Tiszta para volt az elindulás, kínzott a gondolat, hogy a keresztneveim közül csak egyet adtam meg a jegyre, vajon beengednek a személyimmel, amin kettő is van...? :) Az övtáskámat is méregettem, mintha fapados repülésre készülnék: nem nagyobb-e, mint egy A4-es lap... Azt olvastam a szervezők közleményében, hogy akinek nagyobb cucca van, annak a megőrzőt kell használnia, jó sok pénzért, aztán kifele láttam, hogy a bejáratnál hátizsák-halmok hevernek, remélhetőleg jó fejek voltak a biztonságiak. Akik amúgy tényleg azok voltak. És segítőkészek.
A büfé-kérdés már alaposan megpörgött az interneten mire eljött a nagy nap, így jó előre letettünk arról, hogy bent bármit is fogyasszunk. Ha egyszer ne adj isten beüt a sorbanállós rendszer, mi feltehetően éhen halunk. Bár az a rammsteines-pohár jól jött volna századiknak a már meglévő repohár-gyűjteménybe.
Nekem speciel kevés kapcsolódásom van a zenekar munkásságához, eltekintve attól, hogy a pasimnak évekig az Amerika volt a csengőhangja és ugyanezen évek alatt rendre ellátott a zenekar és a frontember új videóival. Erősen vágytam rá, hogy teljes terjedelmében és élőben meghallhassam, hogy We're all living in Amerika..., de sajnos erre nem került sor. Hogy akkor mit kerestem a koncerten? Vannak zenekarok, akiket egyszerűen és legalább egyszer látni KELL. A Rammstein ezek között van. Meg minden kapcsolatban kellenek jó pontok.
Persze, nem csak látni, hanem hallani is kell őket. No, ebben nem volt hiba. Több évtizede járom a fesztiválokat és a koncerteket, volt köztük olyan, amit a zenekari árokból hallgattam végig (nem a Row Zero!), de még soha nem fordult elő, hogy papír zsebkendőből kell galacsinokat gyúrni és betömni a fülembe, mert harcedzett hallószervem nem bírja a terhelést, és akkor még nem beszéltünk a másnapról. Ha valaki feltekerte volna a kocsiban a zenét, eltöröm a kezét.
Elég jó helyen ültünk, de a színpadon mozgó figurák még távollátó szemüveggel is csak elmosódó, aprócska alakok voltak, igazán jól jött volna eggyel kevesebb fáklya, viszont mondjuk eggyel nagyobb kivetítő.
De persze a Rammstein-gyár elképesztő üzemet épített fel a Puskás Stadionban, a látványhoz képest a kivetítő után nyikorogni eléggé piti dolognak tűnik. Nagyjából így képzelem Mordort a Gyűrűk ura remake-jében – gondoltam a feketén füstölgő oszlopokat elnézve, és azt ugyan tudtam a hírfolyamon sorjázó fotókból, hogy hatalmas lesz a show, azt azért nem gondoltam, hogy mindez az első pillanattól fogva 100 százalékon működik majd, mert általában a fináléban pufogtatják el a muníció jelentősebb részét.
A színpadi performanszokról csak sejtéseim voltak, nyilván, amikor lángol egy babakocsi meg lángszóróval perzselik Flake-t, ahhoz nem kell nagyító. Apropó, Flake. Te, az a csillogó ruhás gyíkember TÉNYLEG egy futópadon gyalogol billentyűzés közben? – kérdeztem elkerekedett szemmel, mire a velem szemben nagyon is rammsteines partnerem lakonikus rövidséggel (igen) válaszolt – ő felkészült volt a szcenikából és nem csodálkozott semmin. "És az a lápi póc a háttérben a gitárral, ő is a zenekar tagja?" – folytattam volna, de lenyeltem a kérdést. Úgysem hallotta volna.
Én azért kicsit csodálkoztam. Jó, nagyon. Amikor a fellobbanó fáklyák hője megcsap, abban van valami rémisztő, de amikor már huszadszor indul meg a hőbomba, akkor valami különös okból szinte már vágysz rá... :) Ha egy koncert vagy előadás minden érzékszervedet bombázza, nem tudsz kikerülni a hatása alól. De nem is akarsz. Speciel nekem kicsit sok volt a piro, néha úgy éreztem magam, mint a lovagok a Gyalog galoppban.
Lindemann akcióit nézve az ötlött fel bennem, hogy bizony ez egy német zenekar – erre, több tételben a szövegeik is felhívják a figyelmet –, és a német (színház)művészetnek vannak bizonyos hagyományai, éppen ezért a Gyalog galopp és a Vitéz László után rögtön Bertolt Brecht ugrott be – néha tényleg olyan volt, mintha egy Brecht-adaptációt néznék, csak nem Kurt Weil szerezte a zenét.
Az ember (TL) amúgy hipnotikus erővel bír. Ha lett volna egy normális kivetítő, szerintem nem bírom lerántani az arcáról a tekintetem. Keveredik benne az ördög, a bohóc, az esendő, az agresszív, a fiatal, a vén és még egy csomó minden – és akkor még meg is szólal. Kezdtem érteni, mire mondta egyik ismerősöm, ha véletlenül lesittelik a budapesti koncert előtt, akkor ő visszaváltja a jegyét.
És akkor itt kanyarodnék oda, hogy mit nem írtak le a többiek, mert az élmény tökéletes visszaadását, a dallista elemzését, a zenekar elemzését, a koncert dinamikájának az elemzését, a Rammstein diszkográfiáját, a levegőbe robbanó konfettieső zuhanásának a szögét – mindent megírtak már a koncertről tudósító kollégák, szánalmas lenne így, pénteken újratölteni az egészet.
Amiről nem nagyon esett szó, azok ti vagytok, kedves közönség, kedves Rammstein-rajongók, akik kétszer is majdnem megtöltöttetek egy bazi nagy stadiont. Szerintem óriási, hogy egy zenekarnak ekkora és ilyen kitartó rajongótábora van: láttam elragadtatásában az ülőhelyéről felpattanó kb. húszéves lányt és a lépcsőn óvatosan közlekedő 60(70?)+-os hölgyet is. Jó, az előbbit aztán a mögötte elhelyezkedők végül megpróbálták leültetni, mire ő, arcán a fiatalos dac minden dühével kirobogott a sorból. Láttam harmincas srácokat térdig gázolni a pernyét jelképező konfettiszőnyegben, aztán jól meg is dobálták egymást a földről felmarkolt papírdarabokkal – természetesen a szöveget énekelve és a ritmust tartva közben. Láttam a kivetítőn – kivételesen elég jól – az arcotokat, amikor a zenekar átgyalogolt az emelvényre az Angelt elénekelni, és a rendező azzal hidalta át a zenei szünetet – tudom, benne volt a forgatókönyvben –, hogy rázoomolt a küzdőtéren állókra – jó, régi dolog ez is, de érezhetően bejött a geg az ücsörgőknek is, mint ahogy a világító telefon lóbálását sem szerdán találták ki, de mindig lenyűgöző látvány. És láttam, ahogy a gumicsónakokat kézről kézre adjátok, és persze hallottalak énekelni benneteket, a (kb.) negyvenezrest kórust – életemben nem gondoltam, hogy hallok valaha ennyi embert egyszerre németül énekelni. Az egész közönséget, kezdve a Tücsökben melegítő kontingenstől a hazafelé villamosozókig átjárta a Rammstein-érzés. Kívülállóként szívesen lettem volna a bandátok tagja, eskü'.
Éppen ezért azt gondolom, hogy nincs az a p... ööö... nő, nincs az a numera, akiért vagy amiért érdemes lenne ezt az egészet kockára tenni. Megérdemlitek és jár nektek, hogy ez a zenekar még addig robbantsa le a fejeteket – élőben vagy akárhogy –, amíg csak a zenélést és a turnézást folytatni akarják és tudják. Az egész méltatlan sztoriban nem csak a médiának, hanem magának a zenekarnak is megvan a maga felelőssége. Nagyon bízom abban, hogy nem lesz igazuk a károgóknak, és a botrányt követő eljárások nem veszélyeztetik a Rammstein jövőjét, és külső körülmények miatt nem robban fel a zenekar, mint a koncert zárójelenetében. Mert én még szeretnék egyszer elmenni egy koncertre. Legfeljebb viszek füldugót.
Coda
– Te, egy ilyen zenekarnak nem lenne szüksége ekkora látványgyárra, hatszáz kamionnyi cuccra meg tűzijátékra – ha csak kiállnának a színpadra minden faxni nélkül, ugyanúgy imádná őket a közönség, mert a zenéjük miatt szeretik őket, nem?
– De igen.
– Akkor minek...?
– Mert így még jobb.
(A fotók kaputelefonnal készültek, bocs, mindent megtaláltok bárhol is.)
Rammstein, Till Lindemann, Puskás Aréna
Szólj hozzá!