A jegy a Papp László Sportaréna küzdőterére szólt, a hely megtalálása nem volt egészen egyszerű, mint kiderült, az első 3 szám a szektor, a betű a sor, az azt követő szám a szék száma – csak a széken nem volt szám. Illetve volt, az alján, ha fel volt hajtva az ülőke, de az én soromban a szélső 3 pont nem volt, szóval... Na mindegy, megtaláltam, és még látszott a színpad messzelátó (távcső) nélkül.
Jó negyedóra késéssel aztán elkezdtek szép sorban beszivárogni az énekkar tagjai vagy 3 percen át (kb. 100 fő, azért kell idő neki), majd a zenekar is (kb. 70 ember), némi hangolás, karmester, majd az énekesek is elfoglalták a helyüket.
Ezt követően a kék női ruhába öltöztetett Galla Miklós konferanszával vette kezdetét az előadás, természetesen itt is elsütötte az „Értitek? Szóvicc.” magyarázatot, már nem emlékszem, melyik szóval kapcsolatban.
Aztán csak elkezdődött maga a vígoratórium is (nem mondom, hogy a darab, mert annak része a felvezető szöveg is), és a nyitány alatt már feltűnt, hogy a Hollerung Gábor karnagy komolyzenei művek karmestereitől szokatlan vehemenciával vezényel, ugrál, bohóckodik, és ez az előadás jó részében így folytatódott, míg az énekkarban 1–2 fő mozgott ide-oda többször is, itt óhatatlanul a Különben dühbe jövünk kórusjelenete ugrott be Bud Spencerrel, de Paganinit, az orgyilkos mesterlövészt nem fedeztem fel a lelátón.
Az első felvonásban nagyjából le is mentek azok a dalok, amelyeket a szólistapróbán is volt szerencsém hallani, és idáig a zenemű is viszonylag jól követte a filmet, bár az a rész érdekelt volna zenében megoldva, amikor a centurio százszor felíratja Briannel helyes latinsággal Pilátus palotájának falaira, hogy „Rómaiak, menjetek haza!”, de ez a rész az oratóriumból kimaradt. A rómaiak jótetteit soroló rész refrénje viszont (emlékeim szerint) bővült egy hát-tal a szólistapróba óta, ami kicsit be is tett a prozódiának, ugyanis a Mit tettek értünk a rómaiak? szótagra pont egyezik az angol What have the Romans ever done for us?-szal, míg a Mit tettek értünk hát a rómaiak , bár jelentésben pontosabb, de ritmikailag kicsit már sántít.
Mindenesetre az első felvonás számomra a darab kiemelkedőbb részének tűnt, a másodikra úgy tűnt, mintha kicsit elfogyott volna a zenei ötlet, és mindenféle stílusok váltogatták egymást, főleg latinos, salsa, tangó, cumbia és barcarola stílusú meg időnként skót zenék, a mexikói dallamoknál a rézfúvósok méretes sombreróban felállva fújták (az angol előadás skót dudásai itt elmaradtak), mindezt fel lehet persze fogni zenei poénkodásnak is, nekem inkább egy kissé zagyva stíluskavalkádnak tűnt, de hát nem vagyunk egyformák.
Meglepetés volt, hogy a darab zeneszerzője, John Du Prez is bekapcsolódott az előadásba is egy rövid időre, a „mindannyian egyéniségek vagytok” résznél ő mondta – magyarul! – a poént: Én nem!
És persze a beharangozott Eric Idle is színpadra lépett, előbb egy Bob Dylan-paródiával, gitározva és énekelve, majd a fináléban az Always Look on The Bright Side of Life–ba bekapcsolódva (ami számomra továbbra is szörnyű magyar fordítást kapott: A felhők felett az ég mindig kék...), Hajdú Steve-hez csatlakozva.
És persze kiélhette magát végre Galla is, a Lumberjack Song-ot (Favágódal) ő énekelte és bohóckodta el favágóként nagy átéléssel, bár kissé ráerősített az eredetileg is transzvesztita (vagy hogy hívják ezeket a nőnek öltöző férfiakat, a fene ismeri ki magát ebben a szivárványszínű LMBTQ más világban, ahol ráadásul már az is ok a sértődésre, ha mást névvel illeted az illetőt, mondjuk egy transzszexuálist transzvesztitának vagy viszont, nagyon nem ástam bele magam, és nem is tervezem) vágyakat felfejtő szövegre a Vár a buzibár sorral.
Hogy az énekesekről is essen szó, Hajdú Steve-en azért hallatszott, hogy nem énekes színész, Pintér Dömötör kiváló volt Reg és Fikusz Kukisz szerepében, ahogy Janza Katára és Homonnay Zsoltra sem lehet panasz, és Heiter Melindára is csak annyi, hogy valószínűleg az operai hangképzésnek és artikulációnak köszönhetően nem mindig lehetett érteni, hogy mit énekel, de azt hiszem, ez műfaji sajátosság, a (magyar) operaénekesekkel sokszor járok így, gyönyörű ének, csak nem értem a szöveget (pedig egy ideig – másodállásban – dolgoztam az Erkelben is, mondjuk úgy, műszaki vonalon, de nevezhetjük díszlettologatónak is, szóval elég sok operát hallottam).
A zenekart és énekkart csak dicsérni lehet, de azt hiszem, ezt említenem sem kell egy Dohnányi zenekar esetében (ilyen szinten az a rossz, hogy maximum azt említik meg, ha esetleg észrevehetően hibázik valaki, de ez nagyjából évszázadonként egyszer fordul elő, hiszen csupa profi zenészről van szó).
Összességében egyáltalán nem volt rossz az előadás, bár én kicsit többet vártam a darabtól (nem az előadóktól, az rendben volt), de ez az én egyéni szoc. problémám. Az alig kétharmados ház viszont a produceré, és a megint meglehetősen fölélőtt jegyárak következménye lehetett – a legolcsóbb jegy 6000 Ft volt, igaz, voltak a VIP-részben is, 50 rugóért.
Szólj hozzá!