Pink Floydot visz a víz...

2019/03/31  ·   Koncertbeszámoló   ·  Mohácsi Mohabácsi Zoltán

Két dolog van. Illetve három.

 Pink Floyd-ot visz a víz...
Pink Floyd-ot visz a víz...

Van ugye, először és mindenekelőtt, a Pink Floyd, mint a progresszív rock megkerülhetetlen, sajnos, már csak az emlékeinkben és az adathordozókon levő őskövülete. Ami kezdetben kemény pszichedelhikus zenét játszott (The Piper at the Gates of Dawn, Ummagumma, A Saucerful of Secrets, Atom Heart Mother, Echos), aztán már nem annyira olyat. De akik az első albumaikat kedvelték, úgy vélik, amikor bekövetkezett a „már nem annyira olyat", meg is hótt az együttes, utána már csak minőségi iparos munkát gyártottak, az utolsó, valamennyire értékelhető lemezük a The Dark Side of the Moon volt, utána felejtős az egész (Animals, Wish You Where Here, The Wall). Aztán, amikor a The Wall után Roger Waters kiszállt a bandából, a gitáros David Gilmour kísérőzenekarává degradálódott a Pink Floyd. Mások azt mondják, hogy a Moon-nal kezdődött az igazán nagy korszakuk, azok az igazán ütős lemezeik, amelyek ebben az időszakban születtek. Tény, könnyebben hallgathatók, befogadhatók, mint az előttük levők. Vannak, akik azt mondják, a Pink Floyd úgy jó, ahogy van, bármelyik korszakát nézzük is. 

A második dolog, ami van, hogy léteznek ezek a tribute-zenekarok. Amelyeknek a tagjai annyira szeretnek egy másik együttest, annyira oda vannak értük meg vissza, hogy maguk is azt a nem saját zenét játsszák, amit annyira komálnak. A közönség tagjai közül pedig sokan megelégednek, néha jobb híján a tribute-zenekarokkal, mert ilyen-olyan okokból esély nincsen az eredeti bandák meghallgatására. Vagy mert minden jó, ami az eredeti bandához kötődik, még a tribute-zenekara is. Megint mások meg azt mondják, a tribute-bandák csak rókabőr-lehúzás a nagyérdeműn, mástolla-pofátlanság, írjanak sajátot, könnyű már bejáratott dallamokkal nagynak lenni, miközben úgysem lesznek soha nagyok. S minek a tribute, hallgassuk az eredetit! Van benne valami, nem? 
A második dolognak van két alpontja. a) Lehet úgy tribute-ot játszani, hogy arra törekszik a banda, hogy hangról hangra hozza az eredetit. Ami bizonyos esetekben nem is apróság. b) Lelet úgy is tribute-ot játszani, hogy az eredeti muzsikáshoz hozzácsapódik a fan-zenekar saját egyénisége is, és nem egy szolgai másolás a végeredmény, hanem valami más, valami több. Most kapásból a Dream Theater Dark Side of the Moon-ja jut eszembe. Meg az, hogy ugyanők megcsinálták a Metallica Master of Puppets lemezét is. 

*

Vallomás 1.: Soha nem értettem a tribute-dolgokat. Minek az utánjátszás, ha van eredeti, ami még akkor is van, ha nincsen? Egy-egy dal újragondolásában nem látok semmi megkérdőjelezhetőt, ha valamit hozzátesz az eredetihez, de azt, hogy egy együttes létezésének a teljes identitását egy másik együttes (egykori) létezése adja, abban soha nem értettem a lényeget. A Keep Floyding, bár tegnap estig szűz voltam belőlük, valamiért kivétel lett. Minden bizonnyal a Pink Floyd miatt kerültek pozitív diszkrimináció alá.

*

A harmadik, ami van: ez a koncert az A38-on. A Keep Floyding, kapaszkodj, húsz éves zenekar! Mondom húsz éves. Vagyis húsz éve ékeskedik idegen tollakkal. De azért torpanjunk meg azonnal a fikázásban: húsz évig nem lehet tolni az utángyártott sramlihaknit, ott már kell valaminek lenni, ami több mint pofátlan újrahasznosítás! Eleve a húsz év árulkodó, mert a Keep Floyding koncertzenekar. Vagyis a közönség húsz éve igényt tart rájuk. A Pink Floydra. A Keep Floydingtól. Zavarosodik a képlet. Miközben tisztul.

Csak az volt tökéletes kusza bennem, hogy jómagam voltaképpen mifenét is várok: nyomják egy az egyben a Floydot (ami úgysem sikerülhet, ugyebár) vagy nyomják saját felfogásban a mjúzikot (ami meg úgysem lehet jó)? Tényleg nem tudtam, mit is várok. (Na, jó, de: elmenni egy igazi Pink Floyd koncertre, de már az sem lehet, mert ugye, már nincsenek meg mindnyájan, sajnos.) Végül kikötöttem ott, hogy inkább elfojtottam minden elvárásomat. Legyen jó zene!

*

Vallomás 2.: Úgymond fogalmam sincsen, miért lettem kíváncsi a Keep Floyding-ra, amikor csak egy tribute-zenekar. De amikor egy korábbi alkalommal rövid távon szerelmetesfeleségtársamra, hosszabb távon a Riverside-koncert kezdetére vártamban álltam az A38 mosdója előtt és olvasgattam, mi minden koncert lesz még itt(ott), akkor olvastam, hogy például a Keep Floyding. S megszállt a kíváncsiság. S úgy maradtam. Ez volt életem első tribute-koncertje, amire kíváncsi voltam. (Na, jó, egyszer voltam egy Hobo-esten, amikor Fuchs László kísérte egy szál zongorán, és Doors-dalokat játszottak. Indokolni nem tudom, de az más. Mert csak...)

A tegnapi koncert. A Keep Floyding nem áll bele a korszak-vitába, amit az első bekezdésben taglaltam. A koncertprogramjaik között, ahogy az kiderül a honlapjukról, van minden verzió: csendes akusztikus, a komplett Fal, a kezdeti pszichedelikus lemezek zenéiből összeállított program, meg a nagy példányszámban elkelt lemezek nótáinak best of-ja. Az A38-on most egy következő verziót játszottak: a Floyd minden időszakából szólt valami. Vagyis a Keep Floyding olyan műsort nyomott, amilyenjük nincs is. 

A bő félórás csúszás jót tett a fél nyolckor még jócskán foghíjas tömeg felduzzadásának. Aztán jöttek a srácok, és egyből nyomták a passzátszelet. Nem akárhogyan, nem akármivel, hanem az őskövület Interstellar-ral, a Pink Floyd első lemezéről. Kimondottan jól szólt a dal. Sőt, számomra jobban, mint az eredeti. Bár ez nem egy ismert Floyd-zene, bevezetésnek megfelelő volt, és sokat felvillantott abból, hogy a nagyérdemű tudatlan része mire számíthat a későbbiekben. 

Nem veszem végig a programot: a fúk-lányok tartották az ígéretüket, és egy Pink Floyd best of-ot játszottak. Persze azzal lehet vitatkozni, hogy mi miért került vagy nem került be a legjobbak közé (például az Another Brick in the Wall és a Learning To Fly nem, ellenben a rettenetesen gagyi és a műsorból tökéletesen kilógó Summer '68 igen. „Ilyen, amikor az Alma együttes Pink Floydot akar játszani?"  – kérdezte tőlem a kedvesem.) De tény, hogy valóban minden Floyd lemezről érkezett valami. Mivel nem lehet igazságot tenni, mondjuk tehát hibátlannak a setlist-et. 

És akkor most vagyok nagy bajban. Mert amit a Keep Floyding csinált, az valami nagyon tiszteletreméltó. Sőt, több mint tiszteletre méltó, mert tisztelet lehet bizonyos minőség nélkül is: itt pedig volt bőven minőség. A fiúk-lányok bőven hozták, sőt többet is, amit az ember fialánya elvár. Rendben volt tényleg minden. Még az is, hogy a dalok úgy voltak egy az egyben Pink Floyd, hogy nem voltak egy az egyben Pink Floyd, és ez így volt nagyon pompás. Volt tehát minimálisan hozzáadott érték, miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartották a patinás alapanyagot. Rendben voltak a fények is. Rendben a hangeffektek is.

Minden a helyén volt, de csak a ráadás-blokkban jöttem rá, hogy miért volt majdnem mindvégig némi hiányérzetem: az a kis fránya csettintés, elismerő cöccögés, na, az hiányzott!

Azért jöttem csak rá, mert ahogy megszólalt a Wish You Where Here semmivel össze nem téveszthető akusztikus gitárfutama, és koncert során először a közönség az egész nótát harsányan együtt zengte a zenekarral, na, abban ott volt, ami addig hiányzott. Hiába is szólt vérpöpecül a Money szólórésze, hiába csendült fel mértani pontossággal a Time intro utáni dobja, hiába dübörögött az On Of These Day, hiába siratta Syd Barrett-et a csodás (és itt is csodás!) Shine On You Crazy Diamond, és így tovább, az a cöccenet úgy igazán nem jött meg. Csak nagyon elismerő bólogatások voltak. Szóval jött a Wish You Where Here, aztán a Comfortably Numb és a Run Like Hell. Amikor is a srácok is teljesen önfeledtté váltak. Nem mintha addig nem évezték volna, amit műveltek, csak ebben a blokkban túlcsordult a zenélés öröme és a számok hihetetlen energiája. Tudod,  amikor átjár a zene, ott van minden porcikádban, libabőr, tánc, együtt lüktetés, talán nem is kell folytatnom. Szóval ez hiányzott a koncert közben: profi mesterembereket láttam, jól van ez, nagyon jól, csak ott legbelül nem érintett meg az egész. S ez íródott felül a ráadás-blokkban: örömzenélő művészeket láttam, és a látvány meg a fíling szerint a velem egyetértő közönség is. Tűnődtem, hogy ez nem csupán a dalok némileg populárisabb, döngölése miatt volt-e így, de úgy döntöttem, hogy nem, nem amiatt. 

Szóval összességében egy nagyon profi, jó hangulatú koncerten voltunk. S úgy vélem, a Keep Floyding egy embernél már elérte a célját, mert a kedvesem már közvetlenül a koncert után mondta, hogy több Pink Floyd-ot kellene hallgatnia, és ma reggel levette a polcról Glenn Povey vaskos Pink Floyd-könyvét, az  Echoes-t. Jelentem, ez hatalmas eredmény, mert bár a Riverside-koncert is nagyon tetszett neki, de akkor nem kért utána Riverside-zenéket. S az is igaz, hogy már évek óta a koncerten a legnagyobb sajnálatára nem játszott High Hopes a csengőhangja, de például a Falat még nem hallotta egy az egyben. Na, majd ma este láthatja is. A Pink Floyd-összes meg már a kezében van. Most éppen a Division Bell-t hallgatja... :-)

Keep Floyding, Pink Floyd, A38

 

 

Szólj hozzá!


Gyászol az STG és a The Devil Wears Prada

Gyászol az STG és a The Devil Wears Prada

Négy ember már biztosan meghalt azon a repülőgépen, amely a ködös időben csütörtökön elektromos vezetéknek ütközött, és lezuhant San Diegó...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Mégis kinyit Győrben is egy estére Az Őrült Nők Ketrece mulatója

Bár korábban úgy tűnt, hogy az elmúlt évtizedben töretlen sikerrel játszott, de most a közönségtől végleg elbúcsúzó előadás búcsúturnéjából kimarad a győri állomás, mostanra kiderült, hogy a város szívesen fogadja Az Őrült Nők Ketrecét.

Az ország legboldogabb fesztiválján a Guns’N’Roses előzenekara is fellép

A BOLDOGkisfalud Feszt egy családias hangulatú, élhető léptékű kisrendezvény, ahol zene, színház, irodalom és képzőművészet fonódik össze a Tokaj-hegyalja különlegesen szép természeti környezetében. Idén július.03-06-ig fürdőzhetnek – valamint bringázhatnak és kenuzhatnak – ebben az élményben az idelátogatók.

A Szigetet imádták – 10 év után most a Dürerben lép fel a White Lies

Az elmúlt évtizedekben a White Lies az Egyesült Királyság egyik legnagyobb gitárzenekarává vált – a legutóbbi két albumuk turnéján többször teltházas koncertet adtak a Brixton Academy és a londoni Hammersmith Apollo helyszíneken is, ahogy több európai klubot is megtöltöttek már és lázba hozták a Sziget Fesztivál...

10 dolog, amit a Metallica-koncerttel kapcsolatban tudunk

Na, csak kibökték végre :) Mondjuk, pont ez a zenekar, amelyiknek semmiféle külön hergelésire nincs szüksége, akkora a rajongótábora világszerte, így Magyarországon is, hogy a suttogó propaganda elindítása max. kis izgalmat vitt az életünkbe, a jegyek így is, úgy is el fognak fogyni.
Új koncertek