Mire a szektoromhoz értem, már elsötétedett az aréna, holott még volt két perc a meghirdetett kezdésig. Azt is hallani lehetett, hogy nem gépzene szól, s lőn: a színpadon a Jennie Abrahamson–Linnea Olsson svéd multizenész duó kezdte feltölteni a hatalmas teret hanggal. Bár valaki megjegyezte, hogy a melankolikus balladák agyonverik a hangulatot, én vitatkoznék vele: a gyönyörű hangok kiváló bevezetéssel szolgáltak – részint saját maguknak, mert a két hölgy lépett aztán színpadra Peter Gabriel vokalistájaként is.
Mire a vaksötétben a lépcsőről lezuhanó nézőket felsegítették és leporolták, már komótosan át is sétált a színpadon az est főszereplője. Minden sietség és pátosz nélkül ült le a zongorához, és magyarul köszöntötte a közönséget. Az est folyamán többször is előfordult ez, a köszönöm-öt, a köszönöm szépen-t és a köszi-t egyaránt használta. Ez azonban nem jelentette azt, hogy elmélyedt a magyar nyelvben, mert a rövid üdvözlés után közölte angolul, hogy a továbbiakban nem kívánja rombolni a nyelvünket. Így a kijelzőről immáron magyar szöveg tájékoztatott minket arról, hogy a buli háromrészes lesz, az eleje afféle akusztikus cucc, főpróba mint előadás-szerűen, aztán jön majd egy „more electronic” szakasz, majd koronaként rádobják az egészre a turnénak címet adó SO-t.
Az éj mélye után fény árasztotta el az arénát, az első felvonás ebben a megvilágításban ment, pislogtunk is rendesen, de legalább volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a Robbie Williams-koncert gyilkosa nem ül a környéken. A környéken szerencsére egyáltalán nem szőke nők ültek, sokan voltunk szemüvegesek, és számos őszes halánték is akadt, úgy éreztem, ez már magában is biztató.
A fények és az árnyékok, a vetített és közvetített képek által létrehozott színpadkép tökéletesen együttműködött a zenével. A koncert íve nemcsak az akusztikustól haladt az instrumentálisig, hanem a nézőtéri fényektől az egyedülálló, lélegzetelállító effektekig. Egy pillanatra meghökkentem, mire fel oson vagy egy fél busznyi ember a takarásban a színpadra, nehogy a tánckar legyen, mert sokkot kapok a stílustöréstől, de kiderült, hogy a háttérben addig viszonylag szolidan meghúzódó, ledekkel, spotokkal és egyéb fényvetőkkel, valamint videókamerákkal felszerelt csuklós óriáskandelábereket (vö. egykarú emelő) fogják mozgatni. Volt ezekben a szerkezetekben valami félelmetes, nekem a Világok harca felderítői jutottak róluk az eszembe, tudjátok, akik aztán a gyümölcscentrifugába hurcolták az embereket…
Na, itt azért nem folyt vér, és ezek a megaizék is felettébb kecsesen bírtak mozogni a színpadon minden irányba. Volt egy kis para, mert a koreográfia szerint egyszer Peter Gabriel be is került közéjük, és azok úgy cséphadartak körülötte, hogy komolyan félteni kezdtem az életét és az estémet, de nyilván nem volt komoly veszély. Ami meg a koreográfiát illeti: el tudjátok képzelni, amikor ezek ott fenn, mármint az emberek, nem a gépek, szóval ezek a világhírességek nekiállnak táncolni?
Volt ebben a táncban valami darabosság, ami nem csak abból származott, hogy ott lógott mondjuk a nyakukban a gitár, de ezzel is azt üzenték nekünk és a világnak: nem vagyunk már fiatalok, de azért ennyi még nekünk is megy/jár, meg aztán: ne vegyük azért túl komolyan magunkat… Peter Gabriel végig tökéletesen, minden manír nélkül kommunikált a közönséggel, és folyamatosan hájpolta a zenésztársait. Ahogy a mögöttem ülő megjegyezte: látszik, hogy nem először játszanak együtt…
Ami meglepő volt, az az egész show frissessége, az a fajta szinte kortárs megjelenítés, amelyre nem is számítottam. Azt gondoltam, hogy nem két állólámpa fog világítani, de az a fajta igényesség, kreativitás és jó értelemben vett hatásvadászat, amely mintegy képi aláfestésként – de sokszor uralkodó hatásként – megjelent, engem is meglepett. Legutóbb valami underground performanszon láttam ezt a monokróm videotechnikát és a Blair Witch Projectet megidéző kameraallásokat.
Tetszett, hogy Peter Gabriel és csapata nem váltja aprópénzre a dolgot, nyilván sokan voltak, akik ellettek volna azzal, ha a Sledgehammert és a Don’t give up-ot tolták volna végtelenítve (jó, jó, még a Red Rain-t is tegyük hozzá), de nem csináltak slágermúzeumot a koncertből. Meg kell jegyeznem, hogy a mostani Don’t Give Up, melyet Jennie Abrahamsonal adott elő, nekem jobban bejött, mint a Kate Bush-os verzió, de lehet, hogy csak ebben a miliőben hatott ütősebbnek (jobb volt…). A Steven Biko emlékére/tiszteletére írt dal refrénjét a mai napig dúdolom, mint ahogy a koncertről hazafelé tartva, az 1-es villamoson is ezt a dallamot énekelték a cseh koncerttársak. Érett és méltó interpretálása volt ez a show mind az albumnak, mind a 64 éves zenész mögött felgyűlt élet-, zene- és koncerttapasztalatnak.
Azt észre sem vettem, hogy a színpad két oldalán is fellógattak 4-4 világosítót vagy effektezőt, ezt csak akkor vettem észre, amikor a koncert végén a magasból ledobtak egy-egy kötélhágcsót. Ennek csak az a jelentősége, hogy amikor azt mondom, mindent bedobtak a hibátlan előadás érdekében, akkor azt komolyan gondolom, és azzal a tisztelettel adózom így utólag Peter Gabrielnek, mint amekkora tisztelettel ő a közönséget, a munkatársait és a zenét kezelte ezen a május eleji estén.
A koncert setlistje:
- OBUT(+ kis káromkodás, mert előszörre elrontották)
- Come Talk to Me
- Shock the Monkey
- Family Snapshot
- Digging in the Dirt
- Secret World
- The Family and the Fishing Net
- No Self Control
- Solsbury Hill
- Why Don't You Show Yourself
- Red Rain
- Sledgehammer
- Don't Give Up
- That Voice Again
- Mercy Street
- Big Time
- We Do What We're Told (Milgram's 37)
- This Is the Picture (Excellent Birds)
- In Your Eyes
ráadás:
Nagy J. Zsuzsa remek fotóit itt láthatjátok!
Szólj hozzá!