A The Durgas nem először koncertezik az Ellátóházban, de a múltkori bulijukat pont sikerült lekésnem. Most megint szólt a barátom, hogy játszanak – ha nem nyaggat, esküszöm, megyek a kocsmába meccset nézni, és ez minden bizonnyal egy sokkal rosszabb verzió lett volna a szombat estére.
A régi motorosoknak ismerős lehet a név, többször felléptek a Szigeten, játszottak a Chumbawamba előtt is. A zenekar a létezés csodája: a hiperlelkes dobos (Török Gábor) és a bazijó hegedűs (még keressük) magyar, az alapító tetvérek közül Benjii Bostonban él, Christopher ingázik Budapest és a világ között, Katy, a basszeros lány amerikai, a szaxofonos (Orlando Smith) angol... Hogy hozzák össze, rejtély, de itt az új albumuk és indulnak egy németországi turnéra is.
Ahogy Cristopher mondta, a headquarter Budapesten van, ezért indítják a turnét mindig innen. Úgy tűnik, az útra bocsájtás afféle családi esemény, mert itt volt mindenki: a bratyók szülei – akik igazi hippik voltak, azt mondják róluk, '68-ban ott protestáltak a Fehér Ház előtt –, jelenlegi és volt feleségek, gyerekek, rokonok, barátok, lelkes rajongók. Az egy négyzetméterre jutó ölelések száma az elviselhetetlenség határát súrolta, egészen addig, amíg én is kaptam belőle, nem is egyszer, onnantól fogva családtagnak éreztem magam, és beleálltam ebbe a bazinagy heppineszbe. Próbáljátok ki: felszabadító! Mindenki vigyorog, mindenki barát, mindenki táncol, mindenki boldog – a közönség soraiban feltűnt pár Pride-póló és horvát mez is, beállhattunk volna egy gigantikus peace&love tablóképbe.
Amikor az oroszok berúgják az első gólt – mert azért a kivetítő megy a koncert alatt is az előtérben –, a színpadon a cseh punkrock banda, a Gronkjor játszik. Húszéves barátság köti össze a két zenekart – they were kids, we were kids, mondjuk, ahogy megsaccolom a frontember korát, az óvodában kezdhette a zenélést...
Fel is készülök a cseh punk minden nyelvi szépségére, ehelyett aztán kifogástalan angolsággal megy az ének, így van ez akkor, ha a frontember Oxfordban végzett szociológus. Bejön a dolog, rohanok is a kapuba, mondja meg már valaki, hogy hívják őket, mert azt annyira nem értettem (csoda?), kapok egy matricát, az alapján keregéljük őket a neten és a Facebook-on, semmi... Barátnőm megelégeli, a koncertjük után odamegy hozzájuk, hogy mi a fene van, bepötyögik neki sk a nevet, megvan! – jön vissza, s nem telik el 2 perc, megjelenik az ember, és a kezünkbe nyom két cédét meg két karkötőt... Ez már az a dózis szeretetből, amit egy átlagos szív nem tud elviselni. És még a horvátok is egyenlítenek.
A The Durgas zenéje tökéletesen tükrözi az alapítók életútját. Említettem, hippiszülők... A lista, ahol felcseperedtek, nagyjából így néz ki: Németország, Thaiföld, Tanzánia, Mali, Szenegál, Olaszország, USA – és biztos kimaradt pár megálló. Ennek megfelelően a hangzás is (harmonikusan) eklektikus: punk, rock, punkrock, ír folkrock, világzene, reggae, ska – de mindez nem olyan, mint amikor képtelen vagy megállni, és összeiszol mindent. És akkor még nem tudtam, azt csak most néztem meg, hogy kivel és merre játszottak eddig. Felléptek már olyanokkal, mint Iggy Pop, Mudhoney, Vic Chesnut, Jesus Lizard, Sonic Youth and Soul Asylum. De nem is ez számít, hanem az, hogy merre jártak: koncertet adtak Koszovóban, a délszláv háború alatt, felléptek Bangkokban, egy nemzetközi AIDS/HV konferencián, játszottak Indiában menekültek gyerekeinek, ott voltak a cunami után Srí Lankában és kiálltak a burmai árvák ügye mellett is. Respect, srácok.
A felfokozott érzelmi állapotnak megfelelő koncertet nyomtak az Ellátóházban, a ráadásba a Gronkjor is delegál egy tagot: kiegészül a repertoár a rappel, tetőfokon ér véget az élőzene. A jó hír az, hogy 25-én visszatérnek ide, de ha Szentbékállán jársz a Pegazusban, ott is koncerteznek 23-án.
Az ember azt gondolná, a koncertet követő ölelésik után már tovább nem lehet feljebb pörgetni az estét, pedig de. Átnyomulunk a kivetítő elé, mert kezdődik a hosszabbítás, és kórusban hörgünk, amikor az oroszok betalálnak. Mellettem egy őszes úr ácsorog, a 11-eseknél már beszédbe elegyedünk angolul – Ausztráliából érkezett. Megbeszéljük, hogy sajnos pont a kedvenc csapatom ejtette ki őket (Vamos, Perú!), majd amikor megkérdezi, én honnan jöttem, és kiderül, hogy helyben vagyok, megszólal: "Akkor folytathatjuk magyarul is...". Gyanús nekem a fickó, fel is teszem a nem vagy te zenész véletlenül-típusú kérdést, és kiderül, hogy az Orgazmus, az URH és az Európa Kiadó alapító tagjával, Kiss Lászlóval latolgatom a VB-döntő esélyeseit, szerinte belga-horvát lesz.
Azt már nehéz méltósággal megélni, hogy a horvátok végül kiverik a házigazdákat, üvölt és ugrál mindenki (én is), és a végén beváltom a felelőtlen ígéretemet (ha nyernek a horvátok, iszom egy pálinkát – egy hang hátulról: ha nem, akkor is...).
Ölelkezünk még egy kicsit, csak megszokásiból, aztán elindulok haza, és áldom a sorsot, hogy valami hetedik vagy nyolcadik érzék csak elrángatott az Ellátóházba.
Hajrá, Horvátország!
The Durgas, Gronkjor, Ellátóház
Szólj hozzá!