Hogy, hogy nem, ez a koncert valamiért csütörtökre esett, ami részben jó, mert nem hétfő, amikor a fű sem nő, részben meg rossz, mert munka után kell koncertre menni, aztán a jó munkásembernek (értsd: nekem) másnap még megint munka (szedni kell kifele a vízbül az oxigént), szóval hajnalig tartó buli kizárva, érdekesnek meg azért érdekes, hogy mennyien mennek el egy hétköznap a Parkba.
A fenti kérdésre hamar megkaptam a választ: sokan.
Teljesen nem volt ugyan telt ház – talán pénteken vagy szombaton az lett volna, hiszen a Bohemian Betyars meglehetősen népszerű az ugribugris, saját elnevezésük szerint speed-folk freak-punk, szerintem egyszerűen csak csökkentett fúvóslétszámmal előadott, punknak még csak nyomokban sem mondható, némi raggamuffinnal meg Gogol Bordellóval nyakon öntött balkáni és egyéb délszláv-cigány ötvözetű zenéjével, és 1-2 ezres helyeket a Parno Graszt is megbízhatóan megtölt már egy ideje –, de azért jó kétharmadig volt a Budapest Park nézőtere.
A koncert úgy volt meghirdetve, hogy Bohemian Betyars és Parno Graszt, amiből én naiv arra gondoltam, hogy előzenekar Parno Graszt, főzenekar Bohemian Betyars, és utóbbi kezd 8-kor. De talán olvasták abbéli fejtegetésemet, hogy az előzenekarokat max. a rokonság meg a szűk haveri kör nézi meg, egyébként semmi értelmük – nos, a két együttes úgy döntött, hogy jól kifognak az ilyenek szkeptikus alakokon.
Persze láttam már én is olyan videókat a neten, ahol néhány számot (Megjöttek a fiúk, Ha menni akarok) közösen játszottak (ez pl. kiváló hangminőségű, és közönség nélkül is nagyon hangulatos, a Covid-időkben felvéve:
mindkettőben némi cigányzenés betéttel, amikor a Parno Graszt tagjai a Bohemian Betyars számaiba beszállva és azok egy részét saját stílusukra átírva közösen interpretálták azokat, még cigányul is énekelve egyes versszakokat. Szóval az nem volt újság, hogy a két együttes baráti kapcsolatot ápol, és olykor zenél is együtt, de mindeddig úgy véltem, hogy ezek a két együttes egymást követően adott koncertjeinek átmenetei voltak, illetve most lesznek majd, vagy esetleg a végén a gálaelőadás, mindenki a színpadra jelszóval.
A koncert kicsivel korábban elkezdődött a honlapon meghirdetett 8 óránál, de sajnos, az elejét csak kintről hallgathattam. Lemaradtunk ugyanis, mert kétfős társaságunk egyik fele késett némiképp, régi jó szokásához híven (és ezúttal nem én, pedig én sem arról vagyok híres, hogy órát lehetne hozzám igazítani). Így hát az első 20–25 percet még kapun kívül élvezhettem, de nem voltam ezzel egyedül, mivel sokan szintén a 8 órás kezdésre érkeztek, a kapuk áteresztőképessége meg szűkös, pláne, hogy még motozás is van. Mivel rám e tekintetben egy egészen csinos hölgy jutott, mondhatom, hogy a motozás sajnos nem volt mindenre kellően kiterjedő és alapos, legalábbis az én véleményem szerint. Persze a másik kapunál működő férfikollégájától már több is lett volna, mint kívánatos. Szörnyű dolog ez a szexizmus, nem? (Jó, szerintem ekkora mértékben még semmiképpen, de én még egy normálisabb világban nőttem fel, annak értékrendjével együtt, ahol nem perelték be szexuális zaklatásért az ötéves húgát otthon átöltöztető 8 éves kisfiút.)
Na de végül csak bejutottunk. Viszont mivel későn futottunk, ha nem is csak a füle jutott, de elég hátul tudtunk csak helyet találni, elöl már az én ízlésemnek túl sűrű volt a tömeg. Ennek mindenképpen megvolt az a hátránya, hogy az egyébként még közelről is gyengécske – itt nem a hangminőségre, hanem a hangerőre gondolok – hangosítás miatt, ismétlőfal ide, ismétlőfal oda, már-már élvezhetetlenül halk koncertben lehetett részünk. (Meg az az előnye, hogy nagyon kedves, folyton ránk mosolygós cigány lányok ültek a közelben lévő asztaloknál, hogy legalább a szemnek is jusson valami érdemleges, ha már a fülnek csak gyenge hangminőség. És nem táncolt volna ennyire szorosan mellettem az a csinos, magas fekete lány, akinek a megszólításán – miként fogom szólítani, hogy a költőt idézzem – addig gondolkodtam, míg egyszer csak már nem volt ott, de azóta is sokat jár a fejemben.) Nem tudom, a Budapest Park milyen hangerőkorlátokkal dolgozik, de sokszor már a keverőpult magasságában is túl halk a koncert, kicsit hátrébb, mondjuk a domb lábánál pedig gyakorlatilag már inkább csak hangfoszlányok hallhatóak, nem zene. Mi ezúttal a kettő között, nagyjából a Hoppá-büfé nézőtér felőli oldalának magasságában táboroztunk le végül. (A valaha még tényleg komoly előnyöket nyújtó Hoppá kártya ma már mit sem ér, csak koncert után lehet a területre bejutni – akkor meg már minek? Sőt, fizetni sem lehet vele, pedig pár éve még azt ígérték, hogy kicserélik csipes változatra, amivel majd lehet. Kissé a Wizz hitelkártyához tudnám hasonlítani, amikor kibocsátották, még egy csomó előnye volt a repülésnél, ma már gyakorlatilag semmi.)
Ha már a büfé szóba került: tavaly volt arról szó, hogy lesz minta- és betétmentes repohár – ingyen. Nos, ez valahogy idén sem valósult meg, és a tavalyi kétféle pohárzseton helyett – az áprilisban kapott, csak a Parkban használható zsetont májusban nem fogadták már el ugyanott, újabbat kellett vásárolni – ezúttal egy harmadikféle van. Lehet, hogy nem direkt kitolás a vendégekkel, de azért vendégszemszögből nagyon annak érződik. Laikusként nem értem, miért nem lehet megcsinálni azt, hogy ha már zsetonozunk meg repoharazunk – ami egyébként higiéniailag minimum ingoványos, lévén a repohár műanyag, a fertőzéseket terjesztő kórokozók melegágya, és azt kell a szánkhoz mint belépési ponthoz vinni –, miért nem lehet országosan bevezetni egyfélét, hogy az ember pénztárcája ne zsetonokkal legyen kitömve, hanem legyen benne 1 azaz egy darab, és az legyen használható mindenhol, és talán még mobiltelefonos alkalmazás formájában sem lenne kimondottan ördögtől való ötlet. (Csatlakozunk! – aszerk.)
Akkor bejutottunk a kapun, épp a Bohemian játszott, úgyhogy megnyugodtunk, nem jöttünk túl korán. Viszont épp mire a fent említett helyet elfoglaltuk – talán 2 szám után –, némi csodálkozásomra a Parno Graszt tagjai vették át a színpadot, majd szép lassan kiderült, hogy ezúttal az a koncepció, hogy pár számot játszik az egyik együttes, párat a másik, legtöbbször az egyik néhány tagjának vendégeskedésével a másik dalaiban. Illetve ez így nem teljesen igaz, ugyanis a Parno Grasztnak azért a teljes tagsága nem volt jelen, csak egy szűkített verzió, a többiek feladatát a Bohemian Betyars tagjai oldották meg, és a Parno Graszt nótái is velük kiegészítve csendültek fel. Mindegy, a lényeg, hogy jól kifogták a szelet a vitorlámból.
Érdekesség még, hogy miközben a magyarok alapvetően a cigányok hangszerének tartják a hegedűt, itt épp a cigány népzenét játszó együttesben nincs hegedű (van tambura, gitár, kanna, harmonika), a magyar világzenei (izé, speed-folk freak-punk kamu duma, lásd fent) zenekarban igen, újabban hülyén kinéző villanyváltozatban (minden villanyhegedű hülyén néz ki szerintem, nemcsak az övé, persze nagy előnye, hogy sokkal könnyebb kihangosítani, mint a hagyományos akusztikust), úgyhogy annak kezelője, Palágyi Máté Kakas (másodállásban mókamester, színpad motorja és hasonló közhelyek, de korábbi beszélgetéseink alapján tényleg nem hétköznapi figura) volt legtöbbet a színpadon (és akit szerintem évek óta éheztetnek Miskolcon, mert hát úgy megvan 50 kiló, mint a sicc, ami még nőben is karcsú; remélem, verni legalább nem verik), színesítve ezzel hanggal a Parno Graszt számait is. Általában véve elmondható, hogy nagyon kevés olyan opusz volt, amelyikben tisztán csak egyik vagy másik együttes tagjai lettek volna a színpadon, általában be-beszálltak egymás dalaiba.
.jpg)
Amikor épp nem énekelt, az éppen 30. születésnapos és rendkívül csinos Szirota Jennifer (ezúton is isten éltesse!) egyes dalokban a kamerának háttal – mivel, mint írtam, csak távol jutott hely, kénytelenek voltunk jórészt a kivetítőkre hagyatkozni, végül is nézhettük volna tévén is – olyan csípő- és farmozgást mutatott be (mindjárt eszembe is jutott Horváth Pista Úgy szeretem a rányimat c. dalának a Ne mozgasd a lábad szárát / Tudom a farod járását sorpárja – ehelyt őszintén bevallom, én néha ilyen zenéket, úgynevezett cigánydalokat is hallgatok), hogy amelyik férfiban arra nem mozdult meg semmi, az nyugodtan menjen vissza az óvodába, és operáltassa át magát, legalább az ukrán frontra nem viszik majd ki a dollárbaloldaliak. Vagy ha mégis, nem olyan célból.
A Parno Graszt (– Bohemian Betyars kombó) előadásában elhangzottak olyan mondhatni cigány nép- (és mű)zenei sztenderdek az ő felfogásukban, mint az idehaza a Karaván família előadásában elhíresült, magyar és cigány nyelven is előadott Ki itt a legény (sajnos, cigánynyelv-tudás hiányában cigányul nem tudom, de játssza több magyar együttes is cigány nyelven, például a Szilvási Gypsy Folk Band, de jó néhány délszláv cigányzenekar is, próbáltam utánanézni, mi az eredeti változat, nem jártam sikerrel), az Ederlezi (ez egyfajta balkáni cigány húsvét/tavaszünnep, május 6-án van, és az egyik legjelentősebb ünnepnek számít), valamint a Menni, muszáj menni is (talán a felelősségteljes gondolkodást tükröző Ha én nem fogok dolgozni / Mit fog a családom enni sorokról többeknek beugrik, melyik nótáról van szó, de persze olyan bohémabb, a család iránti felelősséget háttérbe szorító szövegrészeket is tartalmaz, mint a Tartozom én a kocsmába).
Amikor a koncert egy pontján megkérdezte a közönséget az énekes-tamburás-zenekarvezető Oláh József, hogy melyik a Parno Graszt legismertebb száma, néhányan a közelben felüvöltöttek, hogy a Thunder. (Teljes címén persze Thunderstruck, de mindenki csak ebben a rövid formában emlegeti, és bizony, ez a cigány népzenét játszó együttes feldolgozta az AC/DC ezen dalát. Először pár éve hallottam a Tabán tetején sétálva, miközben a Tabán alján valami cigányfesztivál volt. Amikor megütötte a fülemet a Thunderstruck összetéveszthetetlen gitáros felvezetője, azt gondoltam, valamit tehettek a szódavizembe, hogy életemben nem narkóztam, most meg mégis hallucinálok. Aztán leballagtam megnézni, hogy nem a fülem csalt-e meg, de nem. Tényleg azt tolták). Nyilván nem az jött persze, hanem az elmaradhatatlan A Muki fia, amelynek során Muki behívta a fiát (vagy vélhetőleg inkább unokáját) énekelni, de a kb. 3 éves kissrác inkább csak hallgatott, persze ki ne szeppenne meg 3 évesen 8 ezer ember előtt. Azt viszont nem tudom, mennyire a cigány néplelket tükrözi, hogy a dal szövege olyan, a békés egymás mellett élést nem igazán propagáló refrént tartalmaz, mint a „Ránézek a hosszú nyelű késre / Összeszúrlak, összeváglak benneteket”. (Elképzelem, mit szólnának egyes jogvédők, ha ezt magyar zenekar énekelné…) A Thunder ezen az estén vagy kimaradt, vagy ha volt, akkor még akkor volt, amikor még a kapun kívül ácsorogtam.
Elhangzott viszont – sok egyéb mellett persze, nem írtam a számok listáját – egy másik, mondjuk úgy, újabban megszokott rockzenei feldolgozás a Parno Graszt verziójában, a Quimby-től a Seholse talállak, valamint egy saját dal, a Már nem szédülök, amely annyira elüt a stílusuktól, hogy amikor először hallottam pár éve, simán feldolgozásnak gondoltam, a neten utánanézve derült ki, hogy nem, ez saját szerzemény.
De essen szó a Bohemian Betyarsról is, mert elsősorban azért csak miattuk mentem.
Talán az első budapesti koncertjük lehetett, amikor először láttam őket, teljesen véletlenül ara járva, azt hiszem, egy Schönherz-kupa utáni bulin, az A38 hajótól vagy 100 m-re (nem a víz felőli oldalon), és rögtön megtetszettek, beszélgettünk is pár percet, már ezek alapján lejött, hogy zakkantak (jó értelemben), de eléggé el nem ítélhető módon nem követem szorosan az együttes pályafutását, csak néha esem be egy-egy koncertre. Nagyjából úgy vagyok velük is, mint a VHK-val: koncerten, élőben kifejezetten tetszik ez a zene, de otthon nem hallgatok ilyeneket. (Csak Mezzo tévé meg Bartók rádió, nyilván, ahogy igazi entellektüelhez illik.) A legutóbbi két koncertjük, amelyet láttam, nekem kissé fáradtnak tűnt, de reméltem, hogy csak átmeneti a dolog. És szerencsére tényleg, mára megint a régi lendület van a bandában. Nem állítanám, hogy töviről hegyire ismerem az együttes repertoárját, de a népszerűbb számokat (Ha menni akarok, Megjöttek a fiúk) igen, a régieket jobban, de azok közül mostanában már kevés van műsoron.
Egy időben jellemző volt valamiféle (mű) népi tánc is, amit a (gondolom) mindenben is benne levő Kakas és az egykor 20 centis szőke punk tarajjal büszkélkedő, mára már teljesen szolid kinézetű basszusgitáros, Fehér Gábor adott elő, ez most elmaradt (vagy csak én nem figyeltem eléggé?), helyette a Parno Graszt két tagja táncolt egy lendületeset.
Elhangzott viszont az Összefúj a szél, amely azt hiszem, saját dalnak van elkönyvelve, de eléggé hasonlít a ’90-es években hazánkban (pl. a Tilos az Á-ban) sokat szerepelt francia Noir Desir Le vent nos portera (kb. Sodor minket a szél) c. dalához (még a cím is), és már a Kistehén Melanko (mint melankolikus) is feldolgozta sok-sok éve.
Ugyan én írtam alig néhány hete, hogy az előzenekaroknak nincs sok értelmük, de ez esetben talán mégis üdvösebb lett volna, ha nem is előzenekar, hanem két közel egyenrangú együttes, de van egy Parno Graszt-blokk meg egy Bohemian Betyars-blokk, nem így, néhány számonként hol egyik, hol másik együttes műsorából válogatva épül fel a műsor. Ami engem illet, nekem most a Parno Graszt volt sok, és a Bohemian Betyars kevés, mármint a dalok arányát tekintve, és bár a Parno Graszt sem kifejezetten altatós zenét játszik, meg szeretem is őket, a Bohemian Betyarshoz képest most mégis annak tűnt, az éppen felpörgetett közönséget sokszor leültette.
Személy szerint én azt gondolom, hogy bár érdekesnek érdekes volt ez a megoldás (lásd a reklámot, amikor a gyár dolgozóinak fesztivált szerveznek, majd a lelkes szervezők felvezetője után Marsra, magyar! Mari (Stefanovics Angéla) rákérdez, hogy érdekesnek érdekes, de nem lehetne jó is?), de a közönség mindenképpen jobban járt volna, ha van két külön koncert, némi átmenettel, amikor mindkét zenekar színpadon van. Ha más nem, azért, mert akkor többet kaptak volna mindkét zenekarból, de azért is, mert bár mindkettő pörgős, mulatós zene, mégsem egy tempó, és így túl sok volt a váltás a Bohemian Betyars balkániasan pattogós, alapvetően nyolcados tempójú zenéje és a Parno Graszt önmagában lassúnak semmiképp nem mondható, de a Betyarséhoz képest mégis annak ható zenéje között (mondhatnám, hogy a Parno Graszt leggyorsabb számai kb. a Bohemian Betyars Makuka c. számával azonos tempójúak, ami utóbbi együttes egyik leglassabb száma, igaz, a Parno Graszt is játssza pl. a Ki itt a legény c. dalt, amire ez pont nem igaz, de az inkább a kivétel).
Mindezzel együtt – a hangerőt leszámítva – remek koncert volt, de mindenképp meg akarom nézni őket külön-külön is a közeljövőben. Mondjuk a Kobuciban, augusztus 16-án (Parno Graszt, szerda), illetve szeptember 14-én (Bohemian Betyars, úgy látszik, ők Budapesten valamiért ragaszkodnak a csütörtökhöz).
Fotók: Rosta Márk/Budapest PArk
Bohemian Betyars, Parno Graszt, Budapest Park
Szólj hozzá!