Kaliforniai álom – színes szélesvászonra és két zseniális zenekarra

Hogy mi az a szarvódisznónyálzógülü? Manó Benő és Lili hercegnő egyik űrbéli kirándulása során találkozik ezzel az ott honos háziállattal a Bong bolygón. A lénynek disznóorra van, 5 gülü szeme, 2 szarva és csupa nyál. Tehát ijesztő keveréke különböző állatoknak, ami közben „irtó cuki”, de tényleg.

Adott egy, a magyar közönséget a végletekig megosztó film: a Kaliforniai álom. Amikor a tavaly láttam a moziban, kifejezetten tetszett. Aztán egyre inkább azt tapasztaltam, hogy ez egyáltalán nem általános. Sőt, aki nem kedveli, abban heves indulatokat kelt, olyannyira, hogy képes nekiesni annak, aki méltatni meri a filmet. Szóval megosztó. És amikor tegnap újra megnéztem a filmet egy pazar zenei kísérettel, rájöttem, hogy mitől ilyen megosztó.

Mert olyan, mint a szarvódisznónyálzógülü. Egy megmagyarázhatatlan keverék.

Aki úgy akarja nézni, korcsnak látja, aki pedig nyitott az újra, azt elvarázsolja. A La La Land tulajdonképpen egy nyálas Brodway musical, egy Amerika hatvanas-hetvenes éveit idéző túlszínezett romantikus film, közben egy Fred Astairt és Ginger Rogerset idéző táncfilm, néha egy egészen jó kis jazzfilm, ugyanakkor a figurák egyszerre maiak és retrók, és mikor az ember végképp elhiszi, hogy könnyed szórakozásnak néz elébe, hiszen ez is csak egy szerelmi történet kellemes zenével és tánccal kiszínezve, a végén azt veszi észre, hogy a könnyeivel küszködik, és az élet értelmén mereng éppen.

Vagyis a film nem kategorizálható. Mert egyszerre minden – és tulajdonképpen semmi sem. Ez az, ami a gyűlölőiben kiverheti a biztosítékot. Ez a beazonosíthatatlan eklektika. És ehhez csak hozzátett a „koncertesítés”. Hiszen úgy zenészként, mint nézőként szintén nehéz beazonosítani. Mozi, de mégsem, hiszen az Arénában, a küzdőtéren, kinyitható műanyag székeken ülni, bénán egyensúlyozni a bödönnyi rémületesen sós pattogatott kukorica-Coca Cola kombóval, mert nincs hová tenni, nem éppen moziélmény. Főként, hogy időről időre tapsolni is kell, ha vége egy jól sikerült imprónak, és akkor ezek már végképp feleslegessé válnak a kézben.

Koncert, de mégsem. Hiszen az Óbudai Danubia Zenekar és a Modern Art Orchestra kooprodukciójának köszönhető élő nagyzenekari kíséret ugyan valóban pazar hangzást adott a filmnek, de az arénányi távolság annyira messzivé tette az egyébként egytől-egyig fantasztikus zenészeket, hogy megszűnt az az intimitás, ami egy élő koncert minden pillanatában üzeni a néző agyának, hogy itt és most bizony élő muzsikálás folyik. Mondjuk erről a sokszor magával ragadó történet is gondoskodott.

Ettől függetlenül zenészként igazán izgalmas este volt a tegnapi. Eleve zakatolt bennem, a „De hogyan?” kérdés. Hiszen láttam a filmet előtte. Tudtam, hogy a briliáns színészek egészen varázslatos dalokat adnak elő benne. De ha élő a zene, hogyan énekelnek a filmen? Vagy nem ők énekelnek? Lesznek énekesek is, akik szájra dalolnak? És ha erre van válasz, akkor is, hogyan fogják a zenei aláfestéseket élőben eljátszani, hogy azok szinkronban maradjanak a filmmel? A képeken közelről mutatnak zongorázó kezeket, de akkor hogyan lesz majd kézszinkron a zene? És hogyan fogják tudni az eredetileg a filmhez kevert hang dinamikai váltásait élő nagyzenekari muzsikálással követni?

Íme a válaszok: ezt a mozikoncertet  (mert vannak más típúsúak is) szakzsargonnal amolyan vicefélplaybacknek hívnám, tehát az ének jött felvételről, és az alapot játszotta élőben a zenekar. A szinkronért egy személyben a karmester felelt, aki egy előtte lévő számomra eddig ismeretlen szerkezettől kapta a tempót. Ez vagy egy monitor, vagy egy világító kottatartó volt (nem láttam tisztán), amin egy fénycsík átvonulása jelezte a nagyobb zenei részeket közeledtét, míg egy hatalmas fénykör pulzálása adta a ritmust. A kézszinkront, ahogy minden más hangszeres megszólalás szinkronját, a zenészek virtuozitása szolgáltatta, ami azért is fontos volt, hiszen a film néha a jazz klubok világát idézi kifejezetten jó muzsikálással. A dinamika kérdését pedig a hangtechnikus oldotta meg a keverőpultnál, egy nagyrészt szimfonikus koncerttől eléggé szokatlanul. Így lehetett, hogy az élő zongorázást egyszer a jazzklubból utcára kiszűrődve hallhattuk, aztán pedig, miután a főhőssel együtt „beléptünk” a klubba, hirtelen megnőtt a hangerő.

Izgi volt az este és nagyon formabontó. Pont olyan szürreális keveréke az élményeknek, mint amilyen eklektikus maga a film. Jól megfért együtt a popkorn, a kóla, a frakk, a kanálcsörgés, a horkolás a hátunk mögött, és a tízperces stáblista – nagyzenekari kísérettel, ráadással.

Mert a La La Land mozikoncert, akárcsak a szarvódisznónyálzógülü, irtó cuki.