Mert hát hol is hagytam abba a PeCsa-zárós mesét?
Talán valahol ott, hogy az első, Mindenki menjen a PeCsába! címre hallgató gerilla-zárbuli árait és csúfos látogatottságát (látogatatlanságát) látva arra gondoltam, félek hogy a 3000 Ft-os árakkal és a frissnek semmiképp sem mondható zenét játszó fellépőgárdával (Tunyogi Rock Band/Mobilmánia/Zeffer András és a Rock Band, valamint Kalapács együttes/Rudán Joe Band, pláne hogy utóbbi még vasárnapra is került) előálló „valódi” PeCsa-záróbuli is ilyen csekély látogatottságot vonz majd.
Nos, szerencsére nem lett igazam.
Magam is meglepődtem, amikor odaérve azt láttam, hogy bizony egy (nagyon) laza háromnegyed ház azért összejött a szombati koncertre, tippem szerint kb. 1300–1400 ember, ennyien a „gerilla”-záróbulin talán a négy napon összesen nem voltak. Sokakkal beszélgetve (a sok ismerős miatt kicsit osztálytalálkozó jellege is volt az egésznek) kiderült, hogy az előző cikkben még egy dologban tévedtem: hogy senki nem fog nosztalgiából kiadni ennyi pénzt a jegyért. Néhányan bizony azt mondták, azért IS (szóval azért az is szót se feledjük ki) jöttek el, mert rengeteg élményük kötődik a helyhez, sok koncerten voltak itt az elmúlt 30 évben, szóval kicsit nosztalgiázni is jöttek a koncertek mellett.
Ami a műsort illeti, én igazából nem nagyon ismerem sem a Tunyogi Rock Band, sem a Mobilmánia, sem a Zeffer András és a Rock Band együttest (a saját számaikat hallgatva úgy érzem, ezzel semmit sem vesztettem, nem véletlen, hogy a P. Mobil is igazából az 1980 előtt szerzett számaiból él, bár persze, eljátszanak a többi lemezről is egyet-egyet a koncerteken, de azért a Bencsik–Cserháti páros alkotott igazán maradandót ott is).
(Érdekesség, hogy annó az utóbbi 1 évben a felújítás után legalább ötször átadott, majd tovább felújított – és már málladozó falú, tegnap jártam arra – Budai Ifjúsági Park záróbuliján is szerepeltek legalább ketten a fellépők közül, akkor még a P. Mobil kötelékében, a legutolsó napon, az Elektromos temetés című koncerten, Zeffer András és Kékesi „Bajnok” László. Most, 30 évvel később megint ők temettek, most az akkor az – egyébként a PeCsánál jóval rövidebb életű, mégis legendává vált – Ifipark utódjának kikiáltott Petőfi Csarnokot. És itt jut eszembe: múlt hónapban az Ifipark történetét bemutató kiállítás nyílt az Ifipark egykori főépületében, a bejárat a két hatalmas méretű, patinaszínével bronznak álcázott és ettől bizonyos körökben messziről biztosan nagy zsákmánynak tűnő műanyag katonaszobrok közt, aztán majd a portás megmondja, hanyadik emeleten merre. Mindenkinek ajánlom, én már láttam, jó.)
Igazából fenti zenekarok felállásait is keverem, hogy melyik melyik (az viszont biztos, hogy bár szeptember eleji találkozásunkkor az Atilla fiai koncerten (az Atilla itt nem elírás!) a ferencvárosi József Attila lakótelepen Donászy Tibi, aki maga is közönségként volt jelen, azt mondta, nem tagja már a Rock Bandnek, most mégis ő dobolt, vagy becsületből, merthogy a már elvállalt koncerteket le kell játszani, vagy mégis sikerült visszacsábítani), leginkább az egykori Tunyó Rock Band van meg („az öregek”), és csak a régi P. Mobil- és Piramis-számokat tudom értékelni a műsoraikból, de azok közül is inkább csak azokat, amelyeket nem Zeffer András énekel, aki kiváló billentyűs, de – érdemei elismerése mellett, mert ha ő nincs, ezek a zenekarok sem lennének már – valaki szólhatna neki, hogy az éneklés nem az ő asztala (és hogy ne tolja magát ennyire az előtérbe, mert nem igazán jó frontember, és ez nemcsak az én véleményem). Hála istennek ezen az estén többen is kisegítették.
Egyrészt maga Tunyogi Péter (felvételről), ugyanis a műsor első, Tunyogi Péter emlékest címre hallgató részében a technikát segítségül hívva így oldották meg az előadást, hogy aztán a hangszerek közt volt-e valamennyi play-back, azt nem tudtam megítélni, pedig PeCsa-mércével mérve (= pocsék akusztika) egészen jól szólt a koncert. Ez a verzió mindenképpen érdekes volt, mert nem 1–2 szám erejéig használták, ahogy az ilyet általában szokás, hanem egészen hosszan.
A másik kisegítő Tunyogi Péter idősebb lánya, a rockoperai színpadokon már sokat bizonyított Tunyogi Bernadett volt, ő is elvállalt néhány számot, tehermentesítve Zeffer hangszálait és a közönség fülét.
A harmadik pedig, ki nem találnátok, Vikidál Gyula, aki ott volt a P. Boxszal a szeptemberi „záróbulin” is, és már ott is kitett magáért, hálistennek most is csak ezt tudom mondani, és örülök neki, hogy ha a régi hang nincs is már meg teljesen (azért ez 60 fölött már keveseknek adatik meg, Robert Plant és Ian Gillan sem tudja már, amit 30 éve), de azért az öreg Pitkin újra ott van a szeren. Remélem, még sokáig.
És jelen volt a színpadon egy szám erejéig Som Lajos is, a Piramis legendás, mára sajnálatos egészségi, egzisztenciális és szellemi állapotba jutott zenésze is, igaz, sokat nem tett hozzá az előadáshoz, de hát fontos a jelenlét. Legalább érezhette, hogy a zenésztársak és a közönség még mindig szeretik.
A 3 zenekar összesen kb. 5 órányi műsort nyomott le (az előzenekarról semmit nem tudok mondani, lekéstem), ami annál becsülendőbb, mert ketten (Zeffer és Kékesi) mindegyik zenekarban ott voltak végig, igaz, a többi hangszeren cserélődtek az emberek, és általában náluk jóval fiatalabbak váltották a Tunyogi Rock Band zenészeit.
Ki ne felejtsem, a konferanszié a talán legnevesebb és mindenképpen egyik legjobb magyar szövegíró, Horváth Attila volt, aki ezeknek a zenekaroknak is írt-ír szöveget – ezúttal a maga szerény módján sztorizgatott két zenekar között.
Akivel beszéltem a műsor végén (utána azért letöltöttünk még némi sört, többek közt a gyáli koncertjük után Esztergomba hazafelé úton egy utolsó PeCsa-beli sörre betérő Tűzkerék XT zenészeivel és másokkal), mindenki egyhangúan azt mondta, hogy megérte, szóval lehet, hogy nekem nem igazán ez a zeném (pedig évekig voltam P. Mobil-os tizenévesen), meg szerintem kicsit (nekem) semmitmondó és jellegtelen, maximum háttérzeneként hallgatható zene, de vannak rajongói.
Apropó sör – az igazi az lett volna, ha nyitáskori árakon adják (ezt egyetlen hely tette meg eddig, legalábbis ahova jártam is, hogy záráskor az évekkel azelőtti nyitáskori árakon adták a piát: a mára, a zárása után több mint 10 évvel már szintén legendás hírűvé lett Ráckert). Sajnos, ezt a szívességet nem tették meg a látogatóknak, bár némileg csökkentett árakon volt a „rendes” árszinthez képest, igaz választani, legalábbis a csapoltak közül, egyfélét lehetett: Borsodit. De az legalább az egyik legjobb alapsör, legalábbis szerintem. Palackozva/dobozolva volt más típus is.
A záró-záró-záró, de már tényleg nagyon záró zárónapon, október 25-én, vasárnap a Kalapács együttes lázadt még egy utolsót (már amennyire 50 év körüli emberek lázadozgathatnak a nevetségessé válás kockázata nélkül), és egyben tartotta meg 15. születésnapi buliját is, Az utolsó lázadás címmel, előzenekarként a Rudán Joe Banddel, amely ekkor adta első budapesti koncertjét – ennek mindössze annyi volt a pikantériája, hogy annak idején pont Rudán váltotta a Pokolgépben az onnan távozó Kalapács Józsit. Az öltözőben beszélgetve mondta is, hogy nem hitte volna akkor, hogy a szakmában pont Kalapács lesz a legjobb barátja, de hát úgy látszik, számít a druszaság, meg Kalapács ezek szerint nem haragtartó típus, és olyan produkciókban is fellépnek együtt, mint a fentebb említett Atilla fiai, ahol magyar rockoperák dalait adják elő olyan társakkal, mint Mr. Basáry, Varga Miklós és Tóth Reni, valamint Szűcs Antal Gábor, hogy csak néhányukat említsem.
Sajnos, Rudánék koncertjéről teljesen lemaradtam (kézilabda-rajongóként meg kellett néznem a Győrt a Midtjyllanddal – kedves tévériporter kollégák, utóbbi kiejtése: midtjülland, középen ü-vel –, sajnos, csúnyán égtek, otthon, ahogy pár órával korábban a Fradi csajai is Franciaországban, Fleuryben; ez nem a magyar női kézilabda nagy napja volt), már a Kalapács együttes zenélt, mire odaértem, időnként bele-belekapva az egykor szintén Kalapáccsal felálló Omen és a már fentebb említett Pokolgép műsorába is egy-két szám erejéig, gondolom, ez a rajongóknak a minimálelvárása Kalapács Józsitól egy koncerten, bár „A ruhám bőr és nem ballon/Az arcszeszem is csak Pitralon/De jegyezd meg jól: míg a Föld kerek,/Mindig lesznek rockerek!” örökbecsű sorokat most nem hallottam elhangzani (tudja még valaki, milyen illatú volt a Pitralon?), ám ettől még lehettek, a búcsúra tekintettel én sem tartózkodtam mindig a koncertteremben, hanem az e napon még PeCsa-dolgozó ismerőseimmel (kis híján én is az lettem pár éve, mármint nem az ismerősöm, hanem PeCsa-dolgozó) beszélgettem múltról, jövőről.
Meg arról, hogy ilyen méretű koncertterem (nagyjából 2500 fő bent, 5500 fő szabadtéren) nem nagyon van éppen Budapesten, vannak jóval kisebbek, mint a 900 fő környéki befogadóképességű Club 202 (leánykori nevén Wigwam) meg a Barba Negra, meg vannak jóval nagyobb csarnokok (Syma, Papp László Sportaréna), de ilyen épp nincs.
A koncertre visszatérve: elhangzottak viszont olyan hiánypótló dalok, mint a Mindhalálig rock and roll, nem is tudom, van-e magyar rockzenekar, amelyik nem írt ilyen témában dalt (csak ami hirtelen eszembe jut: Sing Sing: Életfogytig rock and roll, Akela: Rockernek születtem). A koncert maga egyébként hibátlan volt, de hát ez a minimum olyan rutinos zenészektől, mint Sárközi Lajos vagy Beloberk Pisti. A hosszára szintén nem lehetett panasz, meghaladta a 2 órát, a hangzás pedig ezen a napon is a PeCsa lehetőségeihez mérten egészen kiváló volt, bár egy kicsit nagyobb hangerő talán elkelt volna.
Ja igen, a létszám.
Ezen a napon már érezhetően kevesebben voltak, mint az előzőn, de azért mintegy 1000 fő megjelent ekkor is, a vasárnap (meg hogy hétfőn munka) ellenére.
Szóval a PeCsát bizony nem a Karthago zárta, hanem a gondnok, de ha koncertre és zenekarra gondolunk, akkor meg a Kalapács együttes, ez már csak így kerül be az annalesekbe.
Sokunknak fog hiányozni.
Fotók: Lengyel P. László
Szólj hozzá!