszaki fejlődéssel és a mesterséges intelligenciával kapcsolatban azt tudhattuk meg: "Ha azt hiszed, hogy a technika megoldja a problémáidat, akkor nem ismered a technikát, és nem érted a problémáidat sem."
És kaptunk (pontosabban, ha jól értettem, az öngyilkosságra készülő diákok kaptak, de erre nem esküdnék meg) olyan jó tanácsokat is, hogy „egyél finom ételeket, aludj eleget, és próbáld meg nem utálni magadat”.
Laurie beszélt olyan hőseiről is, mint Phil (nekünk Philip) Glass, John Cage (vagy Cale? – mindkettő érdemes lenne rá), és mivel nem jegyzeteltem, a többit jól elfelejtettem mára. Az eredetileg a Lou Reed és a Metallica együttműködésével létrejött Lulu c. albumon szereplő Junior Dad című dal (közel 20 perces eredeti verziójának jelentősen lerövidített) átdolgozásában pedig a számítógépes technika jóvoltából hangban és arca mintegy felét részben elmosva a háttérre vetítve közreműködött néhai férje és örök szerelme, a Velvet Undergrounddal, majd később saját jogon is legendává vált, sajnos, lassan egy évtizede halott Lou Reed is.
De elhangzottak a műsorban korábban már hallott teljes történetek is, pl. (stílszerűen a The Lake – A tó – c. szám után) arról, hogy még gyerekként egyszer babakocsiban tolta a két ikeröccsét egy tó jegén, és a babakocsi alatt beszakadt a jég, az ikrek pedig babakocsistul beleestek. Bár maga is gyerek volt még, lemerült a jeges vízbe és kimentette őket, aztán amikor otthon elmesélte az anyjának, és szidást várt, az anyja megdicsérte, hogy nem is tudta, hogy ennyire jó úszó és ilyen jó búvár. És hogy egy ilyen nem várt esemény mennyire megváltoztatja az ember életét.
Az egyik vetítésnél pedig, már nem emlékszem, melyik szám alatt, a kamera egy labirintusban haladt, és Laurie néhány lépést téve a színpad elejétől egészen a vetítővászonig még rá is játszott arra, hogy ebben az útvesztőben gyalogol befelé. Részemről működött az érzéki csalódás, rendesen mereszteni kellett a szememet.
Volt egy rövidebb részlet a Bright Red/Tightrope album World without End című számából is (When my father died we put him in the ground. When my father died it was like a whole library burned down., azaz: Amikor apám meghalt, a földbe tettük. Amikor apám meghalt, olyan volt, mintha egy egész könyvtár égett volna le). Annak idején, amikor arról kérdeztem, hogy ennek a CD-nek miért Bright Red/Tightrope a címe, Laurie azt mondta: azért, mert a CD-kre már két bakelitlemeznyi anyag is ráfér, és ő sajnálná üresen hagyni a lemez felét, ezért ez valójában két lemez, az egyiknek Bright Red, a másiknak Tightrope a címe, csak egy CD-re kerültek.
A legutolsó lemezén (Homeland, de már az is 13 éve jelent meg) hallható Only an Expert c. szám előtt pedig arról beszélt, hogy a szakértők, influenszerek, coachok (bármi legyen is az, hogy ennyire nem lehetett rá magyar szót találni – vagy simán csak angolul fellengzősebben hangzik a leginkább semmihez sem értő önjelölt megmondóember, aki megpróbál másoknak okosakat mondani olyasmikről, amikhez ő maga sem igazán ért?), tanácsadók stb. sokszor olyan problémák megoldásában segítenek, amelyeket ők maguk találnak ki, nélkülük senkit sem érdekelnének, talán nem is léteznének. (Hogy megint mennyire egyetértek vele…). A szám refrénje: Csak egy szakértő tud foglalkozni a problémával (arról szó sincs, hogy meg is tudja oldani, egyébként érdemes a teljes szövegét elolvasni/meghallgatni, tanulságos). Ez a dal egyébként sokkal kellemesebben szólalt ebben a hangszerelésben, mint a lemezen hallható, nekem kissé túl digitális változatban.
A koncert végén, a visszatapsolás után és a ráadásszám előtt pedig elmesélte, hogy a férje, Lou Reed élete végén tai-chi-mester lett, és írt egy tai-chi-könyvet is, amelyet Lou halála miatt aztán ő fejezett be, és ő is gyakorolja ezt a mozgásművészetet (eredetileg harcművészetet, az egyik tenyéréllel végrehajtott mozdulatról meg is jegyezte, hogy az lefejezés). Ezután pedig bemutatott zenére egy rövid tai-chi-gyakorlatot, próbálva rávenni a közönséget, hogy kövesse. Voltak, akik megpróbálták, bár minden mozdulatot azért a helyszűke miatt nem lehetett leutánozni. Mivel én ezt előre bölcsen láttam, meg sem próbáltam. A környékemen állók vélhetően nagy örömére.
Mindenesetre nem egy 76 éves idős hölgyet, hanem egy nagyon is energikus és fiatalos nőt láthattunk ezen az estén a színpadon, örömzenét játszó, életkorra már szintén nem fiatal barátai társaságában.
A koncert közben viszont megint arra a megállapításra kellett jutnom, hogy az emberiség, de legalábbis a magyar közönség jó része agyilag még nagyon nem nőtt fel az okostelefonhoz és annak használatához (kb. mint az arab vallási fanatikusok: XXI. századi technika XIII. századi gondolkodású emberek kezében, nem vezet jóra). Néhányuk ugyanis ahelyett, hogy a koncertet élvezte volna, serényen iparkodott Facebookja menőbbé tételén, nagyjából félpercenként fotózva vagy negyed-fél számnyi (a netre felkerült hasonló felvételek tanulsága alapján vélhetően borzalmas hang- és képminőségű) videót készítve (és persze azonnal fel is töltve, nyilván az a menő). Amivel a legfőbb gond az, hogy a mögötte állók koncertélményét viszont nagymértékben rontja, mert nem lehet rendesen odafigyelni a koncertre néhány ilyen szerény agykapacitású, másokra tekintettel nem lévő antiszociális, egoista gyökér miatt, aki mások képébe tolja meg percekig előtte lengeti a magasba emelt, világító képernyőjű telefonját, kitakarva a színpadot és vakítva a mögötte állókat. Nem tudom, ezek a szellemileg visszamaradott óvodások színházban meg operában is folyton fotóznak előadás közben, és töltik egyből a netre, hogy lássák a haverok? Vagy oda érthető okokból nem járnak?
(És nem, nem azokról van szó, akik csinálnak egy koncert alatt néhány fényképet – amelyeket persze megnéznek kétszer, aztán soha többé, mert készül napokon belül újabb ezer „nagyon érdekes”.)
Ha rajtam állna, nem engednék be mobiltelefont a koncertterembe, de szabadtéri koncerthelyszínekre sem – akinek nem tetszik, és nem tud 1,5–2 órán át meglenni a mobilja nélkül, hát nem kötelező bemenni. (Hej, régi szép idők, amikor még mindenkitől elszedték a bejáratnál a magnót, fényképezőgépet stb.-t, még olyan nagy helyeken is, mint a PeCsa és a BS, hacsak nem volt rá engedélye, mert mondjuk sajtófotós volt… Lehetett felhőtlenül, hülyék nélkül – vagy legalábbis rejtve maradt hülyékkel – élvezni a koncerteket.) Bár tény, hogy nem lenne egyszerű ennyi zárható páncélkazettát elhelyezni a bejárat mellett – benne akár töltőcsatlakozóval –, de azért nem is lenne lehetetlen. Ha már nem lehet valamilyen igazolt IQ-pontszámhoz kötni a beléptetést.
A koncert után aztán még jó darabig beszélgettünk Kati kolléganővel meg Jorgosz képzőművész-zenész barátommal (Gépfolklór, Rolls, Barbaro, Balkán Fanatic) hárman az MZH előterében (fojé?) – és közben teljesen véletlenül összecimboráztunk a koncertet szervező Halmos Andrással, akitől nagyon érdekes információmorzsák jutottak birtokunkba, ezek vonatkozó része elszórva megtalálható jelen cikkben), majd miután a biztonsági emberek onnan kedvesen (és ez most nem irónia) kitessékeltek bennünket, kicsit még kint is, ők ketten Laurie Andersonra várva egy dedikálás meg egy szelfi reményében (nem fokozom végletekig az izgalmakat: sikerült, bár a dedikáláskor a J o r g o s z név lebetűzése ütközött némi nehézségbe, aztán abban maradtak, hogy legyen George), én inkább csak a társaság kedvéért.
Persze amikor kijött kedvenc előadóm a művészbejárón, ha már ott voltam, akkor pár mondatot csak váltottam vele én is (mint eddig minden alkalommal, amikor itt járt, néha hosszabban, néha rövidebben, ezúttal utóbbi), meg ha már mindenki szelfizett egyet, gondoltam, én sem maradok ki (nem vagyok a szelfik nagy híve, ez a második szelfi életemben híres emberrel, az első a norvég női kézilabda-válogatott kapusával, Katrine Lundéval készült). A fiatal menedzser már rángatta volna el – fentiek fényében azt hiszem, ő volt a ludas abban is, hogy a művésznő szokásától eltérően ezúttal nemhogy interjút nem adott egyetlen médiának sem, de még sajtótájékoztató sem volt (ellenben teljesen váratlanul adott egy interjút a koncert előtt a Magyar Zene Háza stábjának (itt látható magyarul feliratozva, nem írom le, hogy ott mi hangzik el, nézze meg mindenki, akit érdekel, érdemes), viszont Laurie láthatóan szívesen társalgott az őt a művészbejárónál megváró maroknyi rajongóval (ha egy kezemen nem is, de kettőn simán meg tudtam volna számolni magunkat), akik a kedves fiatal menedzsert oda kívánták, ahova saját jószántából valószínűleg nem szívesen menne. Persze csak magyarul, azt meg úgysem értette...
Ez a koncertbeszámoló nem jöhetett volna létre Nagy Viktória hathatós segítsége nélkül, amelyet ezúton is köszönök.
Laurie Anderson, Magyar Zene Háza
Szólj hozzá!