Pink Floydot visz a víz...

2019. március 31.  ·   Koncertbeszámoló   ·  Mohácsi Mohabácsi Zoltán

Két dolog van. Illetve három.

 Pink Floyd-ot visz a víz...

Van ugye, először és mindenekelőtt, a Pink Floyd, mint a progresszív rock megkerülhetetlen, sajnos, már csak az emlékeinkben és az adathordozókon levő őskövülete. Ami kezdetben kemény pszichedelhikus zenét játszott (The Piper at the Gates of Dawn, Ummagumma, A Saucerful of Secrets, Atom Heart Mother, Echos), aztán már nem annyira olyat. De akik az első albumaikat kedvelték, úgy vélik, amikor bekövetkezett a „már nem annyira olyat", meg is hótt az együttes, utána már csak minőségi iparos munkát gyártottak, az utolsó, valamennyire értékelhető lemezük a The Dark Side of the Moon volt, utána felejtős az egész (Animals, Wish You Where Here, The Wall). Aztán, amikor a The Wall után Roger Waters kiszállt a bandából, a gitáros David Gilmour kísérőzenekarává degradálódott a Pink Floyd. Mások azt mondják, hogy a Moon-nal kezdődött az igazán nagy korszakuk, azok az igazán ütős lemezeik, amelyek ebben az időszakban születtek. Tény, könnyebben hallgathatók, befogadhatók, mint az előttük levők. Vannak, akik azt mondják, a Pink Floyd úgy jó, ahogy van, bármelyik korszakát nézzük is. 

A második dolog, ami van, hogy léteznek ezek a tribute-zenekarok. Amelyeknek a tagjai annyira szeretnek egy másik együttest, annyira oda vannak értük meg vissza, hogy maguk is azt a nem saját zenét játsszák, amit annyira komálnak. A közönség tagjai közül pedig sokan megelégednek, néha jobb híján a tribute-zenekarokkal, mert ilyen-olyan okokból esély nincsen az eredeti bandák meghallgatására. Vagy mert minden jó, ami az eredeti bandához kötődik, még a tribute-zenekara is. Megint mások meg azt mondják, a tribute-bandák csak rókabőr-lehúzás a nagyérdeműn, mástolla-pofátlanság, írjanak sajátot, könnyű már bejáratott dallamokkal nagynak lenni, miközben úgysem lesznek soha nagyok. S minek a tribute, hallgassuk az eredetit! Van benne valami, nem? 
A második dolognak van két alpontja. a) Lehet úgy tribute-ot játszani, hogy arra törekszik a banda, hogy hangról hangra hozza az eredetit. Ami bizonyos esetekben nem is apróság. b) Lelet úgy is tribute-ot játszani, hogy az eredeti muzsikáshoz hozzácsapódik a fan-zenekar saját egyénisége is, és nem egy szolgai másolás a végeredmény, hanem valami más, valami több. Most kapásból a Dream Theater Dark Side of the Moon-ja jut eszembe. Meg az, hogy ugyanők megcsinálták a Metallica Master of Puppets lemezét is. 

*

Vallomás 1.: Soha nem értettem a tribute-dolgokat. Minek az utánjátszás, ha van eredeti, ami még akkor is van, ha nincsen? Egy-egy dal újragondolásában nem látok semmi megkérdőjelezhetőt, ha valamit hozzátesz az eredetihez, de azt, hogy egy együttes létezésének a teljes identitását egy másik együttes (egykori) létezése adja, abban soha nem értettem a lényeget. A Keep Floyding, bár tegnap estig szűz voltam belőlük, valamiért kivétel lett. Minden bizonnyal a Pink Floyd miatt kerültek pozitív diszkrimináció alá.

*

A harmadik, ami van: ez a koncert az A38-on. A Keep Floyding, kapaszkodj, húsz éves zenekar! Mondom húsz éves. Vagyis húsz éve ékeskedik idegen tollakkal. De azért torpanjunk meg azonnal a fikázásban: húsz évig nem lehet tolni az utángyártott sramlihaknit, ott már kell valaminek lenni, ami több mint pofátlan újrahasznosítás! Eleve a húsz év árulkodó, mert a Keep Floyding koncertzenekar. Vagyis a közönség húsz éve igényt tart rájuk. A Pink Floydra. A Keep Floydingtól. Zavarosodik a képlet. Miközben tisztul.

Csak az volt tökéletes kusza bennem, hogy jómagam voltaképpen mifenét is várok: nyomják egy az egyben a Floydot (ami úgysem sikerülhet, ugyebár) vagy nyomják saját felfogásban a mjúzikot (ami meg úgysem lehet jó)? Tényleg nem tudtam, mit is várok. (Na, jó, de: elmenni egy igazi Pink Floyd koncertre, de már az sem lehet, mert ugye, már nincsenek meg mindnyájan, sajnos.) Végül kikötöttem ott, hogy inkább elfojtottam minden elvárásomat. Legyen jó zene!

*

Vallomás 2.: Úgymond fogalmam sincsen, miért lettem kíváncsi a Keep Floyding-ra, amikor csak egy tribute-zenekar. De amikor egy korábbi alkalommal rövid távon szerelmetesfeleségtársamra, hosszabb távon a Riverside-koncert kezdetére vártamban álltam az A38 mosdója előtt és olvasgattam, mi minden koncert lesz még itt(ott), akkor olvastam, hogy például a Keep Floyding. S megszállt a kíváncsiság. S úgy maradtam. Ez volt életem első tribute-koncertje, amire kíváncsi voltam. (Na, jó, egyszer voltam egy Hobo-esten, amikor Fuchs László kísérte egy szál zongorán, és Doors-dalokat játszottak. Indokolni nem tudom, de az más. Mert csak...)

A tegnapi koncert. A Keep Floyding nem áll bele a korszak-vitába, amit az első bekezdésben taglaltam. A koncertprogramjaik között, ahogy az kiderül a honlapjukról, van minden verzió: csendes akusztikus, a komplett Fal, a kezdeti pszichedelikus lemezek zenéiből összeállított program, meg a nagy példányszámban elkelt lemezek nótáinak best of-ja. Az A38-on most egy következő verziót játszottak: a Floyd minden időszakából szólt valami. Vagyis a Keep Floyding olyan műsort nyomott, amilyenjük nincs is. 

A bő félórás csúszás jót tett a fél nyolckor még jócskán foghíjas tömeg felduzzadásának. Aztán jöttek a srácok, és egyből nyomták a passzátszelet. Nem akárhogyan, nem akármivel, hanem az őskövület Interstellar-ral, a Pink Floyd első lemezéről. Kimondottan jól szólt a dal. Sőt, számomra jobban, mint az eredeti. Bár ez nem egy ismert Floyd-zene, bevezetésnek megfelelő volt, és sokat felvillantott abból, hogy a nagyérdemű tudatlan része mire számíthat a későbbiekben. 

Nem veszem végig a programot: a fúk-lányok tartották az ígéretüket, és egy Pink Floyd best of-ot játszottak. Persze azzal lehet vitatkozni, hogy mi miért került vagy nem került be a legjobbak közé (például az Another Brick in the Wall és a Learning To Fly nem, ellenben a rettenetesen gagyi és a műsorból tökéletesen kilógó Summer '68 igen. „Ilyen, amikor az Alma együttes Pink Floydot akar játszani?"  – kérdezte tőlem a kedvesem.) De tény, hogy valóban minden Floyd lemezről érkezett valami. Mivel nem lehet igazságot tenni, mondjuk tehát hibátlannak a setlist-et. 

És akkor most vagyok nagy bajban. Mert amit a Keep Floyding csinált, az valami nagyon tiszteletreméltó. Sőt, több mint tiszteletre méltó, mert tisztelet lehet bizonyos minőség nélkül is: itt pedig volt bőven minőség. A fiúk-lányok bőven hozták, sőt többet is, amit az ember fialánya elvár. Rendben volt tényleg minden. Még az is, hogy a dalok úgy voltak egy az egyben Pink Floyd, hogy nem voltak egy az egyben Pink Floyd, és ez így volt nagyon pompás. Volt tehát minimálisan hozzáadott érték, miközben a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartották a patinás alapanyagot. Rendben voltak a fények is. Rendben a hangeffektek is.

Minden a helyén volt, de csak a ráadás-blokkban jöttem rá, hogy miért volt majdnem mindvégig némi hiányérzetem: az a kis fránya csettintés, elismerő cöccögés, na, az hiányzott!

Azért jöttem csak rá, mert ahogy megszólalt a Wish You Where Here semmivel össze nem téveszthető akusztikus gitárfutama, és koncert során először a közönség az egész nótát harsányan együtt zengte a zenekarral, na, abban ott volt, ami addig hiányzott. Hiába is szólt vérpöpecül a Money szólórésze, hiába csendült fel mértani pontossággal a Time intro utáni dobja, hiába dübörögött az On Of These Day, hiába siratta Syd Barrett-et a csodás (és itt is csodás!) Shine On You Crazy Diamond, és így tovább, az a cöccenet úgy igazán nem jött meg. Csak nagyon elismerő bólogatások voltak. Szóval jött a Wish You Where Here, aztán a Comfortably Numb és a Run Like Hell. Amikor is a srácok is teljesen önfeledtté váltak. Nem mintha addig nem évezték volna, amit műveltek, csak ebben a blokkban túlcsordult a zenélés öröme és a számok hihetetlen energiája. Tudod,  amikor átjár a zene, ott van minden porcikádban, libabőr, tánc, együtt lüktetés, talán nem is kell folytatnom. Szóval ez hiányzott a koncert közben: profi mesterembereket láttam, jól van ez, nagyon jól, csak ott legbelül nem érintett meg az egész. S ez íródott felül a ráadás-blokkban: örömzenélő művészeket láttam, és a látvány meg a fíling szerint a velem egyetértő közönség is. Tűnődtem, hogy ez nem csupán a dalok némileg populárisabb, döngölése miatt volt-e így, de úgy döntöttem, hogy nem, nem amiatt. 

Szóval összességében egy nagyon profi, jó hangulatú koncerten voltunk. S úgy vélem, a Keep Floyding egy embernél már elérte a célját, mert a kedvesem már közvetlenül a koncert után mondta, hogy több Pink Floyd-ot kellene hallgatnia, és ma reggel levette a polcról Glenn Povey vaskos Pink Floyd-könyvét, az  Echoes-t. Jelentem, ez hatalmas eredmény, mert bár a Riverside-koncert is nagyon tetszett neki, de akkor nem kért utána Riverside-zenéket. S az is igaz, hogy már évek óta a koncerten a legnagyobb sajnálatára nem játszott High Hopes a csengőhangja, de például a Falat még nem hallotta egy az egyben. Na, majd ma este láthatja is. A Pink Floyd-összes meg már a kezében van. Most éppen a Division Bell-t hallgatja... :-)

Keep Floyding, Pink Floyd, A38

 

 

Szólj hozzá!


A Depeche Mode, a Motörhead,  a Nine Inch Nails és Whitney Houston is bekerülhet a Hírességek Csarnokába

A Depeche Mode, a Motörhead, a Nine Inch Nails és...

Október van, tehát ideje volt összeállítani azt a 16 fős mezőnyt a 2020-as Rock & Roll Hall of Fame szavazáshoz, amelyben olyan előadókkal,...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

A legtitokzatosabb francia világsztár – Mireille Mathieu

Tizenegy nyelven énekel, 150 millió albumot adott el és olyan világsztárokkal állt színpadra mint, Julio Iglesias, Tom Jones, Paul Anka és Elvis Presley. Mireille Mathieu személyében a világ egyik legsikeresebb, mégis legszerényebb és egyben legtitokzatosabb énekesnője látogat el 2020. március 3-án Magyarországra. Íme, néhány...

Ezen a Nine Inch Nails-feldolgozáson a 8. másodperctől sírni fogsz

A Kreatív.hu-n bukkantunk Sick Kids kórházat támogató alapítvány klipjére, amely az mutatja meg, mekkora küzdelem folyik a nap 24 órájában a kis betegek gyógyulásért.

A Budapestre készülő James Arthur Travis Barkerrel készített új dalt

Tegnap új videóval jelentkezett James Arthur, aki harmadszorra látogat el hazánkba 2020. február 9-én – a Barba Negrában ad koncertet, ahol az új albumáról bizonyára felcsendül majd ez a dal is.
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek