A jegyzőkönyv kedvéért: a Måneskin (rendesen így kell írni, de a címsorunk rühelli a különleges karaktereket – aszerk.) egy olasz együttes, amely 2016-ban alakult Rómában. Ők képviselték Olaszországot a 2021-es Eurovíziós Dalfesztiválon Rotterdamban, a "Zitti e buoni" című dallal, mellyel meg is nyerték a versenyt. Az együttes az olasz X-Faktor tizenegyedik szériájának második helyezettje, ezután indult be karrierjük. via Wikipedia.
Szóval – szintén csak a jegyzőkönyv kedvéért – így kezdődött minden:
A zenekart tehát az Eurovízió 2021-es San Remo-i döntője óta ismerjük (amelyen mi sajnálatosan nem veszünk részt, pedig látva, mondjuk, az idei felhozatalt a dalfesztiválon, a hazai dalszerzők által jegyzett dalok némelyike kenterbe verte volna az ottani mezőnyt. De tudom-tudom: belterjes verseny és nem feltétlenül a dalok, hanem a baráti országok kapják a szavazatokat, meg amúgy is túlságosan szabados rendezvény). Hálásak lehetünk nekik, hogy ezzel a rock-alapú popzenével és a tagok közötti vitathatatlan kémiával sok-sok fiatalt fordítottak a "klasszikus" élő zenélés irányába.
Mi a receptjük?
- 1 fő karizmatikus hangú, arcú, testű és kisugárzású szenzációs énekes (Damiano David),
- 1 fő virtuóz, nagyon tehetséges, "elszállt" szólógitáros (Thomas Raggi),
- 1 fő szexi, bolond, menő, ám a hangszerével is nagyon jól bánó basszusgitáros LÁNY (Victoria De Angelis),
- 1 fő hosszú hajú, folyton félmeztelen férfiállat a hangpultból maximumra tolt dobszerkó mögött, akinek még az itt-ott pontatlan dobolását is megbocsátjuk, sok koncert van egymás után, bizonyára fáradt lehet (Ethan Torchio)
- profi menedzsment (amely jól kezeli a kis botrányt, aminek híre megy, így sokkal többen kíváncsiak a zenekarra).
Az első budapesti koncertet elhalasztották, majd – az elsöprő sikerű olasz stadionturné után – felülbírálták saját döntésüket, miszerint nem szeretnének arénázni, mert inkább kisebb helyen játszanának, a klubturnéból végül mégis stadion-turné lett: látva a telt házat az Arénában, a döntés eléggé igazolódni látszott.
Az, hogy nem volt előzenekaruk, egyrészről hatalmas önbizalomra vall, hiszen már az is nagy fegyvertény, hogy egyedül megtöltenek egy rendes arénát, másrészről ez az első önálló turnéjuk – egyelőre nem szükséges még, hogy ők karoljanak fel másokat. Hiszen ők is szemtelenül fiatalok. Hittétek volna, hogy Damiano kivételével a zenekar minden tagja a 21. század gyermeke? (Jó, ő is csak '99-es évjárat...)
A setlist hossza impozáns, nagyon tetszett a lassabb és a pörgősebb számok aránya és sorrendje, külön köszi a kis akusztikus részért. Bírom, hogy vannak olasz és angol nyelvű dalok, ez valószínűleg nekik is fontos, komfortosabbak is ezekben, és így nem felejtik el, hogy honnan indultak és kik is ők valójában. Az angol és olasz nyelvű dalok között az a különbség, hogy az angol nyelvűek inkább mainstream cuccok, az olaszok pedig olyan témákról szólnak, amelyek minden gondolkodó, a hazájában zajló folyamatokra reflektáló fiatalt foglalkoztat(hat)nak. Ezek a topikok Európában nyilván hasonlók, Olaszországban csakúgy, mint nálunk. A köztársasági elnökasszony és az olasz miniszterelnök-asszony is barátnők – ha figyelünk, a Måneskines srácok is hasonló érzékenységgel állnak hozzá sokakat foglalkoztató közéleti témákhoz, mint sok százezer európai fiatal.
Annyira jó volt hallgatni az olasz nyelvű dalokat, hogy kedvem támadt tanulni a nyelvet és egy kis Adriano Celentanot, Gianni Morandit, Al Banot hallgatni. Ez a trend most amúgy is újra reneszánszát éli, a rajongók az adott ország kultúrája iránt is elkezdenek érdeklődni a zene/előadó hatására – nem újdonság ez, a K-pop erre van felépítve. A Måneskin megtanulta ezt a leckét.
Jó volt, hogy megtöltötték az Arénát, mégis egy kicsit úgy éreztem, hogy lötyögött rajtuk a nadrág vagy szoknya – as you like it. Ezek a srácok mindig folyamatos, közeli, kézzelfogható, izzadt kontaktusban vannak a közönségükkel, és bár megpróbálták ezt átmenteni a stadionkoncertekbe is, a varázs csorbult a nagy térben, noha mindent megtettek: lejöttek a színpadról, volt crowd surfing, volt hanyattgitár, volt Måneskin-simogató, de valahogy nem volt meg az a hangulat, ami ilyenkor mondjuk egy "füstös" klubban megvan. Nem tudnak úgy együtt lélegezni a közönséggel, de ezért nem a rajongók a hibásak – ekkore térben nem lehet ugyanazt a feelinget "előállítani", mint a klubokban. (Bár egy kicsit talán mégis hibásak az elöl állók, hiszen amikor Damiano egyértelmű jelekkel mutogatta, hogy csináljanak egy folyosót, valamiért nem akarták érteni. Azért az kínos, ha két szám között el kell magyarázni, hogy mit is szeretett volna.)
Ideidézném a Måneskin "nagytestvérét", a Palaye Royale zenekart, akik kanadai-amerikaiak, legutóbb a Barba Negrában játszottak, de az Akvárium Nagyhallját is megtöltötték. A stílus is némileg hasonló, kissé kevésbé mainstream és nincs akkora menedzsment a hátuk mögött, mint az olasz fiúknak (nagyon jó barátságban van a két banda egyébként). Ők valahogy jobban meg tudták tartani ezt a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, igaz, nem is keresnek annyi pénzt, mint a Måneskin.
Az élő zene varázsa azonban elragadott minket is, a dobot állítólag még a környező utcákban is hallani lehetett. És az is nagyon fontos, hogy a fiatalok (főleg belőlük állt a közönség) újra igazi, élő rocksztárokat (bár sokak szerint ez inkább "csak" pop - jelentsen ez bármit) láthatnak a színpadon, így van remény, hogy amikor a nagy öregek már abbahagyják, az utánpótlás biztosított.
***
P.S. A szerk. megjegyzése
Egy ma, a koncerttel kapcsolatosan megjelent cikk kommentfolyamában megszólíttatott a generációm. "Boomerként" én is ott voltam ezen a koncerten. Csaknem 15 éve járom az Arénát, s noha nem voltam ott MINDEN létező koncerten, én még ilyet ott nem láttam. Általában az van, hogy a küzdőtér őrjöng, az ülőhelyek lenti soraiban néhány júzer szintén, őket általában le is szokták ültetni, de egy egész Arénát – a legfelső karéjig – nincs az a biztonsági személyzet, aki a székhez tudna szögezni. Mert tegnap az első pillanattól fogva mindenki állt és torka szakadtából énekelt, üvöltött. Voltak, aki sírtak is – gondolom, nem a búbánattól. Eszembe jutottak a korabeli felvételek a Beatlesről – kábé ilyen lehetett, és ezt közelről is láthattuk, mert az akusztik-színpad pont az orrunk előtt volt, és amikor a srácok ki-be közlekedtek, ezer kéz kapott utánuk, csak, hogy megérintsék őket... És bevallom, én azt hittem, ma már csak a filmekben van olyan, hogy ha a frontember letépi a trikóját, akkor felsikít a nagyérdemű... Ettől még pont lehetett volna egy tré koncert, nem ez a fokmérője, de ez nagyon nem az volt. Számomra az jött le, hogy ezek a srácok (meg az egy szem lány) imádják azt, amit csinálnak, imádják – és elismerik – egymást, rövid idő alatt szert tettek egyfajta koncertrutinra is, s bár még tényleg a pályájuk elején járnak, de egy rakétán ülnek, nem ekhós szekéren.
Ezt ők maguk érték el. A személyiségükkel, a zenéjükkel. A könnyűzenében van az a toposz, hogy csak az angol nyelvű sláger a sláger. Számomra a mai olasz könnyűzenét a Suburra című sorozat hozta be, a lejátszási listája itt, és néha a koncert alatt is visszaköszönt ez a feeling. Amúgy az olasz szöveget jól értők is szép számban voltak jelen, mert a rengeteg külföldi között olaszok is akadtak bőven.
Hogy párhuzamba állítsunk egy budapesti, 13 ezres koncertet egy olasz 70 ezressel, sok értelmét nem látom, annak meg pláne nem, hogy - mint amiről a már emlegetett cikk kommentfolyamát elözönlő, azóta már leginkább törölt beszólások mutatták - a tagok színpadi öltözete, megjelenése alapján ítéljen meg bárki egy számára egyébként ismeretlen zenekart. Nekik a következő képpel üzennék:
A művészet, így a zene is szabad. Normális világban. Minden, amit a reflektorfényben állók mondanak, tesznek, énekelnek, mindaz, ahogy kinéznek, nem pusztán magamutogatás – bár nyilván erre is van példa, mielőtt egy kommentelő figyelmeztetne –, de ezek a fiatalok már egy új generáció, az üzenetük pedig az, hogy freedom. Vagy: be free... Hosszú, gyűlölködéssel megrakott kommenteket írni egy rosszul megválasztott cím miatt – pont szánalom. Ez egy igen jó buli volt, tanú erre egy csomó ember, meg az, hogy a pasim - szinten boomer - életében először nem ment ki koncert közben a büfébe.
Szóval, legyetek továbbra is hangosak, srácok!
P.S.2: Mi a "rendes" színpadtól nagyon távol voltunk, telefonnal lőtt képeink nem érik el a közölhető minőséget, sajnos, az MTI pedig nem tartotta elég izgalmasnak a témát – egy Måneskin nem vetélkedhet a Magyarország Szépe verseny sajtótájékoztatójával –, úgyhogy a fotó a zenekar oldaláról származik – de egy olyan kép, amely akár Budapesten is készülhetett volna. Ha még több, ráadásul budapesti fotóra vágytok, keressétek fel kollégáink, a Rockstar Magazin
Maneskin, Aréna
Szólj hozzá!