Amikor a "bendzsó, cselló, mandolin, gitár, szakáll"– zenekar először belogolt Magyarországra – vagyis 2020. november 26-án –, akkor a nagy érdeklődésre való tekintettel át kellett tenni a koncertet a Dürerből az Akváriumba. Második alkalommal is ott láttuk és imádtuk őket – 2024. június 6-án pedig a Budapest Parkban találkozhattunk velük. És még mindig imádjuk őket :)
Amit játszanak, arra szokták mondani, hogy folk, neo-folk, bluegrass-folk vagy akár alternatív country, esetleg punk – végül is mindegy, az összhatás egy friss, a régi westerneket idéző, sötét, mégis humoros zene lett. Ezért volt több western – vagy más – kalapos és fehér inges+nadrágtartós koncertlátogató tegnap a Parkban, és ezért idézte fel a színpadkép egy westernfilm díszletét. És még viszkit is ittak koncert közben :) Nem csak a látogatók, a fellépők is... Nem bohóckodtak ásványvizes palackokkal: viszki meg sör volt a support.
A The Dead South középpontjában Nate Hillts kopott baritonja áll, Scott Pringle mandolinon, Danny Kenyon csellón (úgy viseli a hangszert, mintha gitár lenne), míg Colton Crawford bendzsón hozza virtuóz módon a dallamokat. Már amikor ő hozza, sajnos megsérült a válla, így a posztján egy viccesen faarcú, tehetséges fiatal srác, bizonyos Caleb játszott, akinek Nate többször is megköszönte, hogy kisegítette őket.
A kanadai banda bejárta az Atlanti-óceán mindkét oldalát, ikonikus fesztiválokon és helyszíneken lépnek fel, amióta legnagyobb slágerük, a "fütyülős" In Hell I’ll Be In Good Company rájuk robbantotta a világot. Mégsem egyslágeres zenekar, mert mindegyik daluk a szívekig és a lábakig hatol: mint egy texasi kocsmában az aratási ünnepen, úgy csapkodtuk a lábainkat a földhöz, és ebben a történetben a veszkócsizmások nyertek a tornacipősök ellen. Szerintünk Ganxsta Zolee (aki, ugye, mindenről tehet), az előbbiekhez tartozott – kiszúrtuk a Park egyik páholyában :)
Hazánkban a country (és változatai) nem a preferált műfajok közé tartozik (nálam besült az úttörőtáborok Bojtorján-koncerteinél), talán Redbreast Wilson foglalkozik ilyesmivel, de arra is azt mondják, hogy inkább indy-, mint mainstream country, s bár nyomokban fellelhető a zenekarok repertoárjában (legutóbb az Aranyakkord koncertjén hallottunk egy country-ihletett dalt), nem nagyon hasít Magyarországon, pedig egy szerethető és táncolható zene – Amerikában egyenes rajonganak érte –, és akkor még inkább, ha négy ilyen pasi adja elő a dalokat.
Amelyek között akadnak pörgősek-taposósak, de lassabb, melankolikusabb melódiák is, amikor pl. Danny nem csépeli, hanem simogatja a húrokat. Ezeket a dalokat tökéletes ritmikával állították össze a koncerten, olyan volt, mint egy zenei hullámvasút, ahol biztos lehettél abban, hogy ha néhány percre elhalkul a színpad, utána tuti az égbe fognak kilőni a srácok.
Nate Hillts remek rutinra tett szert a kalandozásaik során, olyan frontember, aki képes úgy kommunikálni a közönséggel, hogy úgy érezd, egy texasi kocsmában üldögélsz – jó, tudjuk, kanadaiak: legyen akkor saskatchewani – és a zenekar egy karnyújtásnyira van tőled. Danny Kenyon, az őrült csellós remekül ellensúlyozta a többiek higgadtságát, összevissza rohangált a hangszerével, Scott Pringle meg egyszerűen Scott Pringle, a szívek elrablója, a bús képű, szakállas lovag, akiről nem tudod levenni a szemed. Bizonyos Caleb pedig meg rezzenéstelen arccal pengetett, talán egyet sem lépett jobbra vagy balra, ő volt a bástya a színpad jobb szélén.
Remek koncert volt, és Nate többször is éltette a közönséget, mert ennek a zenekarnak egy remek közönség dukál.
Illetve. És itt jön a hiperkarmás rész.
A Zöld Pardon című dalból van a következő idézet:
"Csak azt nem tudni,
hogy te mi a faszér' jársz el szórakozni,
ha alszol szinte egész végig,
csak akkor kelsz mikor a pultból kérik."
Ha még aludnának... A Játékmester (már ha tényleg egy szimulációban élünk) most nem zsiráfokat tolt be elénk az utolsó pillanatban, hanem körbevett minket ordítva pofázókkal.
A kissé ittas asszonyka mellettünk például azt ordítozta számokon keresztül a pasijának, hogy "A feleséged vagyok...!", amit csak akkor tudnánk értelmezni, ha az egész sztorit hallottuk volna, de igyekeztünk a zenére koncentrálni, ami elég nehéz volt, mert mögöttünk az überokos osztotta – szintén ordítva, hiszen hangos az a kurva zene – az észt a mellette állónak, persze, néha tényleg hangos volt a zene (...), de azért akadtak olyan pillanatok is, amikor meg pont nem. Mellettünk egy szintén félrészeg csóka ordítozott, nála szakadt el a cérnám, de próbáltam jófej lenni, és csak annyit mondtam neki, hogy mi lenne, ha kipróbálnánk azt, hogy a következő szám alatt nem ordít: vajon milyen élmény lesz ez mindkettőnk számára... A kíváncsiságát nem sikerült felizzítani, cserébe megkaptam, hogy passzív-agresszív vagyok, ami szerintem dicséret, mert igazából föl tudtam volna rúgni.
Drága emberek, ha megveszitek azt a koncertjegyet – nem filléres tétel –, akkor csak annyira érdekeljen már, mire jöttél, hogy nem ordítod végig a bulit. Nem azt mondom, hogy mindenki néma csendben, vigyázzállásban töltsön el egy koncertet, de tiszteld meg már annyira a színpadon játszó zenészt, a zeneszerető körülötted állókat és talán saját magadat is, hogy nem próbálod a hagymázas elméleteiddel elnyomni a zenét. Ülj be egy kocsmába vagy írj könyvet, nekem tulképp mindegy, miben teljesedsz ki, csak ne abban, hogy elb*szod a másik ember szórakozását.
Ami azért nehéz lett volna ezen a kiváló The Dead South koncerten, de azért többen megpróbálkoztak vele. Várjuk vissza a srácokat, mire ismét ideérnek, reméljük, mindenki kibeszéli magát, és a kockás inges is megjegyzi végre, hogy a szőke csaj a felesége.
The Dead South, Budapest Park
Szólj hozzá!