Nos, a sorozat folytatódik, és most ért el a zenekar harmadik lemeze, az Üzenet a liftből jubileumához, amelyen legnagyobb sikerük, az Afrika című szám is található (és amely dal egyes szövegrészeinek megértéséhez – pl. „egy négercsókért mindenem odaadom” – a mai fiataloknak tudniuk kell, hogy a szám megírása idején még létezett egy négercsók nevű, csokibevonatos édesség, bár a puputeve már az 1980-as években is erősen avítt megnevezése volt a púpos tevének), ezért is kapta a koncert a Na, milyen volt Afrika? címet, amely az adott szám egyik sora, és amelynek eléneklését/elordítását általában a közönségre bízza a zenekar.
A koncert kezdetén kicsit visszanyúltak a korábbi évekhez (Elmúltak az ünnepek, Tea, Fodrász), aztán a Bál az Operában című dallal belekezdtek a jubileumi lemezbe. Sajnos, nem tudom, hogy ezúttal is a rég megszokott operaszínpadi betéttel bővített változatot adták-e elő, mert ekkor még futottuk a köröket a bejutáshoz, ahol a VIP-szerű Hoppá-tagok részére fenntartott bejárattól elküldtek a pénztárhoz, és hogy ott menjünk be a főbejáraton a jeggyel, majd a beengedőemberek visszaküldtek a Hoppá-bejárathoz, ahol hosszas rábeszélés után mégis beengedtek végül. (Csak jelezni szeretném a Budapest Park szervezőinek és vezetőinek, hogy a tavalyi beengedési eljárás 1–2 nagyságrenddel gördülékenyebb és kevésbé körülményes volt, nem tudom, mióta cél a kiemelt vendégek (vagy mi) szívatása, de ezt például maradéktalanul sikerült teljesíteni ezzel a rendszerrel.)
Szóval mire bejutottunk (addig csak kintről volt szerencsénk hallani a koncertet, meglehetősen halkan), már az Afrika című szám első akkordjaiba csapott a KFT, ezúttal az első vendéggel, a népzenész Ökrös Csabával kiegészülve, aki kiváló magyar népi dallamokkal díszítette hegedűjével a dalt, ami érdekesnek ugyan érdekes volt és eredeti, de nem tudom, mennyire vált a dal javára (és itt nem Csabi ellen szólnék, mert imádom, ahogy zenél, csak nagyon elüt a két műfaj).
A dalok ezt követően is vegyesen szóltak az együttes korább és későbbi éveiből is (Üzenet a liftből, Ugatnak a kutyák és a nagylemezen talán meg sem jelent, csak kislemezen kiadott, még a legelső időkből származó Kikúrálni – a KFT-ben mindig is szerettem, hogy a hétköznapokat is belefoglalták a szövegeikbe a Szabó családtól (fiataloknak: olyan volt, mint a Barátok közt, csak rádióban, és csak hetente) a más dalokban megjelenő Kun Béla téri fákig, és náluk az időjárás-jelentés is „ígérhet bármit a rádió” – vidéken ezt tényleg így mondták régen), majd ismét egy újabb vendég lépett színpadra, ezúttal a legutolsó X-faktor nyertese, Danics Dóra, akiről hamar kiderült, hogy bár hangban nagy, színpadi mozgására leginkább a megilletődött szó passzolna, van még mit gyakorolni, de fiatal még, van rá ideje. Aztán pedig jött egy olyan dal, még mindig vele, amelyben – Danics felkonferálása szerint – „Laár András azt énekli, hogy pucér nők”. És tényleg. A dal címének kitalálást az olvasóra bízom, nem lesz nehéz.
Természetesen nem maradhatott el az Elizabet sem, bár e dalnál úgy éreztem, nem mindig tesz jót a poénok rögtönzése a humornak, a régi jól bevált szövegek (Elizabet, te olyan buta vagy, hogy fölfelé sikítasz a hullámvasúton stb.) valahogy jobban ültek, mint az, hogy „aki tudja, mennyibe kerül egy mobiltelefon, az nem lehet buta”. Persze, ez biztos csak ízlés kérdése.
A következő vendég aztán a Hooligans két tagja, Tóth Tibi és Csipa volt, ők a Macska az úton című, a zenekar első lemezének címét is adó számot hangszerelték át kissé a saját stílusukra, és hergelték amúgy hooligansesen a közönséget.
Utánuk a szintén elmaradhatatlan Volvo jött, majd újabb vendégek, nevezetesen Hajós András és Hegyi György, az Emil.rulez két alapítója, akik a jubileum örömére írtak egy KFT-stílusú számot (Sosem hallott dal), és azt adták elő a KFT kíséretében (úgy, mint soha nem hallott, elfeledett KFT-dalt – persze Laár aztán elárulta, hogy ezt Hajósék szerezték). Sajnos, a szövegből nem sok jutott el érthetően a közönséghez, pedig érdekelt volna az is.
A koncert végén, a visszataps és a Balatoni nyár utáni ráadásban viszont igazi meglepetésbomba robbant: a színpadra lépett a Serengeti Troup (három tagja) és valamiféle afrikai törzsi tánc kíséretében, lendületesen, energikusan, szuahéli nyelven adták elő az Afrikát. Azt hiszem, elég sokunknak esett le az álla (a szuahélitudásom ugyan csekély, de a Párduc, oroszlán gorilla sorban azért felfedezni véltem a Csui, szimba, gorilla szavakat, ami valóban azt jelenti. :-)
Ha már poén – ami a KFT-től sosem állt távol –, ami engem illet, én a zenekar helyében a sok vendég mellé bizony meghívtam volna még a Méhek együttest is, hogy adják elő a kifejezetten az Afrika című szám paródiájaként írt Skandinávia című dalukat is (Elment a költő messze Afrikába/Ment volna inkább Skandináviába/De nem, ő inkább elment Afrikába/Pedig jobb lett volna Skandináviába – ahol a teve helyett szánhúzó kutyákat lehet bérelni, és a négercsók helyett svéd gombáért adhatná oda mindenét a költő, és ahol Nem egrecíroztat (sic!) párduc az utcán/Nem szekíroz rossz szagú oroszlán).
A ráadást a szokásos Jójszakát zárta Márton András énekével. Sajnos, a zenekart a köztudatba dobó Bábu vagy ezúttal elmaradt, de hát a koncert véges, és biztos mindenkinek van olyan száma, amelyet hiányolna a listáról. De talán majd a legközelebbi koncerten (hiszen pár éve olyan legalább 20 évig nem játszott dalt is előadtak, mint a Szobanövény, szóval van remény).
Fotó: Hursán Magdolna
Szólj hozzá!