Pál Utcai Férfiak és a Nő – PUF 40

Mivel a Satöbbi együttes már a ’80-as évek elején megénekelte, hogy Nemecsek él, csak nevet cserélt, arra gondoltam a koncert előtt, hogy most, hogy már 40 éves lett a zenekar, talán már nekik is érdemes lenne nevet váltaniuk.

Az új név lehetne mondjuk, hogy a PUF rövidítés megmaradjon, Pál Utcai Férfiak és a Nő.

Hiszen egy 40 éves ember már nem fiú, hanem (jó esetben) férfi, míg az ennyi idős lány is inkább érett nő már, ráadásul az első demón (a borítón Dózsa László (1942 – ) helyett azóta bíróságilag is bizonyítottan a jóval a halála után államilag meghurcolt Pruck Pál) szereplő Pál Utcai Fiúk és a lányok együttesnév esetében a lányoknál a többes szám rég idejét múlta, hiszen évtizedek óta csak egy nő van az együttesben (az akkori billentyűs Majoros Éva már vagy 30 éve távozott). És akkor még csak az együttes életkoráról beszéltem, nem a tagokéról.

Más kérdés, hogy ezt a 40 évességet egyáltalán nem érezni a koncertjeiken, nem az egészet már rég unó 60 közeli emberek fáradt koncertjét láthatja, aki elmegy megnézni a Pál Utcai Fiúk-ot (nem, nem fiúkat, az akkor lenne, ha a Pál utcába menne fiúgyerekeket kukkolni), mivel mindig egy energikus produkció jön le a színpadról – a Parkénál kisebb nézőközönség előtti koncerteken ez még inkább érvényesül –, ráadásul a színpad motorja a zenekar legidősebb tagja, az immár 57 éves Lecsó, az énekes-gitáros-zenekarvezető. És ez nemcsak a jubileumi koncertekre jellemző (hiszen a Parkban volt a PUF 30 és PUF 35, valamint mondhatni a félidőkben a Lecsó 50 és Lecsó 55 is, bár utóbbi talán nem így volt meghirdetve), hanem mindig. Végig az látható, hogy a zenekar tagjai élvezik, hogy együtt zenélnek.

Nem árulok el titkot, most sem volt ez másként.

A névváltoztatással kapcsolatos elgondolásom megszületését egyébként csak serkentette az a tény, hogy a februári szokásos barba negrás farsangi, de valamekkora mértékben már a 40. születésnap jegyében telő koncertjükön maguk is úgy gondolták, ideje lenne már nevet cserélni, és Partizánok és Utcai Harcosok Frakciója néven léptek fel (amely kis jóindulattal szintén kiadja a PUF rövidítést), kelet-európai filmekben sztereotipizált partizánnak öltözve, Anikó eleinte, míg rá nem melegedett, helyre kis rövid ujjú pufajkában, Lecsó hetyke bajusszal és Che Guevara-sapkában, a többiek meg egyéb erdőben bujkáló titkos ellenállónak álcázva. (Bár Anikóról senki meg nem mondaná, hogy már 40 éve énekel az együttesben, és nem csecsemőként kezdte – mellesleg neki most épp a születésnapjára esett a koncert, úgyhogy lehetett volna PUF 40 – Anikó annyi, amennyi is a koncert címe, és mivel csak 1 hét van kettejük születésnapja között, legközelebb a Lecsó XX lehetne akár Lecsó és Anikó szülinapi koncert is. Csak magamban futtatom az eszmét persze.)

A Budapest Parkos koncert az Ajkai Bányász Fúvószenekar bevonulásával kezdődött, akárcsak a fent említett farsangi, úgy látszik, az nagyon bevált. Ezúttal a Nyisd ki, babám az ajtót c. népies műdalt adták elő lakodalmas rezesbanda stílusban. És persze még szinte nappali világosban, hiszen a leghosszabb nappalok és legrövidebb éjszakák egyikén, Szent Iván napján zajlott az esemény (amely nap éjszakája állítólag bűverejű, a skandináv országokban és Finnországban pedig az év egyik legnagyobb ünnepe, ivás a vízpartokon rogyásig, vízre tolt máglyák fénye mellett), ráadásul az itt megszokottakhoz (fő fellépő fél 9-től) képest meglehetősen korán, ¾ 8 körül tényleg el is kezdődött a mutatvány (persze valójában jóval korábban, de az előzenekarok fölöslegességéről már írtam régebben, természetesen én sem értem erre oda, de más se nagyon).

Mégiscsak 40. születésnapi buli, ennek apropóján az együttes a szokásosnál (is) többet akart adni a közönségnek. A fúvósok figyelemelterelő művelete közben – amelyet erősítés híján a Park távolabbi pontjain nemhogy élvezni, de észlelni sem lehetett – felszivárgott a zenekar is a színpadra, hogy az általában szokásos Első dal helyett most az Utolsó év akkordjaival csapjanak a húrokba.

De mielőtt rátérnénk a fő csapásirányra, mindjárt az elején vissza még egy kicsit a farsangra.

A PUF minden farsangra kitalál valami irányvonalat, és aszerint öltözik, és annak megfelelően írja át a saját számait, pontosabban sző beléjük az adott koncepciónak megfelelő részeket. Idén volt ez a partizános dolog, korábban hippikorszak, mikor mi, tavaly meg esküvős-mulatós, ahol telitalálat volt meghívni vőfélynek a quimbys-kutyavacsorájás Varga Liviust (vagy Líviuszt? – nem tudom, hogy írja). Ezenkívül minden számot próbáltak néhányszor tíz taktus erejéig (1–2 percnyi hosszban) mulatós stílusra átdolgozni. Aztán néha persze inkább Pál Utcai Fiúk diszkóritmusban lett belőle, de néha egészen lakodalmas hangulat is sikeredett. Érdekes koncert volt, az ilyeneket lehet, hogy érdemes lenne (lett volna) felvenni, mivel bár minden koncert egyszeri alkalom, és ez a PUF esetében hangsúlyozottan így van, ezek még inkább kuriózumnak tekinthetőek, és legalább a belefektetett munkának és energiának maradna valami kézzelfogható eredménye, amelyet a valamiért a helyszínen részt venni nem tudó rajongók elé lehetne tárni az interneten.

Farsang téma vége, ugorjunk vissza a télből a nyárba.

Ami a műsort illeti, ezúttal a szokásosnál valamivel kevesebb dal hangzott el az utolsó albumról, bár természetesen olyan darabok, mint a Van az úgy és a Balatonszepezd nem maradhattak ki. Utóbbi közben Lecsó felfedezte magával szemben a holdat, valahol a keverőpult fölött, és ezt meg is osztotta a közönséggel, ahogy később a nézőtér fölött elhaladó egyes repülőgépek látványa nyújtotta élményt is. Kimaradt viszont a Leteszlek.

Persze egy csomó egyéb közönségkedvencet meg el kellett játszani, és minden nem fér bele még egy 2 óra 15 perces műsorba sem. Ennek ellenére azt hiszem, a jubileumi koncert minden rajongó igényét többé-kevésbé kielégítőre lett összeválogatva. Főleg hogy elhangzott, és ezúttal nem is ráadásszámként, mint a farsangi bulin, a közönség által rengeteg koncerten követelt, ám mégis csak ritkán játszott, az 1957 óta (akkor adta elő Yves Montand, korábbi forrás nincs róla) II. világháborús olasz partizándal Bella ciao (a ’80-as években az nem is volt komolyan vehető punkzenekar a vasfüggönyön innen, amelyik nem dolgozta fel, de pl. a skót Dog Faced Hermans is műsoron tartotta, még ha az olaszságuk hagyott is némi kívánnivalót maga után) egy részét is tartalmazó, több részből felépülő (már-már szvitnek nevezhető) Partizán is, amely nem rossz dal egyébként, de nem is jobb, mint az együttes ’80-as évek közepéről származó egyéb dalai (merthogy azok is mind jók). Az egyetlen különlegessége talán az, hogy stúdiófelvétel – tudtommal – nem készült róla, még demóminőségben sem, ami most ugyan még pótolható lenne, és simán felférne egy következő lemezre bónuszszámként, de azért az 1985-ös felállás előadásában, Eöry Totya szaxofonszólóival engem jobban érdekelt volna, kár, hogy erre már nincs mód (íme egy 1991-es tévés koncertközvetítés-részlet róla– ha Lecsó eszembe jut, még mindig ezzel a piros Gibson Les Paul-utánzattal a kezében gondolok rá, annak idején csak ezt használta). Most a dal Bella ciao-részébe beszállt (immár a színpadon) a fentebb említett bányászzenekar is, ezzel színesítve annak előadását.

Mint fentebb írtam, a koncert világosban kezdődött. Csak azért nem verőfényben, mert meglehetősen felhős volt az ég, de végül bejött Lecsó jóslata, nem lett eső egész éjjel. Nagyjából a Nincs menedék-re (amiről, legalábbis a Nézem a holdat / Az alkohol forgat sorokról mindig egy zoorka nickű fórumos ismerős jut eszembe még a múlt évezredből, akivel egy napon születtünk, csak nem egy évben), amely kb. a 10. szám lehetett aznap, sötétedett be, pontosabban (mivel igazából csak fél 10 körül sötétedett rendesen, hiszen mindössze 2 napra voltunk a nyári napfordulótól) szürkült már eléggé erősen ahhoz, hogy elkezdjenek érvényesülni a színpadi fények és a háttérvetítés is.

Nem PUF-koncert, ha nincs hibázás (na jó, nincs zenész, aki nem ront, csak nem mindenki vallja be), ezúttal a Közel az éjfél volt a szenvedő (éj)fél, majd miután Lecsó leállította a számot, következett egy kis önostorozás, miszerint ő mondta a többieknek, hogy mivel jubileumi koncert, persze, mindenki izgul és el fog rontani ezt-azt, nem baj, újra lehet kezdeni, hiszen ez a PUF – de aztán pont ő lett az, akinek ez sikerült. Aztán megígérte, hogy a következő 40 évben valami alig lesz majd, de sajnos, pont azt nem lehetett érteni, hogy mi. Más sem értette a közelemben. Most fúrja az oldalamat a kíváncsiság.

Bár a zenekar legalább három korszakának – a nagyon korai (első demók, Ha jön az álom és A bál lemez), a kicsit régi (A nagy rohanás, Szerelemharc) és az újabb (a Legelő lemezen lévő és azt követő) – számai között simán lehet érezni jelentős stílusbeli eltéréseket (nekem a Ha jön az élet, bár vannak azon is jó, a koncerteken is gyakran játszott számok, nekem kissé kilóg a sorból, kevésbé jól sikerült és kissé fáradt anyagnak érzem, bevallom, amikor az megjelent, kissé megijedtem, hogy közel a PUF vége), ügyesen válogatva egyik sem ütközik ki jelentősen a zenekar repertoárjából. Még az önmagukban kiváló olyan dalok sem, mint az utóbbi időkben szerencsére újra előszedett és már eredetiben is eléggé, mára a koncerteken pedig még inkább progresszív rockos felvezetővel és befejezéssel ellátott Félek. Ez egy meglehetősen régi darab, még a 90-es évek elejéről, nekem a kettes számú személyes kedvencem a PUF-tól, főleg ebben az újabb koncertverzióban, és ezen az estén is félelmetesen jól lett előadva. Talán ez az a dal az együttes teljes életművében, amelyik – a dal kb. ¼-ét kitevő szöveges részt kivéve – a legjobban elüt a PUF stílusától, olyan, mintha valami ’70-es évekbeli progresszív rockzenekar Lecsóval annak tudta nélkül heteken keresztül ezt hallgattatta volna álmában 1991 környékén, hogy aztán egy nap arra ébredjen, hogy írt egy ilyet. Balázs pedig végre jól kiszólózhatta magát, ebben bőven volt lehetősége megmutatni ebbéli tehetségét.

Elhangzott a koncert folyamán két új szám is, a Spleen és a Köszi a halakat! – nos, ezekről egyelőre nem mondanék véleményt, még néhány koncerten birkóznom kell velük. Valamint ahogy a számok többsége, valószínűleg ezek is alakulnak még az idők során.

Voltak rövidebb időszakok, amikor a rendező rájött, hogy ha már 2 oldalsó kivetítő van, lehetne a kettőre akár mást-mást is vetíteni, de sajnos, minden esetben hamar elmúlt nála ez a roham. Pedig amíg tartott, nem volt rossz. Többször és hosszabban kellene.

Természetesen ha már jubileumi koncert, akkor voltak vendégek is szép számmal, részben a zenekar egykori tagjai, például dobon Zelenák Tibor (a Sonkakezű), aki ezúttal dobolt többek között a Szerelemharc-ban, de néha – véleményem szerint teljesen spontán, ha már úgyis két dobszerkó volt a színpadon –, amikor kedvet kapott, beszállt „segíteni” Farkas Zolinak más számokban is. Persze aztán lehet, hogy ezek mind össze voltak próbálva, és én tévedek.

Rajta kívül jó pár számban fújt egy kicsit Eöry Totya Tamás szaxofonos őstag is (akinek először nem is ugrott be a rendes neve, annyira Totyaként van meg a fejemben), adva egy kis pihenőt Szűcs Krisztián Qkának, az együttes trombitásának – persze tolták néhány számban együtt is –, valamint olykor a vokálba is be-beszállt. (Egyéni szoc. probléma, de nekem a szaxofon hangja sokkal jobban tetszik a trombitáénál, ezért főleg a szaxofonra írt régi számokban én nagyon örültem a jelenlétének azon túl is, hogy személyében is kedvelem.)

Sajnos, a régi tagok közül más ezúttal nem volt a vendégek között, nem tudom, hogy ennek mi az oka, nem érdeklődtem meg Lecsótól, de részemről szívesen láttam volna Bárány Tamást mondjuk a Hajszában (nem azonos a P. Mobil-rajongók A Hajsza, a Gálya, A Főnix éjszakája rigmusában emlegetett Hajszával), de a többieket is, többek közt Papp Ernő gitárost, Turjánszki Gyuri basszusgitárost, és a később bluesgitárosként komoly hírnévre szert tevő Tóth Henriket is egy-két régi (vagy extra meglepetésként akár újabb) számban. Meg persze az elején említett Majoros Évát.

Viszont jelen volt természetesen Dióssy D. Ákos, akiről sosem tudom eldönteni, hogy vendég vagy a zenekar állandó tagja-e, mert legtöbbször vele látom az együttest – persze lehet, hogy ez az én hibám, mivel leginkább budapesti koncertekre járok –, néhány dalt nem is nagyon tudok az ő játéka nélkül elképzelni, úgyhogy az én képzeletemben ő már inkább tag, mint vendég.

Ott volt viszont a vendégek sorában – nyilván leginkább ifjúkori nagy példaképként – Müller Péter Iván Sziámi az Idegen című dal keretében (nem tudom, mennyire akart ez utalás lenni a Petőfi Zenei Tanács nevű szervezetre, amelybe bekerültek általam nagyon tisztelt zenészek is, meg hát nem annyira tiszteltek is, hogy úgy mondjam, és ahol Péter véleményem szerint eléggé idegen; ezt Facebook-oldalának egyes látogatói is így vélik, csak ennél olykor jóval erősebb kifejezésekkel fejtik ezt ki, amire Péter erős értetlenkedéssel reagál, ami előtt viszont én állok értetlenül). A PUF-dal nagyjából 2 percre átúszott a Sziámi Mi újság, csillagászok? című számába, majd vissza az eredetibe, egyfajta régiesen medley, újabban inkább mashup szóval illetett egyvelegként (jó, valójában egyik sem pont ez, de nagyjából). És aztán a többi vendég fellépése is többé-kevésbé ezt a forgatókönyvet követte.

Müller után Péterfy Bori – nőként talán nem a legszerencsésebb választásként – a Szajha című egyik ősrégi opuszt vállalta. Ez a PUF egyik leglendületesebb száma, és ez esetben az egyveleg másik felét – vagy mondjuk úgy, középrészét – a Bori és a Love Band Vámpírja alkotta, utóbbi felvezetőjeként Lecsó énekével. Borinak a saját koncertjein nagyon jól áll az a vampos-vadócos őrjöngés (pedig már ő sem tini, csak azt tekintve, hogy mióta van jelen koncertszínpadon), amit bemutat, most nekem a jóval visszafogottabb verzió is sok volt kicsit – más koncert, más szokások…

A vendégek sorát néhány számmal később a mindenki hallhatóan nagy örömére a színpadon megjelent Kispál András zárta (sokan szeretik ezt a fickót, érthető módon – a vendégek közül ő kapta a legnagyobb üdvrivalgást), aki a Másnap című dalba szállt be, a többi vendégtől eltérően kivételesen nem énekével, hanem – minő meglepetés – gitáron, és ezúttal a Kispál és a Borz ősrégi dala, A következő buszon szólója lett beleszőve a PUF-számba díszítésként.

Hopp, ki ne maradjon: volt még egy vendég, akit aztán tényleg lehet igazi meglepetésvendégnek tekinteni, és a közönség idősebb (és túlnyomó) részét képező apukák-anyukák jó részének szemét párásította be, ő pedig nem volt más, mint Varga Laca basszusgitáros 9 év körüli kisfia, Domi, aki első vendégfellépőként az Angyal gitárszólóját adta elő – fuvolán, (szerintem) hibátlanul, majd egészen profin viselkedett a koncertet követő dedikáláson is. Egyáltalán nem tűnt megilletődöttnek.

Sajnos, most nem hangzott el a koncert során a majdhogynem rendszeresen játszott Neurotic-feldolgozás, az Adj gázt!, pedig vendégként el lehetett volna hívni Pajor Tamást, és van esély, hogy még rá is állt volna.

Én tavasszal a nemhogy a világnak, de talán még Pestlőrincnek sem a közepét jelentő Kondor Béla Művelődési Ház világot jelentő deszkáin láttam egy Bereményi Gézával közös előadását, mindkettőjüket kísérte egy szál gitáron a Neurotic egykori, szintén a Hit Gyülibe veszett gitárosa, Szentkirályi Gyuri, remekül. Úgy tűnik, Pajor mára már szakított a szövegekben Jézussal meg istennel (kisbetű, mert az illető úrnak – vagy hölgynek, esetleg transznemű személynek, mert ma már ki tudhatja, kit mivel sért meg – ez nem a neve, hanem a foglalkozása; a nevét illetően a kíváncsiak kutassanak egy kicsit a Bibliában, benne van), és egészen jó világi szövegeket ír, szóval lehet, hogy ezt a számot még be is vállalta volna.

Vannak persze – a korábban már említetteken kívül – kihagyhatatlan dalok, mint a Fiatal lányok (a ’80-as években le is mészárolta volna a közönség a zenekart, ha ezt kihagyja, de talán még fel is falta volna… szerintem nem fogták fel teljesen, hogy a dal egyébként az önkielégítésről szól), a személyes kedvencem, a Nehéz idők, valamint a Régi évek, meg persze a Legelő lemezről a címadó, a Milyen állat, a Mi kell hozzá? és a Kaukázus műsorán is szereplő Gólya (nekem Anikó előadásában jobban bejön), ezek nyilvánvalóan most sem maradtak el.

A koncertet természetesen az ezúttal is többszámos ráadás végén – az egyszeri spontán közönségéneklésből az évek során rendszeres közönségénekeltetős számmá avanzsált Csak úgy csinál-t követően – A bál zárta, hiszen milyen lenne egy olyan 40 éves jubileumi PUF-buli, ahol nem lehet a végén teli torokból üvölteni a férfiembernek, hogy de én, de én, de én… ÉN A KIRÁLY! Na ugye!

Az utolsó szám ezúttal egyben egyfajta örömzenélés is volt, mindenki a színpadra címszóval, köztük a teljes bányászzenekar is, bár ők a hangszereiket ezúttal pihentették. Énekeseknél az ilyen „jöjjön fel mindenki” dolog többnyire nem jelent gondot, de hangszereseknél azért nem árt előtte némi próba, így hát Kispi ezen tömegmegmozdulás során látványosan nem csinált semmit, billegett ugyan ritmusra, így adva a mérőt, ahogy azt már a Kispál és a Borzban megszoktuk tőle, de (balkezeseként a pengető) bal kezét a húrok felé sem közelítette, láthatóan spontán jött az ötlet, hogy ő is emelje jelenlétével a dal fényét. De legalább nem is próbálta imitálni, hogy játszik. Nekem tetszett ez a hozzáállás.

Mindössze egy problémám volt, de ez a Budapest Parkban konstans: rettentő halkan szólt a koncert, ahogy minden itteni koncert. Ha (az első fél órát követően többnyire borzalmas) diszkó a koncertek után tud üvölteni, akkor a koncertek miért csak suttogósak?

A koncerten egyébként meglepetésként ért, hogy jóval többen voltak, mint előre gondoltam, és mint a legutóbbi parkos koncerteken, de azért nem volt Majka-koncert szintű telt ház, amit én mint közönség őszintén szólva kicsit sem bántam.