Vagyunk így sokan szerintem világslágerekkel, elsőre beakad, de amikor már napi szinten hallja az ember, akkor feláll a szőr a hátán... Ebből a dalból hallottam már szimfonikus feldolgozást, egyházi kórustól sajátos, csak énekhangokkal operáló performanszot és még mém is készült belőle.
Miután a Toto többször is járt Magyarországon, a fenti okokból nem mutattam túl nagy érdeklődést aziránt, hogy elmenjek a koncertjükre. Kicsit szégyellem is magam emiatt, igyekszem távol tartani magamtól az előítéleteket. Azonban több, általam nagyrabecsült embertől hallottam azt, hogy élőben egészen más ez, meg a Hold The Line-nal, a Rosannával kapcsolatosan nem voltak annyira rossz érzéseim. Ráadásul Steve Lukather kifejezetten szimpatikus ember, barátságos és nagy emberek ismerője – mondhatni: egy legenda. Hát ugorjunk a mélyvízbe, próbáljuk meg ezt is, nem mondhat senki véleményt úgy egy filmről, egy zenekar élő fellépéseiről, egy színdarabról, ha nem nézi/hallgatja meg. Az ilyenfajta ítélkezés mindig taszító volt számomra, ezért nem szerettem volna ezt a hibát elkövetni.
Az előzenekar izgalmasnak ígérkezett, hiszen most először láthattuk Trev Lukathernek (Steve fiának) saját zenekarát, a ZFG-t, amiben a gitáros utód és egy karizmatikus énekes, bizonyos Jules Galli vitték a prímet. Túl sok időt nem kaptak a bemutatkozásra, ám azt alaposan kihasználták, rendesen igyekeztek megmutatni magukat. Folyamatosan kommunikáltak a közönséggel, és nagyon hálásak voltak azért, hogy az eddig vélhetőleg csak klubkoncerteken játszott műsoruk működött egy arénában is (még úgy is, hogy nem a teljes Sportaréna telt meg, hanem a kisebbített színpad körüli rész és az ülőhelyek), nekik ez így is hatalmas élmény lehetett. A teljes koncert után az Aréna előcsarnokában lehetett velük bandázni is – dicséretes, csak így tovább.
Némi átállás után megláttuk oldalt Steve Lukather jellegzetes nagypettyes fellépőruháját, és máris belecsapott a Toto. Bevallom, a Hold The Line-nál (ami a második dal volt) kicsit "megijedtem", mert gyakorlatilag lemezminőségben hallottam az éneket és főleg a vokált, ezért minimum félplaybackre gyanakodtam. Aztán amikor némi pipiskedéssel megpróbáltam jobban körülnézni a színpadon, kiderült, hogy a basszugitáros (Shem von Schroeck), a szaxofonos, fuvolás (Warren Ham) és az általunk csak hátulról látható egyik billentyűs (Dominique "Xavier" Taplin) olyan szenzációsan segíti a gyönyörű tenorhangon éneklő Joe Williamset – aki nem mellesleg a híres filmzeneszerző, John Williams (Star Wars, Schindler listája és sok más, sokszor díjazott film zenéjének alkotója) fia –, és persze Lukathert, hogy elájultam rögtön.
Innentől elkezdődött egy véget nem érő, sodró lendületű buli, amiben egy egészen különleges egyensúlyban volt a pop, a virtuóz gitározás, a progresszív zene, a posztrock és valamilyen – számomra még emészthető – formája a jazz-nek. Majd egy akusztikus blokk következett, amibe egy Michael Jackson-cover is belefért, meg az I'll Be Over You. A harmadik részben számomra a legmeghatóbb Lukather megemlékezése volt George Harrisonról a While My Guitar Gently Weeps-szel, ami könnyeket csalt a szemembe, talán a zenekar által kért telefonos fényáradat is segített ebben. (Apropó: talán ez a legjobb módja annak, hogy a zenekarok "beépítsék" a közönségnél óhatatlanul fellelhető maroktelefonokat: amikor azt kérik, hogy kapcsoljunk rajta fényt és tartsuk a magasba, addig se fényképezgetünk és videózunk, így talán számukra is kevesebb a frusztráció.)
A végére egy újabb belendülés – a csodálatos vokálok kapcsán nem tudok eléggé nagy szavakat használni –, még a szaxofonos is előrejött énekelni, igazából egy saját zenekar frontembereként is megállná a helyét – rögtön meg is értettem, hogy mitől is szól olyan szenzációsan élőben a vokál.
Bár szerintem a koncert csúcspontja a While My Guitar Gently Weeps volt, azért a zárószámot várta az Arénában mindenki: hát persze, hogy jött az Africa. Fel is bolydult a közönség, és folytatódott az addig is leginkább vidám, laza jamelésnek nevezhető örömzenélés, ami ennél a dalnál teljesedett ki a legjobban. Közönségénekeltetés, afrikai tánc (ezért a billentyűs, Xavier volt a felelős, aki egy igazi rasztaforma), pár perces ütőhangszeres-szóló, a családi kötődésű előzenekar megjelenése – egy önálló életet élő performansz volt ez a dal.
Tizenvalahányan voltak a színpadon, ami elég impozáns látványt nyújtott. Két óra zeneileg tökéletes műsor után sikerült elérniük, hogy az Africát a zenekarral és a közönséggel együtt lélegezve tomboltam végig.
TOTO, Aréna, ZGF
Szólj hozzá!