Ez így, elsőre elég nyersen hangzik, az a kb. ötven ember tudna is mesélni, akik belefutottak múltkor a pofonba. Mer'hogy már, ugye, ott tartunk, hogy a telefonálás az alapjogok közé tartozik, s mint olyan, korlátozni nem lehet. Én pl. szerettem úgy járni-kelni a városban, hogy hallgatom a zaját is, de évek óta már csak úgy szállok fel a villamosra, hogy zenét vagy podcastokat dugok a fülembe, mert egyszerűen nem akarok belehallgatni az olykor egészen intim részleteket közlő telefonbeszélgetésekbe. A koncertre menet fölém tornyosult egy oroszul ordítva telefonáló behemót (nem a kandúr), gondolhatta, hogy körülötte úgysem értik, mit mond, de én történetesen az a generáció vagyok, aki de. Ráadásul apró nyálcseppeket eregetett rám, úgyhogy már fogalmaztam – oroszul –, hogy küldöm el az anyjába, de szerencsére leszálltunk, mert az erőfölénye vitathatatlan volt.
Sokan megtapasztaltuk már koncerteken, hogy a szemünkbe világít a mellettünk ülő/álló telefonja, sőt megesett, hogy a koncert nagy részét az előttem álló képernyőjén néztem végig, mert az arcomba tolta. Ez egy dolog. A másik az, amiről a TOOL énekese – szándékosan nem használom a frontember szót –, Maynard James Keenan mondott, amikor a nemtelefonálós felhívást közzé tette. Legyél jelen – szólt a közönséghez, és ez így eléggé spirinek hangzik, de tökre igaza van: aki végigfotózza, videózza a koncertet, az nem a koncerten van, hanem a telefonjában, a közösségi médiában, a világhálón (mondom ezt én, akinek kábé munkaköri kötelessége a képek/videók készítése egy koncert alatt, amihez nem tudom, miért ragaszkodom, mert bizonyos helyzetekben egy kaputelefonnal is jobb minőségű felvételt lehetne készíteni, mint a készülékemmel), ráadásul az efféle helyzetekben olyan terhelt a hálózat, hogy mire fölmegy egy-egy kép vagy pláne videó, évek telnek el – és közben te a feltöltés állapotát vizslatod, és nem azt, ami a színpadon történik.
Ami meg finoman szólva is inkorrekt egy olyan fellépővel szemben (is), mint például a TOOL. Én nem vagyok rajongó, életemben először voltam koncertjükön, de bátran állíthatom, hogy én ilyet még nem láttam, pedig elhihetitek, voltam már pár koncerten.
Két állapotomban léteztem: vagy vadül ütöttem a ritmust, amit nem lehet amúgy leszedni földi halandónak, mert annyira összetett és váratlan; vagy a számat tátva bámultam a kivetítőt. Három: vagy a közönséget néztem, amikor bármi is látszott belőlük, mert az az együttlélegzés lenyűgöző volt: higgyétek el, ha a nép 3/4-e telefonozott volna, a végét tekintve kb. ez lehetett volna az arány, ez a feeling nem jön létre. Full ültetett koncert volt, egy darabig, mert kábé az első szám után mindenki fölállt a küzdőtéren és a lelátók egy részén is.
A koncertre egy fekete öves toolossal mentünk, így történhetett, hogy az estét megelőző kistücsökfalvi felkészülésben egy jó kétórás gyorstalpalót kaptunk a zenekarból, szerintem a második óra végén simán ki tudtam volna tölteni egy TOOL-tesztet hibátlanul, de toolzás nélkül állíthatom, hogy az illető – akinek ez volt a 9. koncertje és még megy jövő héten Kölnbe is – minden szava a helyén volt. Elnézve a közönséget, akik között kortársak és fiatalok is szép számmal akadtak, nagyjából mindenki hasonló lelkesedéssel és hozzáértéssel beszélt volna róluk. Merthogy van miről beszélni: ennek az egész TOOL-izének akkora beltartalma van, amit az Arénában árult sör sosem látott. Próbáltam betuszkolni valamiféle kategóriába, de ezek a címkék úgy percenként változtak, és akkor tettem le róla, amikor eljutottam odáig, hogy beletörődjek kiképzőm megfogalmazásába: a TOOL az TOOL, nem hasonlítható semmihez.
A vizuálról a jó kétórás koncert alatt – 15 perc szünettel – hozzávetőlegesen ezer fotót lehetett volna készíteni, de ezek a képek most nem a telefon, hanem az emberek memóriájába égtek bele: néha annyira tömény és expresszív volt a látvány+zene, hogy be kellett csukom a szemem, és a képek láttán megfordult a fejemben, hogy a vendéglőben a világ végén az utolsó buli bizonyára egy TOOL koncert lesz, és aztán elégedetten összecsapva a tenyereinket mindmeghalunk. Igazából az rendített meg, ahogyan ez az összkép a jelenlegi világra rezonál, és úgy tűnt, a bizakodásra semmi okunk, de a remény hal meg utoljára.
Az is járt a fejemben, hogy ebben az egészben mekkora munka van – ezeket a dalokat tuti nem írod meg a kocsma teraszán két sör között. Éppen ezért tartom sokkal tisztességesebbnek, ha a közönség rájuk fókuszál – ez a minimum, amivel a koncertjegy megvásárlása mellett honorálni lehet a belefektetett időt, energiát, tudást, tehetséget. És nem csak zene: a hozzám hasonló fogalmatlanok kedvéért elmondanám, hogy Adam Jones, aki a Rolling Stone szerint minden idők 75. legjobb gitárosa, a Guitar World Top 100 Greatest Metal Guitarists listáján pedig a kilencedik helyen szerepel, olyan filmekben volt sminkmester (vagy díszlettervező), mint a Jurassic Park vagy a Farkasokkal táncoló, de ő készítette Freddy Kruger maszkját is a Rémálom az Elm utcában 5-ben. Szóval az erőteljes vizuális hatásokért nagyon messzire nem kellett mennie a zenekarnak.
Egyetlen zavaró tényező volt a koncerten, hogy az emberek ki-be járkáltak végig, ami magában nem akkora para, de az aréna lépcsője olyan meredek és sötét volt, hogy a sor szélén ülve kénytelen voltam arra figyelni, hogy mikor zuhan le vagy rám valaki, tényleg nem lehet valami jelzőfényt tenni a lépcsőfokora? Igazán nagy csoda, hogy eddig még nem történt valami komoly baleset... Emiatt persze rendre előkerültek a telefonok, akkor meg azért izgultam, hogy ne paterolják ki őket :)
A koncert utolsó száma volt ez engedélyes dal, amely során telefonok ezrei emelkedtek a levegőbe, hogy megörökítsék az utolsó pillanatokat, de ezek a fotók igazából nem tudják majd visszaadni azt az élményt, amit ez a koncert adott, de egy próbát persze megért a dolog. Ráadás az nem volt, de olyan komplett volt az egész, hogy egy visszázás csak rontott volna az összképen, akár telefonnal készül az, akár nem.
telefon, TOOL, aréna
Szólj hozzá!