Aztán idáig vártam, hogy hátha írnak valahol a koncertről, amiből jól összeollózhatom majd ezt a cikket, de nem írt róla senki, így már megint kénytelen voltam magam dolgozni.
Mindenesetre egy olyan eseményen vehettem részt az Erkel Színházban, Budapest legnagyobb, második operaházként funkcionáló színházában – ahol egy (de akkor mindjárt két) Nick Cave-koncerten jártam utoljára még valamikor a múlt évezredben (ülős koncertnek tervezték – nem is tudom, kinek támadhatott ez az „isteni” ötlete, és hogy nem bírta megvédeni magát ellene –, hát nem sokáig volt az) –, amelyen egy kivételével Budapest rendszerváltás utáni összes főpolgármestere jelen volt. Persze az is lehet, hogy mind, de Tarlós István akkor épp frissen leváltott főpolgármestert nem fedeztem fel a tömegben, és – egyébként egyáltalán nem rossz, csak a rockzene alternatív ágát magába nem foglaló – zenei ízlését ismerve ez valószínűleg nem a véletlen műve, de lehet az is, hogy csak későn akart jegyet venni, és már mind elfogyott, mivel telt házas volt a rendezvény, és nem tudott kihez fordulni, hogy szerezzen egyet. Másrészt az is feltűnt, hogy Demszky Gábor az elmúlt 9 év alatt kb. 25 évet öregedett külsőre. Hiába no, nehéz lehet ennyi évig nem főpolgármesternek lenni, nem is tudom, mások hogyan bírják ki, én is szenvedek tőle nagyon.
Müller Péter Sziámi az előadás során elmondta, hogy tulajdonképpen hazajött ide, mivel részben itt töltötte a gyermekéveit, ugyanis az anyukája volt az Erkelben a büfés, miután miatta, mármint az ő megszületése miatt le kellett mondania a balerinakarrierjéről.
Nos, én ilyen mélyen talán nem kötődöm a helyhez, de valamennyire mégis, ugyanis a szép emlékű ’80-as évek közepén én is elég sokat jártam ide pár éven át – szép franciás helyi szlenggel trozsőr, kevésbé szépen hangzó németes (merthogy német szó) kiejtéssel tróger (azaz cipelő, a cipelés tárgyát a díszletek jelentették) beosztásban. Hiába no, akkoriban nem volt valami magas a kezdő repülőmérnöki fizetés a Malévnél, valamivel ki kellett egészíteni, és ezt a színházi munkát össze lehetett egyeztetni a reptéri műszakba járással (is), valamivel később pedig a Fekete Lyuk is közel volt, ahová előadás után el lehetett még menni szórakozni.
Akkoriban Gounod Faustja (ezt nagyon szerettem, nemcsak amiatt, mert Eladó az egész világ, hanem mivel függönydíszlet volt, mindössze azt kellett leengedni és felhúzni) és a színház névadójának Hunyadi Lászlója (ezt annyira nem, többemberes díszleteket, lépcsőket stb. kellett mozgatni) ment igen gyakran, úgyhogy e két zeneművet akkoriban igen sokszor hallgattam végig, miközben a műszak többi tagja legkésőbb az utolsó felvonás során hatékonyan demonstrálta a büfében a frissen megkapott munkadíjjal, miért is lé a pénz egyik neve a szlengben. A munka mellett ráadásul értek olyan kedves élmények is, mint hogy a színfalak mögötti zenehallgatás közben a Begányi Ferenc Mefisztója mellett Margitot játszó és rendkívül csinos, viszont erősen megfázott Pitti Katalinnak két jelenete között többször is volt módom felkínálni a papírzsebkendő-készletem egy részét, hogy levegőhöz jusson.
Szóval ha haza nem is jöttem, de azért engem is kötnek kellemes emlékek az Erkelhez.
A jegyem egy hátsó páholyba szólt, amiről hamar kiderült, hogy igazából maximum diszkrét szexre lehet jó, de arra is csak akkor, ha pontosan ketten vannak ott. Mi viszont hatan lettünk oda beültetve, és a (korban is) szóba jöhető hölgyek kinézetre ugyan még el is mentek volna, de a viselkedésük... Szóval nem, na.
Viszont egyvalamire biztosan nem alkalmasak a páholyok: zenehallgatásra. Kb. úgy szólt az egész, mintha egy nagyobb kartondobozban ülve hallgatnám a koncertet. Kíváncsiságból (meg mivel eléggé zavart a sors által velem egy páholyba rendelt két, nem túl kulturált tinédzserként viselkedő 30+-os lányka) néhány szám végigszenvedése után kiosontam hát szépen, hogy hátha be tudok jutni a nézőtér folyosójára, és lám, így lőn. Itt egyből kiderült az is, hogy nem a koncert keverése csapnivaló, hanem a páholy akusztikája (ami egy operára szakosodott színházban azért nem kicsit ciki), a bejárati ajtó közelében a folyosón kifejezetten jól szólt minden.
(Ezúton is elnézést a jegyszedő kislánytól, aki pár percig mindenáron próbált leültetni valahova, de aztán beletörődött, hogy inkább állnék a bejáratnál a félhomályban (amely itt nem szült félelmet, még úgy sem, hogy én ott álltam benne), ahol nem látszom. Pedig nem vagyok egy különösebben renitens alak.)
Müller stílusosan a Belépek egy helyre című dallal lépett a színpadra, ezúttal is elmaradhatatlan piros girardikalapjában (na jó, pont nekem egy szavam sem lehet folyton viselt ruhadarabokat illetően), Darvas Ferenc zongorakíséretével és a később több számban is színpadra lépő Baltazár színház színészeinek mozgásszínházas előadása kíséretében, majd a számot követően tartott egy rövidebb, az est apropóját és lényegét ismertető monológot, amelyben elsütötte az idei, szójátékokkal kivert szívlapátot ábrázoló Geszti Péter-díjra esélyesen pályázó romkocsmában – rock mocskában kínrímpárt (talán még mást is, ez viszont, talán a személyes érintettség okán, meg is maradt).
Ezt követően egy verset (A szív) hallhattunk egy általam ismeretlen művész előadásában (Vörös Fecó – a nevet felírtam, de sokkal nem lettem okosabb az internet jóvoltából sem, Google barátom sem árult el róla semmit, úgy látszik, nemcsak én vagyok járatlan ebben a világban, hanem ő is).
A műsor első részében (felvonásában?) elhangzottak olyan kihagyhatatlan dalok, mint a Világegyetemista, az Apokalipszis itt és most és a Kicsi kicsiszolt kő, valamint a koncerteken ritkán hallott A férfi meg a nő (hmm, a négyből három a Testből testbe lemezről, és a koncert második felében felcsendült erről az albumról még három szám – Péter valószínűleg szereti ezt a lemezt), olyan vendégek közreműködésével, mint Szinetár Dóra és Dés László. Elhangzott a Tézisek a kultúráról című, a kultúrát méltató zenés pamflet is, a Sziámi-koncerteken szokásos papírdobálással, de rossz lehetett a széljárás, mert a lapok egyike sem érte el nemhogy a közönséget, de még a színpad szélét sem. Pedig szurkoltunk.
Az első rész második felében színpadra lépő Novák Pétert illetően már jó 25 éve is voltak kételyeim, hogy mennyire énekes és mennyire inkább ripacs… nos, mióta nem szegény Pribil Gyuri van mellette a színpadon, és nem az ő feszes zenéjére kell produkálnia valamit, egyre inkább egyértelműen és erősen a ripacs irányába billen a mérleg. Most sem volt ez másként.
Ezt követően viszont minden kétséget kizáróan – és nemcsak szerintem – a teljes est fénypontja következett egy négyszámos URH-blokk (Bétaville, Ismeretlen katona, Szabadíts meg, Bon-si-bon) formájában, az egykori zenész- és szerzőtárs Menyhárt Jenővel megtámogatva, aki ezúttal inkább csak énekelt. A számok közt megtudhattuk azt is, hogy a Szabadíts meg az URH utolsó száma volt (emiatt sokan inkább az Európa Kiadótól ismerik), a Bon-si-bon pedig az első közös szerzeményük.
Müller mesélt arról is, hogy az URH-lemez azért esett kútba, mert a lemezgyár egyik cenzora kérésére az Ismeretlen katona egyik sorát meg kellett volna változtatnia (a közönségre bízta annak kitalálását, hogy melyiket – én A halál az állam szolgálatában áll sorra tippelek), amire ő nem volt hajlandó. Viszont a rendszerváltás után találkozott ugyanazzal az emberrel (nem nevezte meg, megint lehet tippelni – egy biztos: nem a CPg által (is) megénekelt Erdős Péter, mivel ő a rendszerváltást már nem érte meg), aki nem volt hajlandó így kiadni a lemezt, és aki még mindig lemezkiadónál (bár talán már másiknál) dolgozott. Az illető ekkor azt javasolta neki, hogy adják ki az URH lemezét, lehetne Betiltott dalok a címe. Mire Müller mondta, hogy jó, egy feltétellel: ráírják a lemezre, hogy betiltotta és kiadta: XY.
Nos, ilyen feltételekkel megint csak nem lett lemeze az URH-nak (amiért nagy kár, jó lenne azokat a dalokat stúdióminőségben, az akkori előadásmóddal hallani – sajnos, az 1990-es, 10 éves jubileumi koncertről megjelent koncertlemezre a csapnivaló is túl dicsérő jelző, minden tekintetben, maga a koncert is az volt, ellentétben az 1985-ös, 5 éves jubileumi, kiváló Kinizsi-udvarbelivel, mindkettőn ott voltam. Bár eddig nem gondoltam rá, de lehet, hogy a közben lezajlott rendszerváltás volt a minőségromlás oka?).
A hangszeres részeket az egész műsor során egy alkalmi zenekar játszotta a Müller Péter mellett megszokott (és mindenki által Sziáminak becézett) AndFriends helyett, ám ebben a blokkban egy nagyon fiatal zenekar váltotta őket – Müller szerint hárman együtt sincsenek annyi idősek, mint ő –, egészen kiválóan játszva a mára kultikussá vált számokat.
Azt hiszem, ennél jobban nem lehetett volna lezárni a műsor első felét.
Szünet után meglehetősen komoly műfajváltással elsőként Miklósa Erika adta elő Szakcsi Lakatos Béla zongorakísérete mellett Mozart Varázsfuvolájából az Éjkirálynő áriáját, erős kezdés volt, opera jazzel ötvözve, majd Müller és Miklósa duettje következett, természetesen már nem ebben a műfajban, hanem az eredetileg is nő-férfi felelgetős dalként megírt Angyalduett előadásával.
Ezután újabb Sziámi-dalok következtek, többek közt a kihagyhatatlan Előrelátó csecsemő, és mindenképpen említést érdemel a Testből testbe lemez címadó dala, amelynek szintis aláfestését ezúttal az Erkel Színház kiváló karénekes hölgyei (a neveket sajnos nem tudom – Müller megnevezésével az Angyalok Kara-oke Kórus, nos, ezért a szójátékért megint csak járna valami fentihez hasonló díj) adták elő torokból, több szólamban, gyönyörűen, bárkinek az ötlete is volt ez a hangszerelés, ezúton gratulálok neki, több ilyen mértékben rendhagyó újragondolás is elkelt volna az est folyamán.
Hallhattunk egy rövid eszmefuttatást Pétertől arról is, hogy a dalait valamiért soha nem játszotta a rádió, régen, az előző átkosban azért, mert a szövegek nem voltak épp rendszerbarátok, később azért, mert régiek a zenék (hmm, ennek a korszaknak a zenéiről valahol már leírtam én is pont ugyanezt, ha jól emlékszem, nem az URH vagy a Sziámi, hanem az Európa Kiadó kapcsán, de ez kissé nekem is a szívfájdalmam, pedig nem is az én dalaim – én, amíg rádióztam, játszottam is őket, persze a közösségi rádiók más kategória; én igazán azt sajnálom, hogy a felvételi lehetőségek hiánya miatt rengeteg nagyon jó zene veszett el akkoriban, vélhetően örökre). Ezt, mint mondta, valahol még meg is érti, de az új dalait sem játsszák. Azt már csak én tenném hozzá, hogy nem is nagyon játszanak ilyen műfajt egyik rádióban sem, a Petőfinek volt pár évnyi sikeres kísérlete, de már rég vége, ami ott most van, az tragédia.
Később újabb vendégek és kissé más műfajok következtek, például a klezmerjellegű Odessza (vagy Zágson? – nem tudom, melyik lehet a valós címe) Jávori Ferenc Fegyával, a Levi Strauss farmerkirály életét feldolgozó műből, amelyen épp dolgoznak, illetve Tolcsvay László egy szál gitárral, valamint a Romano Drom két dal erejéig, amelyek közül, szintén Péter elmondására hagyatkozva, a meglehetősen népies hatásokat mutató Kisablak saját szerzemény, ellenben a szövegében sokkal inkább Müller Péter-es Fogjad már meg! igazából Kelet-Magyarországon gyűjtött anyag. A műsor vége felé, amikor Müller arról beszélt, hogy az előadás Besnyő László koncertszervező-menedzser ötlete volt, a színpadra sétált az omegás Benkő László is, számomra mindenképpen meglepetésként, mert míg a többiekről tudom, hogy dolgoztak vagy dolgoznak együtt Müllerrel, róla eddig nem tudtam. És ha már ott volt, ő is elzongorázott egy darabot, sajnos, már nem emlékszem, mit.
Szóval a tisztán közel háromórás műsor második része nagyon vegyes felvágott, hogy azt ne mondjam, csalamádé lett, sokak ízlésével nem is találkozott (a koncert után néhány régi Sziámi-koncertjáróval beszélgettünk még a ruhatár előtt, azért merem ezt így kijelenteni), kiváló összetevőkkel (zenészek és egyéb közreműködők), hol jobb, hol rosszabb ízekkel (zenék), néha már a popzene számomra is túl gagyi részébe átcsapva.
És ha már vendégek: a Baltazár színház művészei többször is feltűntek az este folyamán a színpadon, a Pintér Béla Társulat tagjai viszont, akik a Sziámi koncertjein többször is szerepelnek egy-egy szám erejéig, most valamiért nem.
A műsor közben viszont a zalai tagokkal felálló egykori Sziámi együttes többször is kapott pár méltató szót – bár személyesen nem jelent meg senki a tagjai közül, állítólag Zalából Budapestre tartva lerobbant az autójuk valahol a Balaton mellett –, még azt is, hogy az volt a Sziámi legjobb felállása. Hát nem tudom, mit szól ehhez a zenekar jelenlegi tagsága, remélem, nem túl érzékeny lelkűek. (A HBB-vel esett meg, miután Hobo egyszer valami olyasmit talált nyilatkozni, hogy valószínűleg nem ez az utolsó felállása az együttesnek, ami annyira önbeteljesítő jóslatnak bizonyult, hogy ezt meghallva az akkori összes tag egyszerre lépett ki). Persze magyarázható ez azzal is, hogy a jelenlegi együttes már nem Sziámi, hanem AndFriends névre hallgat, emiatt nem lehet a legjobb Sziámi, de tény, hogy közülük ezúttal senki nem szerepelt a műsorban, ahogy a Kontroll Csoport egykori tagjai, sőt, dalai közül sem, pedig az sem volt jelentéktelen és terméketlen időszak Müller Péter életében. Persze, biztos ez a koncepció része volt, csak nem tudtam igazán kibogozni, miért. (Én személy szerint a Kontroll-dalok mellett hiányoltam még olyan egykori sikerdarabokat is, mint az Internacionálé, a még a Spions együttestől átvett És, illetve a Ha... lemezt záró (ezen a lemezen szerepel az Előrelátó csecsemő és a Kicsi, kicsiszolt kő is) Ennyi, persze nyilván mindennek van határa, a műsoridőnek is.) A folyosón mindenesetre összefutottam Bárdos Deák Ágival, ahogy a nagyon régi, 80-as évek közepi-végi Sziámiból Puskás Andrea Büfével is, szóval ha a színpadon nem is, de nézőként jelen voltak.
P.S. Müller Péter Világvége!!! cimű könyvének bemutatója november 17-én lesz a budapesti József Attila Művelődési Központban, ahol az íróval fia, Müller Péter Sziámi fog beszélgetni. Több évtizede ez az első,különleges alkalom, hogy ketten együtt lépnek a közönség elé.
Szólj hozzá!