A mérsékelten lelkes verzió
Őszintén szólva nem nagyon követtem David Duchovny zenei pályafutását, így azt sem mondhatom, hogy nagy rajongója lennék. Mint színész természetesen elismerem a tehetségét, de előzetesen belehallgatva a dalaiba, nem lobbantam azonnal szerelemre. Többek közt ezért is voltam kíváncsi arra, hogy mit tud nyújtani élőben. Ha nagyon gonoszkodni akarnék, így utólag azt mondanám, hogy valójában semmit.
De ez azért így nem teljesen igaz. Ha csak a körítésre koncentrálok, azaz azt kellene értékelni, hogy mennyire élvezte maga a művész a produkciót, hány százalékot nyújtott, mennyire volt kommunikatív a közönséggel, akkor 10-ből 10-es lenne a végeredmény. De sajnos ezt az arányt nálam erősen lehúzta, hogy Mr. Duchovny – bármennyire is próbálkozik – nem tud énekelni. Az, hogy nem életem legjobb férfi hangját hallottam, kevésbé zavart volna, viszont időnként komoly hamisságokba csúszott szegény, és a háttérvokál csak ráerősített a problémára. Saját szerzeményeire sem mondanám, hogy világslágerek, de hát ez már ugye ízlés kérdése.
Mentségére legyen mondva, hogy a gyengécske éneklést zseniálisan ellensúlyozta a színpadi mozgásával és a közönséggel való kokettálással. Azért látszott, hogy nem ma kezdte a színész szakmát, no meg az is, hogy imádja, ha imádják! David határozottan nem az a típus, aki a színpadon középen megállva, fejét lehajtva, csukott szemmel dalolászik. Őt az éltette, ha közelebb kerülhet a közönséghez, és ennek legjobb példája volt az a "tiszteletkör", amit koncert közben futott a lelátó tetejéig és vissza, miközben folyamatosan pacsizott, ölelkezett és időnként megállva közös örömtáncot is lejtett a publikummal.
A kissé hiperaktív David nem félt beszólni az illetlenül viselkedőknek, akikből sajnos volt elég a koncerten. Számomra teljesen érthetetlen, hogy mi volt annyira fontos néhány embernek, hogy koncert közben folyamatosan ki-be mászkáljanak. Mint egy felbolydult méhkas, úgy festett a nézőtér fentről. A biztonsági erőknek is akadt elég munkája ezen az estén, ugyanis az eredetileg ülősre tervezett bulin a nézők már az elején csoportosan rohamozták meg a színpad előtti kis területet. Miután sikerürt rendet teremteni, beindult az ingázás, és volt olyan rendkívül illedelmes úriember is, aki a dal közben indult útjának a színpad előtt, majd mikor középre érezett, hirtelen felindulásból dobott egy hátraarcot, és a mögötte 3 lépésnyire éneklő Daviddel csinált egy közös szelfit, majd ezután szépen ki is sétált a teremből. Azt gondolom, hogy a pofátlanságnak is van határa, amit ezen az estén elég sokan átléptek. Nem csoda, ha időnként maga David is reagálta a hasonló esetekre a maga módján – persze kellő iróniával. Azért erősen remélem, hogy nem ezek az emlékek maradnak meg benne.
***
Az este, amikor megfogtam Hank Moody és Fox Mulder kezét, miközben ő azt énekelte, hogy I said I'd live you forever
Már szeptemberben megvettem az amúgy erősen túlárazott jegyeket a Mom Sportba meghirdetett koncertre, és csodálkoztam már akkor is, hogy miért gondolták azt a szervezők, hogy ezen a koncerten ülni fognak a népek.
Tulajdonképpen számunkra az első dalnál eldőlt, hogy üldögélésről szó sem lehet. Mivel nagy energiákkal indult a buli, ezeket David Duchovny hozta be magával a színpadra – már emeltük is fel a fenekünket, és mentünk előre. Nemcsak mi, hanem többen is (bár sokan csak selfizni akartak a színpadon éneklő sztárral). A biztonsági őr aztán egyszer csak szólt, hogy menjünk a helyünkre, úgyhogy egy rövid időre visszaültünk.
Aki már hallotta a nálunk főként Mulder ügynökként vagy Hank Moodyként ismert színész eddig megjelent két nagylemezét, körülbelül tudta, mire készüljön. Kissé melankolikus, sajátos humorú dalok, amik elgondolkodtatják az embert, de közben vannak bennük fülbemászó dallamrészletek, amiket szívesen dúdolgatunk. Én tavaly, egy Kaliforgia-maraton (értsd: az összes évad megnézése esténként szépen sorban) után kezdtem el az - akkor még csak egyetlen - albumát hallgatni és nagyon tetszett. Aztán kijött a következő is, ésnekem az is rendben volt.
Persze David Duchovny nem énekes, a válása után hirtelen keletkezett szabadidejében tanult meg gitározni, dalokat írni és énektanárhoz is járt, hogy ezeket a bizonyos dalokat egy hallgatható szinten el is tudja énekelni. Ez többé-kevésbé sikerül is neki. Van, aki szerint kevésbé, de én kedvelem a hangszínét, és nagyon bírtam, amit tolt az igen kiváló hangszeresekből álló zenekarával ezen az estén.
Az pedig, ahogy a közönséggel kommunikált – azt kell, hogy mondjam, tanítani való. Nem elég, hogy úgy kezdte a koncertet, hogy érthetően azt mondta magyarul: A nevem David Duchovny, és többször is magyar mondatokkal szórakoztatott minket – kért magának egy lépcsőt a színpadhoz, hogy ha olyanja van, le tudjon jönni a közönséghez némi közvetlen kontaktra is. Ahhoz képest, hogy a beengedésnél még egy táskaellenőrzés sem volt, ez elég bátor vállalkozásnak tűnt. Volt, aki a nyakába ugrott, de erre is egy barátságos mosollyal reagált, volt olyan, akivel kezet fogott – és folyamatos kontaktust tartott a közönséggel, mi pedig imádtuk ezt.
A végén már elég sokan előrementünk újra, akkor már nem szólt ránk senki, hiszen az est főszereplője is mozgásra és bulizásra buzdított.
Talán ennek alapján a szervezőknek máskor át kellene gondolniuk, hogy Suzanne Vega koncertjén indokolt volt, hogy ültünk, de egy kvázi rockkoncerten ez nem elvárható a rajongóktól.
Köszönjük Mr. Duchovny, it was great, see you next time!
David Duchovny, koncert, 2019
Szólj hozzá!