Az eredeti Cotton Club egy hírhedt gengszter híres éjszakai jazzklubja volt New York-ban, amelynek virágkora egészen véletlenül egybeesett a szesztilalommal, s ahol többek között olyan művészek léptek fel, mint Duke Ellington, Count Basie, Bessie Smith, Cab Calloway, Ella Fitzgerald, Louis Armstrong, Dizzy Gillespie, Nat King Cole és Billie Holiday. A Jókai-Weiner Leó sarkán található magyar Cotton klub érezhetően (és érzékelhetően: tessenek csak megnézni az egykori fotót és a mostanit a galériában), hasonló célt tűzött ki maga elé: no, nem a tiltott árukhoz és a hasonlóan tiltott cselekményekhez való hozzáférés biztosítását, hanem egy olyan éjszakai (vagy késő esti) szórakozóhely létrehozását, ahol a magyar könnyűzene legjobbjai szórakoztatják a nagyérdeműt.
Be lehetett volna menni az oldalajtón is, de ha az ember egyszer beteszi a lábát a „gengszterek egykori klubjába”, nehogy már ne a forgóajtót használja… Egy tizedmásodpercig (képzeletben) még annak a lehetősége is fennállt, hogy beforogva megláthatjuk „Lucky” Lucianot vagy Bugsy Siegelt, miközben a kuka mögül a Kocsmaellenes Liga önkéntes feljelentői leselkednek… Bent azonban csak a visszafogott, korhűnek tetsző enteriőr és a készséges jegykezelő hölgy fogadott minket, no meg azok a szörnyűséges bábok vagy viaszfigurák vagy mik. (Biztos, hogy ezekre a hírességeket formázó valamikre a belsőépítész nem adta áldását...) A zegzugos pincerészben először a pókerterembe tévedtünk be: ott olyan komoly és elszánt arccal játszottak az emberek, ha még ezt játéknak lehet nevezni, hogy rémülten kifordultunk onnan. Úgy tűnik, vannak dolgok, amelyeken nem fog az idő… Pár kanyar után – és anélkül, hogy egy arra tévedő Consigliere belénk eresztett volna pár golyót – aztán meglett a keresett helyiség, amelynek leírását a bevezetőben el lehet újra olvasni. Az volt a paránk, hogy az előadóval szemben érzett mélységes empátiánk miatt vérciki lesz, hogy a nézőtéren burkolnak, miközben valaki a tudása legjavát adja a színpadon, de szerencsére csúszott annyit a kezdés, hogy addigra a nagy része túljutott a vacsorán, mi meg rendeltünk egyet fizet, kettőt kap koktélt, ami a mi pénztárcánkhoz képest pont a duplájába került még így is, és sajnos csak gyümölcsös változatokban volt kapható.
Tóth Vera zenekara egy roppant szimpatikus formáció, bár sem a szólógitárost, sem a dobost nem sikerült egy pillanatra sem látni onnan, ahol mi ültünk, mert takarta őket a bordó függöny, de úgy gondoltam, ha felszorzom a zenekart az énekessel és a billentyűssel, kiadja a tökéletes egészet. Tóth Verának csodálatos hangja van, köszi, Megasztár. Szóval tessenek ezt a lányt békén hagyni a súlyával, a húgával, a magánéletével és az egyéb dolgokkal: neki egy feladata van most ezen a világon: énekelni. Bár Vera rendre megpróbálta felrázni a még mindig diszkrét félhomályban lapító közönséget, nagy ovációt ebben a puha bársonydobozban nem nagyon lehet gerjeszteni, már az ütemes taps is várakozáson felülinek számított. Talán érdemes lenne a klub vezetőségének gyorstalpalót tartani a fellépőknek arról, miről is szól ez a műfaj, vagyis arról, hogy ha nem őrjöng a kedves vacsoravendég, attól még tetszik ám neki a koncert, csak éppen kulturáltan akar viselkedni, ahogy azt a hely szelleme és a szemben ülő felesége megkívánja.
Az van, egyébként, hogy nekem annyira nem jönnek be a 21. századi műdalok, s gyanítom, hogy ezzel nem voltam egyedül, mert jelentősebb mozgolódás csak akkor támadt, amikor világslágereket vagy világhírű előadók számait énekelte Tóth Vera. A többi melódia úgy el-elszállogatott, s bámultuk tátott szájjal azt, amit nem is lehet, a hangot… Meg aztán, leginkább édesbúsak voltak ezek az sk. számok, mint ahogy az énekesnőről is úgy tűnt, hogy nagyon meg kell dolgoznia a felhőtlen jókedvért. Szóval igazán a slágerek húztak, még fél óra belőlük, és az úri közönség a villájával hadonászva táncol. Rövidke ráadás volt csak azonban, viszont kaptunk ajándékba egy bájosnak nevezhető közjátékot, ami, reméljük, nem torkollott családi viszályba: a felszolgálóhölgy egyszer csak Vera kezébe nyomott egy cetlit. Amíg az énekesnő az írást silabizálta, a közönség magában találgatott: éves szerződés Amerikába, üveg pezsgő a pultban egy ismeretlentől, a négyes asztalnál egy szülinapos – aztán kiderült, hogy valakik éppen a 28. házassági évfordulójukat ünneplik, amire Tóth Vera csak annyit mondott, hogy „Húúú, az jó sok…”, és gratulált. Aztán kicsit tovább olvasott, és kiderült, hogy a saját szüleiről volt szó… Rövid egyeztetés után kiderült, hogy mi sem tudjuk, mikor házasodtak össze a szüleink, egy májusi napon, talán, úgyhogy reméljük, a jelenlevő anyuka is elfogadta lánya szombati bocsánatkérését, és a vasárnapi ebéd már az évforduló jegyében telt el. Mi pedig az „eltöltöttünk egy igazán kellemes estét” jegyében befejeztük az időutazást. Egyelőre.
(Tóth Vera fotója: Papp Éva www.pappscneider.com)
Szólj hozzá!