Sziámi és sok barátja (Kobuci kert, 2020. augusztus 24.)

Akkor azt a cikket úgy kezdtem:

„Végre egy koncert, ami szombaton van. Volt.”

 Nos, amiről most írok, az nem. Ez hétfőn volt.

Én a magam részéről sosem tartottam különösebben jó ötletnek a hétfőre szervezett koncerteket. (Amikor katona voltam, az a mondás járta, hogy hétfőn még a fű sem nő.) Most bebizonyosodott, hogy a közönség is egyetért velem, a vírusmentes időkben kb. 1200 fős Kobuci kert 500 főre korlátozott nézőszáma is túl soknak bizonyult, jó, ha feleennyien tolongtak a nézőtéren. Na jó, a tolongást nem kell szó szerint venni. Én ugyan szeretem, ha ennyire szellős a nézőtér, de lehet, hogy a zenekar meg a rendező hely már nem annyira jár ezzel jól.

(Persze ért már olyan meglepetés is augusztus elején, hogy a Korai Öröm vasárnapra szervezett koncertjére nem vettem jegyet, mert egyrészt a Koraira úgysem járnak tömegek – annak ellenére, hogy játszottak ők a koncertet lemondó Prodigy helyett a Sziget Nagyszínpadán is fő fellépőként, de annak lassan már 25 éve lesz –, másrészt vasárnap pláne nem, szóval, gondoltam én, kis naiv, odamegyek – és úgyis lesz jegy. Hát nem lett. Kénytelen voltam hát az egykori Bán Béla kocsmában, ma Kis Dréher megpróbálni sörbe fojtani a bánatom. De még mindig kiválóan úszik a rohadék.)

Igaz, a Kobuciban mostanában szinte minden koncertből kettő van az 500 fős korlát miatt, mert a hétvégére szervezett első bulikra általában hamar megvan a telt ház, de úgy látszik, az időpont sem teljesen mindegy, szóval a hétfő továbbra sem ideális koncertidőpont. Szerintem még a kedd sem, de arról majd egy keddi koncert kapcsán, már ha lesz ilyen, meg én is jelen leszek. A szerda talán már elviselhető, a csütörtök meg egyenesen kispéntek.

(Persze nyilván vannak olyan együttesek, amelyek simán megtöltik a hétfői pótnapot is, de magyar viszonylatban nem sokan.)

Nos, térjünk rá a lényegre.

A koncert most is az Ausztráliából ismét hazalátogató Kiss Llaci és a kis kitérőkkel mindig is Budapesten élő Barabás Béci duójának mint előzenekarnak a meglehetősen rövidre szabott műsorával (felállás: helyenként gitár-basszusgitár, illetve többnyire két gitár, Kiss Llaci énekével) kezdődött, akárcsak tavaly (róluk bővebben a tavalyi cikkben írtam, akit érdekel, olvasson utána). Mivel a duó zenéiről nincs semmilyen felvételem, fejben meg nem jegyzek meg zenéket első, de még második hallásra sem, pláne nem ilyen hosszú időre, nem tudom megmondani, hogy hány akkor elhangzott szám csendült fel most is, az biztos, hogy a mintegy 40 perces műsor most kissé melankolikusabbra (hogy ne a búvalb… élelt szót használjam) sikerült, mint a tavalyi, akkor mintha lettek volna pörgősebb dalok is, most csupa lassú, az Európa Kiadótól, Laci előző zenekarától is csak A szem és a száj volt ezúttal műsoron, tavaly még az Elmentek a fiúk is, ami talán kissé lendületesebb, és emiatt most sem ártott volna (és én továbbra is műsorra tűzném a szintén Kiss Laci által szerzett és előadott Lehet (hogy neked jó ez a harc) című Európa Kiadó-opuszt is). Ennek ellenére ez volt az egyetlen olyan szám, amely komolyabb visszajelzést (kezdetén sikoltozás, bekiabálások, végén taps) kapott a közönség részéről, úgy látszik, tök mindegy, milyen számokat játszik a zenekar, ha az nem ismert szám. (Szerintem például a műsor utolsó dala messze jobb volt ennél az Európa Kiadó-számnál, de a kutya sem hederített rá sem. Illetve ez így nem igaz, legalább 15-en megtapsoltuk.)

Emlékszem, hogy tavaly is meg lehetett volna számolni a két kezemen, hányan álltak a koncert során a színpad előtt, pedig akkor a főzenekarra egyébként nagyjából telt házasra töltötte a helyet a közönség. Most fél kezem is sok lett volna a számoláshoz. Ez megint felveti azt a kérdést, amelyet fejtegettem is már egyszer ezeken a hasábokon, azaz hogy mennyire van értelme előzenekar felléptetésének, ha a kutyát sem érdekli, akkor sem, ha egyébként neves zenészek alkotják.

Pedig a kivétel nélküli lassúságuktól eltekintve egyáltalán nem voltak ezek rossz számok, Barabás Béci szólói pedig külön figyelemre méltóak. (Bár az elején, amikor néhány számot basszusgitáron kísért, egy basszusgitáros ismerősöm megjegyezte, hogy látszik a pengető keze kéztartásán, hogy gitáros, nem basszusgitáros. Én meg azt, hogy Kiss Lacién pedig az, hogy alapvetően basszusgitáros, nem gitáros.)

Persze biztosan az is dobott volna a műsoron, ha Laci meséli a történeteit, mint tavaly az azóta megszűnt NyolcTízben aka Gödör, de arra meg kevés volt az idő.

A jó hír az, hogy a duó őszre (ami már most van) teljes zenekarrá alakul, és úgy áthangszerelve adják majd elő a jövőben a dalokat, ha nem tévedek, akkor az A38-on szeptember 25-én már zenekari felállásban csendülnek fel ezek a számok, és főzenekar lesznek, ami annyiból mindenképp kedvezőbb, hogy akkor miattuk megy majd a közönség, nem azt várja, hogy mikor mennek már ezek le a színpadról, hogy jöjjenek a kedvencek.

Valamint tavasszal talán lemezen is megjelenik az anyag, bár nem tudom, hogy a lemeznek mint hanghordozónak van-e még létjogosultsága így a XXI. század második évtizedének végén. Pedig alig 3 évtizede még az volt a menő, akinek volt CD-je, ma meg már ha meghallják, hogy CD, jó esetben nem szemből nevetnek ki. A 80-as évek kazettás csodamagnóit (akkor tényleg azok voltak) már említeni sem merem, a fiatalok szerintem kb. annyira azt sem tudják, mi az, mint az okostelefonon felnövő generáció a tárcsás telefonról.

A Kiss-Barabás duó után villámgyors átszerelés után színpadra állt a Müller Péter Sziámi AndFriends, a hegedűs Roszik Hella helyén egy csinos fiatal ukulelés-billentyűs lánnyal (Bakos Zita – nem kell megijedni, Varga Orsi maradt mint első számú billentyűs, ahogy Winterverber Csaba is mint basszusgitáros). Számomra azonban nem ez volt a fő meglepetés az együttes felállásában, mert azt már tudtam, hogy Hella távozott az együttesből, hanem az, hogy a dobok mögött Angler Ákos helyén (utoljára még vele láttam a zenekart) immár a valamikor réges-régen a QSS-ban, nem olyan régen pedig a Supernemben doboló Mózsik Imre ült, akit én alapvetően inkább punkdobosként kategorizáltam be. Eddig.

Eleinte a megszokott műsorból adtak elő dalokat, majd színpadra lépett a Romano Drom néhány tagja is, és vittek bele akusztikus hangszereikkel új színeket a jól ismert számokba. Ennek folyamán játszottak közösen írt számot (Boldog új évet!) is, valamint egymás dalaiba is belefolytak néhány szám erejéig, úgy a Romano Drom egyes tagjai a Sziámi AndFriends- (által előadott) dalokba, mint az AndFriends egyes tagjai a Romano Drom dalaiba. Ez a közös fellépés ebben a formában egyáltalán nem is lett volna hülyeség, ahogy az sem, hogy később, a koncert közepe táján a Romano Drom önállóan játszott saját nótákat is, ami szintén nem lett volna rossz ötlet, ha valamivel hosszabb a műsor (de hát 10-kor fájront van, be kell fejezni – igaz, ezúttal a zenészek belelkesedtek annyira, hogy pár percnyit 10 utánra is átcsúsztak).

Ám akik most, sok havi koncerthiány után Sziámira (bármi legyen is a neve, úgyis mindenki így nevezi) kiéhezve jöttek, azok azért többnyire a megszokott és elvárt Sziámi- (URH, Kontroll Csoport stb.) dalokat szerették volna hallani, ráadásul minél többet azokból (mert a legjobból a legtöbb kell, hogy Menyhárt Jenőt idézzem), és természetesen rendben van, hogy terjeszteni kell a cigányzenei kultúrát az alteros közönség körében is (akik valószínűleg jóval befogadóbbak is rá, mint mondjuk a szkinhed- vagy akár csak nemzetirock-koncertek – bármit jelentsen is ez a hülye szóösszetétel – közönsége), de nem biztos, hogy ezen a (két, mert 8 nappal korábban is nagyjából ugyanez a műsor ment le) koncerten ebben az időpontban ez a legjobb ötlet volt. Én ugyan zenei mindenevő vagyok, és tetszettek is ezek a zenék – ráadásul az előzenekar már-már depressziós lassúságával ellentétben többnyire egészen tisztességesen pörögtek is –, de a pult mellett azért hallottam fanyalgó hangokat, miszerint nem erre fizettek ennyit, akkor sem, ha úgy volt meghirdetve, hogy közös koncert lesz. Valahol őket is nagyon meg tudtam érteni, pedig engem a pénzügyi része nem is érintett, én a szerkesztőségtől kaptam a jegyet.

Ettől eltekintve forró hangulatú koncertet adott a cigányzenészekkel kiegészült Sziámi AndFriends, és mindenképp ki kell emelnem az újabban egészen nagy ívű szólókra vállalkozó Kirschner Pétert, amit már tavaly is meg kellett volna tennem a Testből testbe jubileumi koncert kapcsán, mert azon a koncerten is remek (sejtésem szerint improvizált) szólókat hallhattunk tőle, csak akkor nem írtam beszámolót a koncertről (mert előzetest írtam róla, és egy koncertről két cikk általában túl sok). Régebben sem volt rossz gitáros, viszont ez egy új jellemző nála, nem tudom, hogy eddig a zenekarai nem engedték vagy ő maga fogta vissza magát, de örvendetes, hogy most már szabadjára engedi olykor a kezeit. Nekem legalábbis tetszik.

A koncerten elhangzott sok egyéb (Ennyi, Száz bolha, Amiben élsz, Világegyetemista, Besúgók és provokátorok, Bétaville stb.) mellett a Vigyetek el! című egykori (idén 40 éves) URH-szám is, amelynek az Ezt a járványt nem felejtem el és Ezt a karantént nem felejtem el soraival csak Magyarországon valószínűleg milliós nagyságrendben értenek egyet ebben az évben, azok is, akik nem is ismerik nemhogy a számot, de még az együttest sem. És sajnos, csak remélni lehet, hogy ennél rosszabb már nem lesz, mert még egy több hónapos bulibetiltás biztosan nem tenne jót a nép lelki egészségének. Az enyémnek sem, de hát én is a nép vagyok. Vagy mint a katonai esküben szerepelt, „a dolgozó magyar nép fia” (és „ha eskümet megszegem, sújtson a Magyar Népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése” – tényleg ilyenek voltak benne, bár mondjuk ez utóbbit talán még könnyebben elviselné a többség (a törvények viszont ilyenért akkoriban komolyat sújtottak). Sőt mi több, megfogalmazták mindezt még versben is – a címe, a félreérthetőség maximális elkerülése érdekében: Katonai eskü –, sajnos, nem tudom, ki a költő, és a neten sem találom a művet, szóval aki tudja, legyen szíves, írja meg, előre is köszi. Emlékeim szerint egész jó vers egyébként.)

Lábjegyzet

A karanténidőszak miatti kiesésre és a korlátozott számú közönségre hivatkozva természetesen szinte mindegyik koncerthely elég jelentősen megemelte a belépődíjakat, amikor már megint lehetett koncertet rendezni (azaz június közepétől), valamint a pultban az italárakat is (pontosabban nem hivatkoztak semmire, csak megemelték suttyomban, hátha nem veszi észre senki – de de, mert figyelünk ám!), nem kivétel ez alól a Kobuci sem. Mindenesetre igen kíváncsi vagyok, hogy ha elmúlik ez a vírusidőszak, és már teljes létszámban fogadhatnak közönséget, vajon lentebb szállítják-e az áraikat, úgy a belépőkét, mint az italokét. Mert tisztességes mindenképpen úgy lenne.

Másrészt azt is érdemes lenne figyelembe venni, hogy az embereknek többnyire adott keretük van koncertre járásra (vagy úgy általában véve szórakozásra). Jelentősen drágább belépőkkel és italárakkal ez jelentősen hamarabb elfogy, aztán lehet panaszkodni, hogy nincs közönség, megint csődben a zenész- és vendéglátós szakma, haldoklik a rockzene meg a fene tudja még, mi nem szokott ilyenkor előjönni. Viszont ma Magyarországon egy 3000–4000–5000 Ft-os (vagy még drágább, mert olyat is láttunk) belépő egy magyar zenekar koncertjére bizony sok, még azt méltányolva is, hogy a zenekaroknak és a szórakozóhelyeknek hónapokig nem volt bevételük (de sok koncertre járónak sem, tegyük hozzá – és itt persze óhatatlanul felmerül az állam szerepe a zenészek és szórakozóhelyek megsegítésében (is), de ezt most nem fogom itt bővebben fejtegetni, legyen elég annyi, hogy a könnyűzenészek megsegítésére tartott raktárkoncertekre adott 5,3 milliárd forintból nem egészen 1 milliárdot kapnak a zenészek, a több csaknem 4,5 milliárdot (azaz az összeg több mint 80%-át!) lenyúlják a kormányközeli haverok; ez ma Magyarország).

Ugyan lehet hivatkozni arra, hogy de az AC/DC-re meg 17 ezer Ft volt a jegy már több mint 10 éve is a Papp Laciban (ha ma jönnének, biztosan lenne legalább 25 ezer) – igen, de az AC/DC egyrészt világhírű, másrészt ritkán járnak erre, harmadrészt nem lehet tudni, járnak-e még erre valaha egyáltalán, mivel eddig összesen kétszer (1991, 2009) léptek fel Magyarországon lassan 50 éves fennállásuk során, és erre ennyi időnként egyszer biztosan akad 10–12 ezer fizetőképes ember (ráadásul nemcsak magyarok, hanem részben a környező országokból is, akik magyar zenekarok koncertjére szinte zíher, hogy nem jönnek).

Iggy Pop ugyan volt jó párszor 1994 és 2019 között, de tavaly sokan már rá is azért (is) mentek el szintén 17 ezerért, mert ki tudja, jön-e még, hiszen már lassan 75 lesz ő is. Igaz, aki elment, valószínűleg nem bánta meg, nagyon jó koncert volt. (). A magyar zenére viszont a magyar közönségen kívül más nem nagyon kíváncsi, bármennyire szomorú is ez.

És végül, de nem utolsósorban egy ilyen külföldi kedvenc koncertjére esetleg hónapokig spórol valaki, ha nagyon el akar menni (vagy nem megy el, mert 17 (vagy 25) ezer Ft-ból hetekig meg lehet élni, ha az embernek nem elengedhetetlen minden étkezéshez a francia pezsgő meg az orosz kaviár).

Persze nyilván mindenki annyit kér a jegyért (meg az italokért), amennyit akar és tisztességesnek vél/nem szégyell/megfizetnek, de ilyen esetben talán sokkal jobb és őszintébb megoldás lenne egy Selmeczi Gabriellá-san odavetett „Csak.” indoklásképpen, mint a vírusra hivatkozás. Vélem én.

 Rengeteg fotó itt, a nyitóképet is innen kölcsönöztük!