Nagy esélye van a véletlennek abban, hogy milyen zenéket ismerek meg. Ahogyan annak meg pont kis esélye volt, hogy éppen aznap koncertezzen a Caligula's Horse Budapesten, amelyiken tizenhét évvel ezelőtt megismerkedtünk a feleségemmel – és nagyjából az első pillanatban eldőlt a közös jövőnk. Nézzük, hogy alakult ez Caligula lovaival...
A Caligula's Horse 2011 óta létezik. Vagyis idén tizenhárom évesek. Az énekes Jim Gray és a gitáros, Sam Vallen alapította. Az egyéb tagok cserélődtek körülöttük. A dobos, Josh Griffin 2016 óta, a basszeros Dale Prinsse 2019-től tagja a formációnak.
Ausztrálok és progmetál muzsikát játszanak.
Olyan jól, hogy a muzsikájukkal kapcsolatban hébe-hóba, viszonyítási alapként szóba kerül a Dream Theater. Eddig hat stúdióalbumuk jelent meg. A legutóbbi, a Charcoal Grace idén januárban. A lemezt világturnén vitte el az emberekhez a CH. Ennek a turnénak az egyik helyszíne volt a budapesti Analog Music Hall is.
Dióhéjban.
Úgy nagyjából tegnap délelőtt derült ki számunkra, hogy miképpen is fog kinézni a koncert. Hogy például lesznek előzenekarok is. Mert az előzetesekben erről szó sem volt. Ahogy a kezdés időpontjáról sem. A helyszín weboldalára, Facebook-oldalára sem került fel semmi konkrétum. A szervező Facebook-oldalán találtam rá az infóra, hogy a Caligula's Horse előtt fellép még a Four Stroke Baron és a The Hirsch Effekt is. De hogy ki mikor, azt nem leltem meg. A feleségem igen. Belehallgattam a két előzenekar zenekar muzsikájába. S mert nem volt egyik sem igazán meggyőző, azt pedig tudtam, hogy a páromnak meg pláne nem lesz az, célirányosan csak a Caligula's Horse-t céloztam be.
*
Úgy rémlett, a koncert helyszínén, az Analog Music Hall-ban még nem jártunk. Azt hittük, új helyet fedezünk fel. A GPS útvonal- ajánlását követtük. Amikor befordultunk az Analog utcájába akkor tudatosodott bennem, hogy bizony itt már előfordultunk: Nádas Barbi első önálló koncertjét hallgattuk meg. Legnagyobb meglepetésünkre a nem túl sok autót befogadó, udvari parkolóban volt hely, gyorsan el is foglaltuk Füsti nevű kis Yarisunkkal. Idáig jó.
*
Az Analog koncertterme nem túl nagy. De jó, hogy a szellőzéséről mesterségesen is gondoskodnak. Nem tudom, milyen lehet nyáron odabent a hőmérséklet, most ahogy beléptünk, vetkőztünk.
Nem mondom, hogy a pontosan kezdődő koncert elején is zsúfolásig volt a terem, s azt sem, hogy később teljesen megtelt volna. Magyarországon, úgy fest, az ilyesféle muzsikának nincsen igazából közönsége. Az Arena, a The Flower Kings, a Riverside legutóbbi koncertjén enyhén szólva nem taposták egymást a tömegek. Nem vagyunk a progrock országa...
*
A színpadkép és a világítás olyan volt, amilyen: semmi különösebben emlékezetes, de rendben volt. Igaz, kezdetben a világítás meghökkentően puritánra sikeredett: a zenészek kizárólag háttérfényt kaptak, ezért csak árnyalakok muzsikáltak a színpadon. De a kezdetben úgy két-három kompozíciót jelent, és a CH nem aprózza el, öt-tíz perces darabokat komponál. Az első két szám az új album első két dala volt. A kettő együtt negyed óra. Nem olyan hosszú idő, de közben mocsok hosszú. Ez alatt a minimum negyed óra alatt a zenészek arca csak akkor látszott, ha véletlenül hátrébb léptek és bekerültek a hátsó fal reflektorainak a fényébe.
Aztán egyszerre azon kaptam magamat, hogy látom, mi történik a színpadon. Valahogy fokozatosan világosodott ki, mi minden történik.
*
A színpadon egyébként a muzsikálás történt. Semmi hacacáré, szerpentin, konfetti, füst, köd, tűzcsóva, csillagszületés, fekete lyuk, vetítés, animáció. Csak a zene és a fények. És a tagok nagyon aktív színpadi jelenléte. De tényleg nagyon aktív. Nem hiperaktív, ezért sem modorosnak, sem szerepnek nem tűnt, amit műveltek. Egyszerűen csak együtt éltek a muzsikájukkal.
Jim Gray kommunikált a közönséggel. Szemmel láthatón bejött neki, hogy a kisérdemű szereti és ismeri a dalokat. Ezért nem fogta vissza magát és beszélgetett. (Minden második szava a fucking! volt.)
*
A Caligula's Horse jött és győzött. Az egyáltalán nem összezsúfolódott közönség csekély létszáma majdnem maradéktalanul behódolt. Érthető volt ez a reakció. Csak számomra meglepő. Mert a közönség nem csupán a szimpátiáját fejezte ki, hanem szemmel láthatón behatóan ismerte az együttes repertoárját, a dalok szövegeit. Így teljesen együtt mozgott a zenekarral.
Most jön a neheze!
Mert könnyebb a körülményekről és a tapasztalatokról mint a zenéről beszélni. A Dream Theater-hasonlat a CH-al kapcsolatban elég jó, de mint minden hasonlat: sánta. A CH nem annyira technikás mint a DT. Viszont sokkal dallamosabb. A dallamok azonban egyáltalán nem teszik populárissá a zenéjüket. Ezek a megállapítások nem értékítéletek. Az alacsonyabb technika nem lekicsinylés (a DT esetében néha már fárasztó a mesterségbeli tudás fitogtatásának a hallgatása) és a dallamosság sem gyalázkodás, hiszen olyan jó együtt énekelni ismert dallamokat.
Tehát a CH jóval túl van a puszta döngölés együtt ugrálásán (bár vannak ilyen pillanatai is), és a a közös éneklés eufóriája sem a sajátja, mert nem olyanok a dallamai (bár vannak énekelhető dallamai az énekszólamnak). Vagyis, ha akarom, valami köztes zene. De nem akarom, mert ez olyan degradálón hangzik.
*
Hallgattam a muzsikát, mozdultam rá. Rendben volt minden. A fentiek szerint. Vagyis a CH megfelelt annak, amit a YT-on hallgattam előtte, ami miatt elmentem erre a koncertre, és ami miatt vittem magammal SzFT-t is.
Most jön a megfogalmazhatatlan. Legalábbis számomra az.
Mondom, minden rendben volt. (Jó, a keverésben néha hátrébb húzódott az énekhang a jól hallhatónál, de mostanság annyi gyalázatosan hangosított, vacak koncertet hallottam, hogy ez apróság.) De tényleg. A hangulat is remek volt. A CH nem csupán az új albumot nyomta, hozott dalokat jócskán a régebbi lemezekről is. Erre Gray fel is hívta a figyelmet, mondta, hogy időutazunk, nem csak a Charcoal Grace-t fogjuk hallgatni. És így is lett!
Szóval minden a helyén volt.
Meg nem mondom, miért, de mégsem kapott el a gépszíj. Keresgélem, keresgélem az okát, úgy, hogy közben a fülemben a CH muzsikája szól. Össze kellene tennem a koncert anyagát egy dallistába, hátha azzal volt gond... Mert ahogy az albumokat hallgatom, rendre azon kapom magamat, hogy így meg egészen elmerülök a muzsikában. Nesze nekem!
Azt hiszem, megvan! Ott a koncerten rendben volt minden. A hangzás, a hangulat, egy idő után a fények is, nem volt baj sem a zenészekkel, sem a fucking muzsikával, csak valahogy egyformán szólt minden. S igen, ezért talán a setlist a felelős...
– Kimegyek, iszom egy sört – mondta kábé egy óra elteltével a feleségem –, hozzak neked is? Mondtam, hogy köszönöm, nem, hiszen hazafelé valakinek vezetnie kell a kocsit. Azt mondta, neki ennyi elég volt, maradjak nyugodtan, szórakozzak jól. Komolyan mondta, mert ő ilyen.
Maradtam. Nem szórakoztam igazán jól. Volt, amikor elkapott a muzsika. Amikor úgy igazán ott vagy, benned szólnak a hangok, mindent elöntenek, leuralnak, értelme lesz a világnak, összeáll a kép, biztos tudod, ismered ezt, hiszen te is zenehallgató ember vagy... De ezek pillanatok voltak. Összességében valahogy kívül maradtam a közösségi élményen. Ami azért furcsa, mert most, hogy végigpöntyögtem írás közben a setlist elemeit (legalábbis a valószínű setlist-ét: annyira nem ismerem a CH dalait, hogy a címeiket séróból vágjam, de a 15-i, berlini koncert listája szerint úgy fest, ez volt itt is.
A körülöttem levő, józan közönségtársak reakcióit nézve, velem, velünk volt a baj. Óriási volt a tombolás, az együtt éneklés, a hajrázás, a tánc, a vígasság, a mulatság.
*
A koncertterem előtt párom még megitta a sörét, én meg elszívtam egy szivarkát. Közben konstatáltam, hogy az énekhang sokkal jobban szól, kivehetőbb odakint, mint odabent, de ennek ellenére nem volt egy másodpercnyi tépelődés sem, hogy vissza kellene-e mennem vagy sem...
Caligula's Horse, Analog Music hall
Szólj hozzá!