Robbie Williams profi. Nemcsak azért, ahogy megszólal, énekel mozog: azért is, mert olyan munkatársakat választ maga mellé, akik ezt a profizmust tökéletesen továbbviszik, már ami a produkció, a show megjelenítését és prezentálását jelenti. A hangzás egy dolog: volt már itt, tudtuk. Bármelyik formációját nézzük, a számai kultikusak, senkit nem hagynak hidegen, aki beül vagy beáll a koncertjére.
Kivétel ez alól az a szőke hölgy, aki az általában rezignáltan figyelő, de ez alkalommal meglepően aktív VIP-részleg első 3 sorának életét egyszerűen megkeserítette azzal, hogy a zenét túlordítva (nem kis teljesítmény) végigpofázta a koncertet.
Pedig nincs az a pasi – tippem szerint elsőrandi volt, villogás egy koncertjeggyel, és nem az úr volt a kezdeményező –, aki miatt érdemes lenne egy ilyen élményt kihagyni. Noha pontos kezdést ígértek, azért a kötelező félóra csúszás ebben az esetben is megvolt, a közönség azért 20.00-kor enyhe nyomást gyakorolt a sztárra némi ütemes tapssal, de a lila függöny meg sem rezdült. Fél 9-kor azonban felrántották, és a szánkat tátottuk attól, amit mögötte láttunk. Nem tudom, Robbie Williams hallott-e már valaha a híres pesti Arizóna mulatóról, még filmen is megörökítették ezt az ikonikus helyett, de számomra egyből ez a revű jutott az eszembe: impozáns volt és hatásos. Ez a díszlet a szünetig gyakrabban, a szünet után viszont kevésbé változott: míg az első részben lett belőle operaházi belső és egzotikus, bazinagy orchideákat nevelő üvegház is, addig a 2. felvonásban a fő motívum egy hajó lett és maradt, körülötte változtatták az egyes elemeket, de minden alkalommal tökéletes díszletet szolgáltatva a swingmegabulihoz.
A csaj persze csak üvöltött. Valami puszipajtása lehetett Orosz Barbinak (csak így, Barbi), mert azt ordította, hogy mielőtt elindult a koncerte, az említett hölgy felhívta őt. Ekkor kapta az első sárgalapot, amelyet vagy még öt követett, de a kiállításra sajnos nem kerülhetett sor. Minden egyes figyelmeztetés után – a finom, udvarias fokozatról indult a szomszédság, majd eljutott a kurta üvöltésig – a nő befogta a száját, nagyjából 5 percre, majd akármi is történt a színpadon vagy az eléje félkörívben felépített kifutón, maximálisan hidegen hagyta, mint ahogy az is, hogy a körülötte levők sokkal motiváltabbak, mint ő.
Pedig Robbie, a popsztár (saját meghatározása szerint) mindent megtett. Szokás szerint felcibált magával egy lányt a közönségből, jelesül Dórát, majd násznéppé avatva a több ezer nézőt, legott feleségül is vette őt, de hogy a dolgok és a nejek ne keveredjenek, Dóra lett az ő sóbizvájfja. Szó esett természetesen a gyermekéről is, s a büszke apuka meghatottan énekelt egy dalt a tiszteletére, a hajó kéménye fölött pedig lágyan ringott a hold... Valszeg, az egész családját magával cipeli a turnén, s hogy ne unatkozzon, egy duett erejéig az apját is (Pete Conway) a színpadra citálta. Aztán jött a gyerekkórus is, naná, a rákoskeresztúri gyerekek úgy kerültek a képbe és a színpadra, hogy a magyar koncertszervezők között fellelhető az egyik énekesfióka apukája. A Kodály-módszer szülőhazájában bármelyik gyermekkar megállta volna a helyét a koncerten, így ezek a gyerekek is remekeltek: cukik voltak és teli torokból tolták a vokált. Így elmondva azért eléggé nyálasnak tűnnek ezek a dolgok, de azzal a szarkazmussal és öniróniával megtüzdelve, azokkal a dallamokkal és azokkal a látványelemekkel felturbózva, élőben egyáltalán nem volt zavaró. Sőt.
Zavaró a szőkenő volt, aki a dal hatására a NewYork-i kirándulásáról számolt be a mulyán ücsörgő pasinak, aki, ha zavarta is a helyzet, igyekezett jó képet vágni hozzá, miközben jó pár ember a csaja képét vagdosta volna leginkább a tenyerével.
Nekem könnyű volt a dolgom, a swing szerelmeseként az elhangzó dalok javarészét már eleve fújom, a mostani átiratok pedig jócskán megőriztek az eredeti hangzásból úgy, hogy esszenciaként belecsöpögtették mindazt, ami Robbie Williams. A "Hit The Road, Jack" persze még mindig a busterpoindexteres feldolgozásban a legütősebb számomra (eredeti: Ray Charles – nem elhanyagolható), de már a tény, hogy szerepelt a setlistben, a popsztár javára írható. Nem maradtak el a híres RW-számok sem, ha nem ismertem volna az eddigi munkásságát, akkor egyrészt tudtam volna, az első akkordok után felüvöltő tömegről hogy efféle dal jön, másrészt maga az énekes is ellátta – magát sem kímélő – konferanszokkal az egyes számokat. Az Angels-szel kapcsolatban már többször megígérte, hogy nem adja elő soha, de soha többet, nyugi, csak festi magát: melyik zenész lenne akkora hülye, hogy kihagyna a listából egy olyan dalt, amelyet állva ünnepel egy egész stadionnyi ember...
A csaj a standing ovation után úgy döntött, ha már nem pofázhat, akkor állva őrjöng tovább, s tekintve, hogy a szünet előtt két perccel felálította a sort, mert neki pisilnie kell és egyben sört is hoz, ezáltal már erős alkoholos befolyásoltság alá került, így számolnunk kellett azzal a variációval, hogy tényleg állva marad. Megjegyzem, biztos lesz olyan turnéhelyszín, ahol nem ücsörög az úri közönség, hanem a pozícióját feladva táncol, akárhová is szól a jegye, Budapestről azonban már többször kiderült, hogy nem az efféle megmozdulásokhoz szokott a közönsége. Végül aztán valaki csak ráordított a nőre, és már majdnem megsajnáltam, amikor kénytelen volt leülni. De csak majdnem, mert a függőleges helyzet megtagadása a beszélő szerveire gyakorolt újabb nyomást.
Mindeközben a show nem állt meg egy pillanatra sem. Minden koncertnek van egyfajta íve, általában az első 2-max. 3 szám alatt bemelegedik a közönség, aztán érezhetően megemelkedik a hangulat, ami a végefőcím előtti szándékosan lassabb számoknál kicsit lejjebb csúszik, hogy a fináléban ismét sosem tapasztalt magasságokba törjön. Nos, ezen a koncerten már az első számnál a tetőfokára hágott a hangulat, és tartott egészen a végefüggönyig. Először éreztem azt, hogy noha még szívesen maradnék (2 órás koncert volt, némi szünettel), de annyira komplett így a dramaturgia, hogy kár lenne egy függöny előtt elénekelt számmal megbontani. Már akkor lehetett tudni, hogy nem lesz ráadás, amikor a zárószámot úgy konferálta be Robbie Williams, hogy azt a koncert előtt írták és ez lesz a premierje. Ennél többet hova?
Igyekeztem nem ránézni a rendbontó csajra, hogy ne ez legyen az utolsó képem a koncertről, és az ismert melódiákat dudorászva megindultam kifele. " Sosem vettem meg koncert-dévédét" – mondta egy úr mellettem "...de most meg fogom" . És ezzel tökéletesen egyet tudtam érteni.
A Swing Both WAYS turné budapesti állomásának setlistje innen:
-
(Jeff Richman cover)
-
(Dean Martin cover)
-
(Cab Calloway and His Orchestra cover)
-
(Dean Martin cover)
-
(R. Kelly cover)
-
(Jerry Jeff Walker cover)
-
(Louis Prima cover)
-
(Frank Sinatra cover)
-
(Ray Bolger & Ethel Merman cover)
-
(Duke Ellington cover)
-
(Alicia Keys cover)
-
(Frank Sinatra cover)
-
(new and unreleased song, first live performance)
Szólj hozzá!