Több mint beszélő fej: David Byrne Budapesten

Mielőtt belevágnék, azokhoz szólnék, akik egy sima koncertet vártak David Byrne- és Talking Heads-dalokkal. Byrne régóta (soha) nem pazarolja az idejét efféle előadásokra. Az American Utopia idején már világossá vált, hogy a hagyományos rockkoncert-forma különösebben nem izgatja: nem egy századik frontember akar lenni a színpad elején, mögötte a zenekarral, hanem egy nagyobb egész része. A Who Is The Sky? turné ezt a gondolatot viszi tovább. Byrne hetvennégy évesen simán megtehetné, hogy kiáll egy mikrofon mögé, eljátssza/elénekli a slágereket – a közönség így is ünnepelné. Ő azonban láthatóan valami egészen mást akar közölni: tizenhárom ember van a színpadon – zenészek, vokalisták és Byrne –, de a szerepek folyamatosan változnak, a mozgás legalább annyira fontos, mint a zene, a dalok pedig egyetlen összefüggő előadássá állnak össze. Nem egy koncepcióra húzza fel a dalokat, hanem sajátos színpadi nyelvet épít, amelyben a popzene, a tánc, a színház és a performansz határai szinte teljesen eltűnnek. Jelenleg kevés olyan előadó van a könnyűzenében, aki ehhez hasonló következetességgel és ilyen magas színvonalon gondolkodna a koncert műfajáról. Talán Laurie Anderson? Björk? Nem tudom... Amit Byrne csinál, az túl van a performansz fogalmán is: emberekből, mozgásból, ritmusból, térhasználatból épít világot.

Nagyon készültem a koncertre, a Coachelláról szóló cikkünk összeállításakor már ízelítőt kaptam az előadásból, vagy minek nevezzem ezt az egészet, de sajnos a beléptetésnél akadt némi gond, és mire megoldódott, lement az első pár szám. Ráadásul próbáltam jófej lenni: ne kelljen felállni a szám közepén a teljes sornak, hogy beengedjenek, várjuk meg a végét, de az Aréna éber őrei nem ismerik ezt a fogalmat, úgyhogy utólag is elnézést kérek mindenkitől.

S bár tudtam, mire számítsak – a turnét követve bele-bele néztem a FB-ra feltöltött videókba –, még így is le kellett mennie két további dalnak, mire felfogtam, hova kerültem. Valamennyire kivettem a részem a nyolcvanas évek amatőrszínházi mozgalmából, s bár az én időmben már lazult a forma, a korábbi évek "mozgalmi" előadásai előszeretettel alkalmazták azt a koncepciót, hogy mindenki föl-alá rohangál a színpadon, mint egy bespeedezett robotporszívó, miközben verset mond, dalokat énekel. Keményen kellett dolgoznom magamon, hogy megszabaduljak a képtől, és ebben nem segített, hogy az átnevelőtábori egyenruhák is ezt az emléket erősítették. Erre még rápakolódott egy marching band képzete, és hogy ne legyen nekem annyira könnyű, a színpad dobozszerűen kialakított minivilága miatt még beúszott a képbe a Man in Black C-18-as közössége, tudjátok, akik az első részben a New York-i Grand Central pályaudvar C-18-as számú csomagmegőrző szekrényében laknak... Szóval, az agyam mindent elkövetett, hogy lassítsa a megérkezésemet a show-ba. De végül győzött David Byrne és csapata.

De akár mehetünk ezen az úton is lépésről lépésre – először is, miért kell itt mindenkinek mozognia? Byrne-t több alkalommal megkérdezték erről, és a válaszai alapján ez nem egyszerűen koreográfiai ötlet volt, hanem szinte filozófiai kérdés. Az egyik legfontosabb kiindulópontja az volt, hogy megszabadítsa a zenészeket a hagyományos koncert szinte minden fizikai kötöttségétől. Azt mesélte, hogy először azt kezdte el végiggondolni: mi történne, ha a dobosoknak, gitárosoknak, billentyűsöknek nem kellene egy helyben állniuk vagy ülniük. Ezért jött az ötlet, hogy minden hangszer vezeték nélküli legyen, a zenészek pedig szabadon mozoghassanak a térben. Ehhez olyan embereket keresett, akik egyszerre tudnak játszani és mozogni, vagy hajlandók megtanulni ezt a meglehetősen szokatlan készséget. Mélyen belegondolva, azzal, hogy megszabadította őket a fizikai izéktől, olyan terhet rakott rájuk, ami messze nagyobb kihívás, mint amilyen terhet a korábbi kötöttségek jelentettek. :)

Amúgy megkérdeztem a társaságunkban lévő kiváló zeneszerző, zenész, hangmérnök-producer barátomat (Barabás Béla), hogy "Te, Béci, neked van füled hozzá: tényleg nem playback volt, és azt hallottuk, amit ezek az emberek játszottak, miközben fel és le...?", mire egy szakmai megfontoltsághoz igazodó terjedelmű válasz érkezett, amelynek a lényege: igen. Sőt, nem is egyen, mert a fúvós is váltogatta a hangszereket és a basszeros hölgy is. És az egész úgy szólt, mint a mesében. Pedig folyamatos mozgásban voltak.

Ami meg a kék egyenruhát illeti, Byrne-nek – mint mindenre –, erre is nagyon konkrét válasza van. Azért kék, mert a szürke American Utopia-öltönyök után tudatosan akart színt vinni a produkcióba. Azt mondta, hogy a Who Is The Sky? dalai ösztönösen „színeket, mozgást és táncot" kívántak (és tényleg), mert ezek gyógyírt jelentenek a közönyre és a depresszióra. A tudatosságáról tanúskodik az is, hogy a színmintákat színpadi fények alatt tesztelték, és végül azért választották ezt az erős, primer kéket (pantone valahány), mert az működött a legjobban a reflektorok fényében... Az egyformaságuk pedig annak a vizuális üzenete, hogy a színpadon nincs klasszikus frontember és kísérőzenekar: Byrne a saját koncertjén is egy nagyobb közösség tagjaként akar megjelenni.

Ez annyira átjött, hogy a kezdeti nehézségeim után az előadás beszippantott, a végén ki sem akartam jönni belőle. A dobozszerű, alapjában véve neutrális háttér végig vetítővászonként szolgált, amelyre vagy álló (feliratok, kukoricaföld, lakásbelső), vagy mozgóképet, ez utóbbiból pedig vagy statikus (hullámzó tenger), vagy dinamikus képeket (pl. az ICE elleni tüntetések felvételei) vetítettek, természetesen szoros gondolati kapcsolatban a dalok szövegeivel. Voltak köztük megmosolyogtatóan gyermeki, és voltak egészen hatásos képek, montázsok is – szándékosan nem egységesítették a vizuált, dalonként más és más világba csöppentünk. Nekem két motívum vésődött be, az egyik egy roppant egyszerű történet: kivetítették a falra a közreműködők keresztneveit, de úgy, hogy a nevek mozgása leképezte a tulajdonosuk színpadi pozícióváltásait... vicces volt, és még neveket is társíthattunk a szereplőkhöz.

A másik pedig egy pandémia "ihlette" dal (mivel a covid visszatérő motívum volt, arra következtetek, hogy a bezártság feldogozása még folyamatban van) háttere volt: Byrne New York-i apartmanjának a belsője, amiben a felvételt készítő kamera forgásának köszönhetően körbe is nézhettünk. Leírva annyira mindez nem izgalmas, de a zenével és a színpadképpel együtt eléggé hatásos volt.

Apropó, zene. Amikor a beharangozónkat írtam, még semmit sem tudtam a setlistről, így az sem volt egyértelmű, hogy Byrne szólódalai mellett felcsendülnek-e Talking Heads-számok is... Nyilván hülyeség lenne, ha nem, de mi már semmin sem csodálkozunk. 

Nos, a setlist így nézett ki: 

Pont a fele Talking Heads, ha jól számolunk. A műsor másik fontos pillérét Byrne szólómunkái adták. Kiemelt szerepet kaptak a tavaly megjelent Who Is The Sky? dalai, amelyeket a Ghost Train Orchestrával készített. A koncerten több új szerzemény is megszólalt, köztük az estét nyitó címadó dal, az Everybody Laughs, az A Door Called No, a Face of the Earth és a The Avant Garde. Ezek a számok azt az új alkotói korszakot képviselik, amely az American Utopia lezárása után kezdődött, és amelyben Byrne ismét új zenei és színpadi formákat keresett.

A szólóéletmű korábbi fejezetei közül a Love This Giant címadó dala került elő, emlékeztetve arra az időszakra, amikor Byrne és St. Vincent közös projektje a kortárs pop és a fúvószenekari hangszerelés egyik legizgalmasabb találkozását hozta létre. A műsorban helyet kapott a 2001-es Look Into the Eyeball albumról ismert Like Humans Do is, amelyet sokan a Windows XP korszakának egyik emblematikus dalaként ismerhetnek.

Miről szólt számomra ez az este?

Egyrészt nyilván arról, hogy láttam David Byrne-t. Vannak előadók, akiket az ember egyszerűen szeretne látni, amíg lehet. Másrészt arról, hogy élőben hallhattam egy csomó Talking Heads-dalt. Persze tudtam, hogy nem úgy fognak megszólalni, mint a lemezeken, és nem is akartak úgy megszólalni, de ettől még jó érzés volt ott ülni, és azt hallani, hogy elindul a Once in a Lifetime vagy a Psycho Killer. Mindig lehetett tudni, hogy Talking Heads-szám jön, mert az első akkordok után azonnal felvisított a közönség :)

Egy idő után már nem a dalokra figyeltem. Illetve dehogynem, csak közben történt valami más is. A zene, a ritmus és a szinkronizált mozgás együttesen képes létrehozni azt, amit a kutatók entrainmentnek vagy szinkronizációnak neveznek: az emberek figyelme, légzése, mozgása, sőt bizonyos mértékig az érzelmi állapota is összehangolódik. Byrne produkciója erre tudatosan épít: nemcsak zenét hallgatsz, hanem folyamatosan mozgó emberi testeket figyelsz, amelyek ugyanarra a ritmusra léteznek. Nem csoda, hogy hipnotikus hatása van. Igen, talán ez Byrne legnagyobb trükkje: két órán keresztül azt nézed, ahogy tizenhárom ember együtt működik és együttműködik. Nem úgy, mint egy zenekar, hanem mint valami ideiglenesen létrejött közösség. A koncert végére azon kaptam magam, hogy engem is magával ragadott ez az egész. Amikor felkapcsolták a fényeket, és mindenki elindult kifelé, egyáltalán nem akaródzott otthagyni a C18-as közösségemet.

A "Burning down the house" kifejezést a P-Funk koncerteken használták arra, amikor a zenekar és a közönség annyira megőrült, hogy majdnem lebontották a házat. A Talking Heads ezt a bulizós, eksztatikus hangulatot ültette át a maga sajátos, New Wave-es stílusára. Én nem állítom, hogy a budapesti közönség felperzselte az Arénát, már csak azért sem, mert ehhez még hiányzott pár ember – ők bizonyára Stingen voltak az MVM Dome-ban. De aki itt volt, az jó darabig Byrne hatása alatt lesz, mert a nyitottsága, a kedvessége, az az energia, amivel még mindig szeretne közölni valamit, amivel jobbá tehető a világ, nem csak zeneileg érintette meg a közönséget, akik között zenészek is voltak jó páran, hanem emberileg is. Ritkán látni valakit, aki 74 évesen még mindig nem a saját legendájából él, hanem új dolgokat próbál ki, kockáztat – és láthatóan hisz abban, hogy a művészetnek van dolga a világban.

>>>>>>>>>>>>>>>>>>

Mi a mementoparkos vetítésről lemaradtunk, de ez annyira jó kis sztori:

>>>>>>>>>>>>>>>>>>

Who Is The Sky? – a budapesti előadás közreműködői

• David Byrne – ének, gitár

Zenei vezetők

• Mauro Refosco – zenei vezető, ütőhangszerek (már közel két évtizede Byrne egyik legfontosabb alkotótársa)
• Ray Suen – zenei vezető, hangszeres közreműködő

Zenekar

• Timothy Keiper – ütőhangszerek
• Stéphane San Juan – ütőhangszerek
• Yuri Yamashita – ütőhangszerek
• Daniel Mintseris – billentyűk (az American Utopia óta meghatározó szereplője a Byrne produkcióinak)
• Kely Cristina Pinheiro – basszusgitár (imádtam!)

Énekesek / táncosok (az énekesek kiválóan mozogtak, a táncosok elismerésre méltóan vokáloztak)

• Sasha Rivero
• Jordan Dobson
• Sean Donovan
• Tendayi Kuumba
• Hannah Straney

Koreográfia

• Steven Hoggett – koreográfus
• Yasmine Lee – társ-koreográfus, valamint az énekes-táncos szereplők kiválasztásáért felelős vezető

Látvány

• Rob Sinclair – színpad- és fényterv
• Simon Roberts és JT Rooney – videódizájn