Erősen gondolkodtam azon, hogy erre a koncertre elmenjek-e egyáltalán. Iggy Pop régi számait, illetve korábbi zenekara, a Stooges lemezeit nagyon szeretem, van egy csomó kalózfelvételem is tőlük (még kazettán, a '80-as – '90-es évek fordulóján beszerezve), de amit a pasas az utóbbi kb. 35 évben produkált, azt bizony nem sokra tartom, és féltem, hogy az kerül majd terítékre. Szerencsére nem így lett.
Fenti félelmeimet szóvá tettem régi barátomnak, az IQ80 egykori, a Tűzkerék XT mai dobosának (közben Mask stb.) pár hete az esztergomi SportalShow Fesztiválon, aki azt mondta erre: Iggy Popot megnézni nem azért kell elmenni, mert még mindig olyan marha jó, hanem azért, mert ki tudja, látjuk-e még valaha is koncertezni, lásd még Lemmy (Motörhead, bár akinek a Lemmy név nem mond semmit, annak a Motörhead sem fog) meg Chester Bennington (Linkin Park) esetét, akik utoljára a Volton játszottak nálunk, én mindkettőt kihagytam, bár utóbbira van mentségem: akkor épp én is zenéltem, és nem Sopron közelében. Aztán dobos barátom mégsem jött el, bár több hónapja megvolt a jegye – viszont koncertjük volt épp Erdélyben. Ami nincs közel. A fiát küldte maga helyett.
De nagy kérdés az, hogy érdemes-e elmenni csak azért valakinek a koncertjére, hogy utoljára lássuk, ha egyébként a koncert meg... izé, harmatgyenge.
Mert hát amit az utóbbi másfél évtizedben alkotott, arról nekem leginkább az jutott eszembe, hogy Iggy Popból Amerika Nagy Ferója lett, abban az értelemben, hogy minden szart elvállal, amiben pénzt lát. Az utolsó, 2016-os lemeze (Post Pop Syndrome) sem egy nagy durranás, az azt megelőző kettőn pedig többek közt olyan francia jazzdalokat és sanzonokat énekel, mint a La vie en Rose Édith Piaf-tól (ez ugyanaz, amit Zaz is feldolgozott), a Les passantes Georges Brassens-tól (ez viszont nem a Zaz által énekelt Les passants) és a Les javanaise Serge Gainsbourg-tól, de a Beatles Michelle-je, valamint sok más szerző mellett Joseph Cosma, Yoko Ono és Cole Porter dalai is szerepelnek ezen albumokon más hasonló, egyébként kiváló művek feldolgozásai mellett, és a feldolgozást nem olyan felfogásban kell érteni, ahogy mondjuk a Sex Pistols tette a Sinatra-féle My Way-jel, hanem teljesen az eredeti szellemben. Ami olyasvalakitől, aki őspunkként (a punk ősapja, hülyébbek szerint a punk keresztapja– ez utóbbi magyarul teljesen értelmetlen, az angolban még csak-csak van értelme, mert ott a keresztapa godfather, ami szó szerint azt jelenti: isteni atya) hirdeti magát, azért minimum kicsit visszás. Persze legalább tévés korcsolya- meg táncversenyen nem bohóckodott – vannak szintjei a prostituálódásnak –, mint a mi Ferónk (aki ráadásul sosem volt punk, legfeljebb saját maga szerint). Bár Amerika nagy, lehet, hogy fel sem kérték ilyesmire, különben ment volna.
Facsi, gitáros barátom (Iggy-feldolgozászenekarban is játszik), amikor ezeket a gondolataimat előadtam neki, elküldött a búsba, hogy hogy mondhatok ilyet. Szerinte Iggy már megteheti, hogy francia sanzonszerzők meg francia és amerikai jazzmuzsikusok dalait dolgozza fel. Mondtam neki, hogy hát éppen megteheti – csak hát saját magát köpi ezzel szembe, és hogy remélem, Modern Talking-ot, Boney M.-et vagy Bad Boys Blue-t azért nem fog énekelni, bár megtenni éppen azt is megteheti.
Szóval életemben nem féltem még úgy koncerttől, mint ettől (beleértve azokat is, ahol én léptem fel). Ifjúkori legnagyobb bálványomról volt ugyanis szó, akit évtizedeken át imádtam, legalábbis az 1983 előtti műveit, a Zombie Birdhouse-szal bezárólag. Meg beszélgettem vele sajtótájékoztatón még az 1994-es első hazai, PeCsa-beli koncertje előtt, ahol egy idő után rám is szólt, hogy talán hagyjak már kérdezni mást is. (Szegény Hetesi Péter Pál annyira meg is orrolt rám, hogy évekig utált, én meg nem tudtam, mi az oka, aztán egyszer a Szigeten odamentem hozzá, és nekiszegeztem a kérdést, hogy te HePePe, mondd már meg, mi a lófasz bajod van neked velem, miért fújsz rám, erre mondta, hogy ezen a sajtótájékoztatón nem jutott tőlem szóhoz, mert ő németes, nem tud angolul, és mire tolmácson keresztül feltette volna a kérdését, én már rég kérdeztem. Kibékültünk, és utána mindig jókat beszélgettünk, ha összefutottunk, később rádióztunk is együtt, egészen a haláláig).
Voltam az Iggy összes szigetes koncertjén is, az 1996-os remek volt, viszont a 2002-est otthagytam, annyira utáltam, hogy minden számot – a régieket is – metálos felfogásban játszottak akkori, Trolls névre hallgató kísérőzenekarával, akikkel a számomra az életműve mélypontját jelentő Beat 'Em Up albumot is készítette. Ha a szövegeket nem ismertem volna fel, nem tudtam volna, melyik számot játsszák, úgyhogy elmentem inkább az egykori VHK- (Both Miklós, Molnár Lajos Lujó, Balatoni Endre Boli, Németh László Fritz – sajnos, utóbbi kettő már nem él) meg Psycho-tagokból (Zsámán Attila) verbuválódott (valamint Zsámán mellett a később az Üvegtigris-filmeken dolgozó Andrassew Nadja énekelt és Balogh Szonja dobolt) és akkor talán a legjobb formáját futó Magura Napotvet koncertjét hallgatni a Wanted sátorba.
Ellenben a 2006-os Iggy and the Stooges-koncert, ahol az első két Stooges-lemez, a The Stooges és a Fun House számait kb. a lemezen lévő sorrendben játszották el a még élő eredeti tagokkal, nagyon ütött, én legalábbis nagyon élveztem.
Meg volt olyan is, hogy valamikor az ezredforduló környékén spontán összefutottunk a városban (Budapesten) az utcán, mert épp itt üdült. Valamint írtam róla könyvet is (1990 táján), kiadót persze nem kerestem, azóta is ott lapul valamelyik régi vincseszteremen (meg pár floppymon, ha lehet még olvasni őket). És (még mindig a '90-es évek első fele) terveztünk egy az összes addigi lemezét bemutató műsort is a Magyar Rádióban, amiből az első 7–8-nak megírtam a felvezető szövegét, vittem volna bemutatni, amikor kiderült, hogy sztornó az egész, (leginkább politikai jellegű) átszervezés volt a Rádióban, és a tervet támogató (neves, több évtizede ott dolgozó szerkesztő-műsorvezető) kolléganőt lapátra tették.
Szóval Iggy Popot illetően eléggé képben voltam, legalábbis a '80-as évek végéig.
Viszont azt is el kell ismerni, hogy 1982, a Zombie Birdhouse óta nem alkotott igazán említésre méltót. Én meg rettegtem, hogy főleg ezekből az utóbbi évtizedekből fog majd játszani a koncerten.
És hogy nem csak én gondolhattam így, arra jó példa, hogy még a kezdés (mármint Iggy fellépése, nem az előzenekaroké) előtt 1 órával is lehetett jegyet kapni a koncertre (megnéztem mobilról), és a végére sem lett telt ház, én egy jó ¾-re saccoltam.
Aztán szerencsére sokkal-sokkal jobb koncert lett, mint amire számítottam (sőt, egészen kiváló), mivel az utóbbi 30 évből egyetlen számot tűzött műsorra, a 16 éves Skull Ring lemez címadó dalát, de ez annyiban illett a többi közé, hogy négy másik szám mellett ezt is a két Asheton-fivérrel, a Stooges őstagjaival írta és játszotta lemezre 2003-ban, nem akkori, fentebb már említett Trolls nevű kísérőzenekarával, amellyel a lemez számainak többségét (bár ha rajtam áll, én inkább a Little Electric Chair-t tettem volna a műsorba, stoogesosabb). Amikor pedig a másodikként felcsendülő 1969-ben azt énekelte, hogy „last year I was twenty-one”, az jutott eszembe, hogy simán lehetett volna aktualizálni arra, hogy „last year I was seventy-one”, és még igaz is lett volna... elképesztő, hogy ez egy már 50 éves albumról került a műsorba.
A Zombie Birdhouse-ról, amelyet a rossz nyelvek szerint a Jim Jarmusch rendezte The Dead Don't Die című zombifilm apropóján adtak ki újra idén, amelyben Iggy is szerepel (zombit játszik, mi mást), egyetlen dal sem hangzott el, pedig az sem egy rossz lemez.
A teljes '80-as éveket is mindössze két dal képviselte, a Repo Man – az azonos című filmhez írt aláfestő zene, sorlemezen tudtommal soha nem jelent meg – és a ráadásban (? – már ha ez az volt) játszott, az 1988-as, a több éves drogelvonó miatti leállás és teljes életmódváltás, valamint hat év szünet utáni visszatérő Blah-Blah-Blah lemezen szereplő Real Wild Child (ami egy 1950-es évekbeli ausztrál rock and roll-dal feldolgozása), bár én ide soroltam a szintén a ráadásban játszott Five Foot One-t is (amely egy 5 láb 1 hüvelyk, azaz kb. 155 centi magas emberről szól, hát Iggy sem egy óriás, ám ő majdnem 170 centi), de jobban utánanézve kiderült, hogy az a lemez (New Values) 1979-es, nem 1980-as, ahogy én emlékeztem.
A műsor gerincét a Stooges-korszak (csaknem a műsor fele – a dalok jelentős része idén töltötte az 50-et), valamint a (mindössze 41 éves) Lust for Life lemez dalai adták, mindjárt úgy indult a koncert (a felvezető kutyaugatás után), hogy I Wanna Be Your Dog, Gimme Danger, és mindjárt harmadik számként elsütötte talán legismertebb/leghíresebb/legnépszerűbb dalát, egyben pályafutása legnagyobb sikerét, a The Passenger-t (ahol összenéztünk, hogy mi van, talán meghallgatta az öreg a Siouxsie and The Bansees feldolgozásverzióját, fúvósokkal és kissé túltolt basszussal, és jobban tetszett neki, mint az eredeti?), amit a Lust for Life követett (ezúton is gratulálok annak a kollégának, akinek pár éve sikerült ezt lefordítani Életreszóló kéj formában – hát, nagyon nem azt jelenti). És az este folyamán elhangzott még erről a lemezről a Sixteen és a Some Weird Sin is, azaz egy szám (a Tonight – simán befért volna a többi közé) kivételével a lemez teljes A oldala. A Sixteen alatt jutott eszembe, hogy Iggy 16 évesen állítólag amerikai angol szépkiejtési versenyt is nyert, ennek hatása bizonyára mindmáig fennáll, mert tény, hogy elejétől végig teljesen érthetően énekelt és beszélt – mekkora felüdülés volt a két, illetve három nappal korábbi koncerthez képest az, hogy (az azokon uralkodó francia meg a spanyol nyelv után) ezúttal mindent értettem.
Egy ilyen kezdés után már csak elrontani lehetett volna, és az ezután felcsendülő Skull Ring hangjait hallva féltem is, hogy innentől az új(abb) dalok lesznek terítéken, de szerencsére az öreg Iguana nem tett velünk ilyen gonoszat, és az eredetileg az 1973-as Raw Power lemezhez felvett, de aztán arra fel nem rakott I’m Sick of You-val folytatta, szerencsére egy James Williamson-nál sokkal jobb gitáros kíséretével (akit, mármint J. W.-t, valamiért jó gitárosnak tartottak annak idején, de a stúdiófelvételen – valószínűleg sokadszorra is, mert azért ha elba… izé, elrontanak egy számot a felvétel során, akkor újraveszik vagy ún. kötésekkel javítják – jól hallhatóan bele-belehibázott a számba itt-ott; hát bocs, James, de így, hibákkal én is el tudom játszani ezt az egyetlen e-moll-bontogatásból álló első részt – tapasztalatból beszélek, próbáltam már; bele is hibáztam, ahogy illik; igaz, én színjózanul vagyok erre képes, ők meg akkoriban állítólag fogyasztottak ezt-azt a stúdióban, és nem a szalámis szendvicsre gondolok), a Nightclubbing végén a tappingelős szóló természetesen nem szerepelt az eredetiben, ahogyan a The Passenger végén sem a billentyűs- és gitárszóló. Mindez fúvósokkal felturbózva, ami korábban nem volt jellemző Iggy Pop koncertjeire.
Eljátszották a The Idiot lemezen hallható, eredetileg leginkább talán valamiféle zenés szellemi önkielégítésként szolgáló és koncertre talán kevésbé való Mass Production c. számot is, aki nem ismerné, ez egy igen-igen lassú darab (poénkodtunk közben azon, hogy lehet, hogy ez egy 2 perces gyors szám akart lenni, csak valami erős lassítót szedtek az írása közben, azért lett ennyire vontatott, a dobos negyedeknél alig ütött gyorsabbat, gondolom, tisztes tempóban az lett volna a harmincketted, és lehet, hogy a szám írásakor annak is érezték), az eredetileg majdnem 9 percet most alig 7 percbe tömörítve. Szóval jól felpörgették, így csak néhányan aludtak be rajta. Utána pedig helyet kapott a műsorban egykori, nemrégiben sajnálatos módon elhunyt mentora és barátja, a The Idiot és a Lust for Life lemezeken szerzőtársa és azok turnéján zenekarának tagja, David Bowie egy dala, a The Jean Genie is, ami újra felébresztette az előző számon netán elszenderedőket.
A ráadásban elsőként játszott Nightclubbing miatt egyébként a Rockinform még mindig lóg Iggynek egy sörrel, mivel ez lett aztán (egyértelműen ez után a dal után) az ország (főleg) rockklubjait (mai szóval rockkocsmákat) bemutató rovat címe.
Érdekesre sikerült a koncert befejezése, amikor Iggy úgy gondolta, hogy játszana még egy számot, de a zenekar közben levonult, és nem úgy tűnt, hogy vissza akarnának jönni (nem is jöttek), úgyhogy Iguanánk összetört még egy mikrofonállványt, bár ebben azért már nem volt meg az a szenvedély, mint régen, csak úgy tessék-lássék.
Iggy már az első számok alatt lement a közönséghez is, amit aztán többször megismételt – bár crowdsurfing, azaz a közönség tenyerein utazás meg a közönség kezén-fején-vállán mászkálás, ami rég jellemezte, már nem volt, a rá korábban szintén jellemző zúzás is csak annyi, hogy műsor közben kétszer eldobott egy-egy mikrofont, végül is a sajátja, azt csinál vele, amit akar, a gázsiból biztos futja rá –, pacsizott, beállt szelfikre, hagyta magát tapogatni, bár volt, hogy ennek során egy erőszakosabb részeg barmot, aki nem akarta elengedni, a biztonságiaknak kellett lefejteniük róla. Iggy egészen jól tűrte, énekelt közben, mintha mi sem történt volna.
Mivel a műsor nagy részét félmeztelenül nyomta le, azt azért lehetett rajta látni, hogy valószínűleg kihagyta az utolsó 3–4 (khmm…) edzést – jó, mondjuk én beszélek, aki meg az utolsó 3–4 ezerből jó sokat –, meg hogy azért már nincs meg benne az a lendület és intenzitás, mint annak idején. Mióta a '80-as évek elején a makrobiotikus kajákra és egészséges életmódra őt rászoktató feleségétől elvált, azóta láthatóan kissé lazított az életmódján, bár egy 72 éves embertől azért nem volt rossz, amit láttunk, ilyen életkorban talán a pár évvel még nála is öregebb Mick Jagger még az, aki képes ilyenre. A koncert után a büfében beszélgetve Ganxta Zoli is azon a véleményen volt, hogy egy ilyen öreg fószertől mit lehet ennél többet várni, és hogy mennyire kedve lett volna lenyomni egy barátját (közös ismerősünk), amikor az azt mondta neki, hogy ilyen öregen ő is egész jó koncertet játszott (mármint Ganxta, aki 50 alig múlt).
Azt mindenképp sajnáltam, hogy Iggy elfelejtette bemutatni a zenészeket – illetve lehet, hogy akarta, csak hogy ilyen kurtán-furcsán ért véget a koncert, és azok nem jöttek ki még egy számot eljátszani, nem volt rá alkalom –, pedig érdekelt volna, kik játszanak az együttesben. Az egyik gitáros talán Josh Homme volt, már ha jól ismertem fel napszemüvegben és kalapban (egyik sem rajtam volt). A többi zenészről fogalmam sincs, közelről eleve csak a dobost mutatták a kivetítőn, de nem volt ismerős a számomra.
(Ja igen, a neten találtam a nevére egy olyan magyarázatot, hogy az Ignatus keresztnévből származik. Nos, nem egészen. Az Ann Arbor-i – ebben a kisvárosban nőtt fel – gimis zenekara, amelyikben ő még dobolt, hallgatott az Iguanas névre, és innen ragadt rá az Iggy becenév. A Pop nevet pedig egy helyi szipuzó narkós, egy bizonyos Jim Popp után ragasztották rá akkori barátai, az Asheton-fivérek, akikkel később a Stoogest megalapította.)
Iggy Pop, Budapest Park
Szólj hozzá!