Nem problémamentes figura. A Pink Floydból való botrányos távozása, majd a nem kevésbé botrányos pereskedése David Gilmourral az együttes nevének a használata miatt, továbbá a mára a vaskos, veretes politikai tartalmú tevékenysége, megnyilatkozásai, nyílt levelei, üzenetei nem aratnak osztatlan rokonszenvet.
De mint alkotó zenész – semmit nem lehet a szemére vetni. Ahogyan vasárnap este a budapesti MVM Dome-ban is, mindenütt hatalmas tömegek zarándokolnak az előadásaira. S mindegyik eseményszámba megy.
Az igazsághoz tartozik az a nem túl hízelgő tény, hogy úgy tűnik, Waters az előzőeknél több fokozattal gyengébb, utolsó The Final Cut című Pink Floyd-lemez óta mintha az invenciója döntő részét valahol elhagyta volna a szólólemezei alkotása során. Írt jó dalokat, de a lemezek egyike sem ért el átütő sikert. Az 1984-es kiadvánnyal együtt, bár elég sok „bedolgozó” munkát vállalt, összesen öt új, saját albumot alkotott. Ha a koncertlemezeket nem veszem tekintetbe. Tény, ha egy sem jött volna ki, Waters akkor is a saját jogán az élete végéig koncertezhetne akár csak a The Wall anyagával is.
A HELYSZÍN: AZ MVM DOME
Amikor beléptünk az MVM Dome-ba először a nagysága volt lehengerlő. Ha még nem voltál ott, tudd, van egy óriási, kültéri parkolója, de a neten kell megvenni a jegyet és büdös horror ára van (jelenleg a rendezvény alatti parkolás 4500 forintba kerül.) Mi ezt nem tudtuk, vesztettünk is időt, mehettünk máshová letenni az autót. Ha az árat tudjuk, akkor is így tettünk volna, csak akkor kimarad a húsz perces araszolgatás a Rákóczi híd felől.
S ha már rendezvény-helyszín, szép és új, mosdóval tisztességesen ellátott, bár az egyik nőiben nem volt víz (természetesen nem én használtam). Büfé a befogadóképességhez képest kevés van, ezért nagyon hosszúak a sorok. Sör kétfajta volt, világos és meggyes. A világos 1290/korsó, ez csapon volt. A meggyes 1690/korsó, és legnagyobb megrökönyödésemre dobozos sört szisszentettek a rendezvényeken már megszokott újrapohárba. Ezt mi már rutinosan vittük magunkkal.
A KÜLSŐSÉGEK
Aztán pedig a színpad elhelyezkedése lett zavarba ejtő. Ugyanis a küzdőtér kellős közepére építették. Rajta egy kereszt alakú, hatalmas fekete valamivel. A kereszt hosszabb szárát a kellős közepén szelte ketté a rövidebbik. Majdnem teljes mértékben takarta a színpadot és a kereszt mindegyik szára úgy öt méter magas volt. A koncert kezdetén a kereszt felemelkedett, s csakugyan alatta volt a színpad, a hangszerekkel. Maga a kereszt pedig kivetítő volt, szamurájkard éles képpel. A hangminőség pöpecsége manapság alapelvárás.
A kivetítőt a koncert során mindvégig jócskán kihasználták. Olyan nem volt, hogy ne történt volna rajta valami. Fotók, híradós illusztrációk, politikusi nyilatkozatok, animációk, illusztrációk, jelmondatok, információk – a legkülönbözőbb formában és megoldással. Emiatt biztosan senki sem unatkozott, ez egészen bizonyos!
S persze a repülő cuccok, amik a Floydtól és Waterstől már szinte kötelező darabok. Itt a Sheep alatt egy gigantikus bárány navigált be a tömeg feje fölé, majd lassan körberepülte a színpadot, és ahol jött, távozott. Majd ugyanezt tette a két részre osztott előadás második felének legelején az In the Flash-ben egy szintén gigantikus disznó. (Nesze neked, Waters meg az előadás megfelelő pontján, amely nem volt azonos a röpködő szárnyatlanságokkal, undorodó megvetéssel nyilatkozott a drónokról. Igaz, a katonai célra használtaktól.)
Vagyis minden volt a szemnek, hogy ne csupán a zenére és a zenészekre kelljen figyelni. (Megjegyzem, hogy a Nick Mason együttese olyan puritán színpadképpel, show-val jött, hogy olyan talán nincsen is, aztán, mi történt: annak ellenére, hogy azokat a dalokat, amiket ők játszottak, annyira nem is kedvelem – a Floyd korai éveinek szerzeményeiről van szó –, mégis, a muzsika simán katarzis közelbe vitt. Tegnap ilyenem nem volt. Majd ha eljön az ideje, elmondom, miért.)
A MUZSIKA
A koncert plakátja valamelyest félrevezető. Azért, mert a Pink Floyd neve ugyanakkora betűkkel van rajta, mint Watersé. Ezáltal az egyszeri érdeklődő arra gondol, hogy a műsor kizárólag Floyd-dalokból fog állni. Nem mintha fájna, hogyha nem, csak erre számít. Arra, ami aztán a Floyd-dalok által történt, majdnem biztosan nem. De ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk.
Az utóbbi években több Pink Floyd-koncerten is voltunk. Izé, ez így nem igaz. Mert a Pink Floyd, Rick Wright 2008-ban bekövetkezett halála óta sajnos már nem létezik. De voltunk a magyar Keep Floyding több koncertjén is (az egyikről itt írtam), és eljutottunk a Nick Mason's Saucerful Of Secrets koncertjére is (fentebb a link). Arról nem beszélve, hogy Roger Waters 2018-as budapesti koncertjén is ott voltam. (Akkor még nem volt blogom, és nem voltam kapcsolatban a koncert.hu-val sem, arról nem írtam – mi viszont igen, aszerk.) Egyiken sem volt semmi hiányérzetem. Mindegyik másért és másért tetszett, de mindegyik tetszett. Hiába nem volt egyik sem az eredeti Pink Floyd. A három különféle előadás, amely voltaképpen mind egyről szól, megtanított arra, hogy nem együttest, előadót kell hallgatni, hanem zenét.
Az magától értetődő, hogy erre sem lehetett panasz Roger Waters koncertjén.
Bár a műsor nem csupán Pink Floyd dalokból állt, sőt még azok között is volt olyan, ami, ha egyáltalán, akkor is több mint ritkán szólalt meg a színpadon: a sikertelen, utolsó Waterses Floyd album, a The Final Cut utolsó számára, a Two Suns In The Sunsetre gondolok. Sőt volt olyan dal is, amelynek stúdiófelvétele még nem is létezik (The Bar).
A TEMATIKA
Waters mindig is progresszív rockban gondolkodott. Mely műfajnak az egyik jellemzője a koncept-elgondolások tálalása. Amiben a Pink Floyd is mindig nagy volt. Bár nem az első ilyen albumuk volt, de minden bizonnyal a leghíresebb és legnagyobb sikert aratott The Wall című lemez, s ez minden túlzás nélkül állítható, az egyetemes kultúra részévé vált. A dupla lemezt, egy Gilmoure-dal kivételével (Run Like A Hell) Waters írta.
Az album készítése közben a Pink Floyd már kihalófélben volt, hullott széjjel, mint oldott kéve. Wright, a billentyűs a felvételek közben nem is tudta, tagja-e még pontosan a zenekarnak... De a lemez ennek ellenére, hála az égnek, elkészült, és ritka nagy csodává lett. Nem véletlen, hogy Allan Parker, aki többek között a William Wharton regényéből készült Madárka rendezője, filmet csinált az albumból. (Aminek a főszereplője, a rockzenész Bob Geldof a forgatás után állítólag idegszanatóriumba került. Kizárólag a filmszerepe, a szerep mondanivalója miatt.)
Szóval Waters egyáltalán nem tematika-mentes. S nem is lehet azt mondani, hogy kerüli a politikát. Ez köztudomású róla. Ennek a koncertnek az elején erre nyomatékosan fel is hívta a figyelmet.
S most kellene összefoglalnom az idei turné fő mondanivalóját. Hm...
B*ssza meg mindenki, aki nem tiszteli a másságot és az emberi jogokat! B*szódjon meg a politika, a pénzvilág, a rendőrség, a katonaság és mindenki, aki az ő rendszerüket szolgálja!
Úgy nagyjából erről. Általában részletezve is.
S számomra itt kezdődtek a fennakadások. Nem a politikai tartalommal gyűlt meg a bajom, hanem a politikai tartalom egyoldalúságával. Bár bárány és disznó lebegett a csarnok légében, mégis a lóláb lógott ki. (Életemben első alkalommal örültem annak a szégyenletes ténynek, hogy a gyalázatos angolom miatt nem értek mindent, ami elhangzik és amit olvasok.)
Mert nem, természetesen nincsen semmi baj a háborúellenességgel, a civil háborús áldozatok gyilkosainak az elítélésével, a brutális rendőrségi módszerek elleni és a megfigyelések NagyTestvért idéző módszerek elleni tiltakozással. Elítélem jómagam is a puszta bőrszín alapján való megítélést. Soha nem zavart senki szexuális vonzalmának a tartalma. Volt bajom a vallásos türelmetlenséggel kereszténységem előtt is, keresztényként is. A bankvilág csúfos tevékenysége (vö.: 2008) alaposan megtépázta a családunk pénzügyeit. Mindig gyűlöltem a fegyverek bármilyen formáját. Nem iszom semmilyen kólát, mert egyszerűen nem szeretem. Nem érdekelnek a márkák nagyjából semmiben, semmilyen formában. Waters, úgy fest, elsősorban a Cocára van kiakadva. Konkrét márkaként nem emlékszem, hogy más márkát is említett volna a buli. Az sem zavar, ha egy akármilyen elnököt (itt konkrétan Reagen, Bush, Clinton, Obama és Trump került sorra) a valós összefüggésekbe helyeznek.
Valami mégsem állt össze, és a zenére figyelés helyett egy idő után már inkább ezen töprengtem. Mert a permanens üzenet-cunami nem hagyott visszazökkenni. A minden és mindenki elleni tiltakozásával Mr. Waters mégsem tiltakozott minden és mindenki ellen. Szóba, feliratba, kisfilmbe sem került, hogy a rasszizmus minden formája visszataszító. Például kiállt a bigott vallásosság ellen, de a bigott vallásosságot kizárólag repkedő Bibliák képviselték. Szigorúan kereszttel a borítójukon... Ahogyan a terror – a képek alapján – csak az, amikor a Nyugat bombázza Irakot, és lő le ártatlan arabokat. Az, hogy a francia katolikus papot iszlamisták a saját templomában fejezték le, vagy ami a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt, vagy ami szilveszterkor Kölnben megesett stb. még említés szintjén sem került szóba. Az iszlamofóbia igen. Ahogyan, ha jól értettem, egy nagyon homályos patriarchátusra való utalással gondoltunk csak a burkába kényszerített nem nyugati nőkre.
Waters szóvá tette azt is (nem a tegnapi koncerten), hogy van baj az orosz-ukrán háború általános értelmezésével, s hogy van ráció az orosz hozzáállásban, nem kellett volna provokálni az oroszokat. S közben a zenekar játszott...
S a helyzet az, hogy az egyértelmű csokorba gyűjtött eszmék gazdag piacán először a háttérbe tolódott az ember, végül maga a zene is. Mi meg koncertre mentünk, Pink Floyd dalokat hallgatni. Roger Waterst hallgatni.
A pompás show végére már úgy éreztem, nem Waters politikai nézetével van a baj, hanem annak csokros zavarosságával, meg azzal, hogy az előbbiek fontosabbá váltak a számára mint a muzsika, amit ő és a zenésztársai egyébként igen magas fokon prezentáltak a politikai nagygyűléssé avanzsálódott kisérdeműnek. Aki meg egyébként önfeledten tapsolt, éljenzett, sikított örömmmel bármiféle feliratnak, filmnek, kijelentésnek.
Az utolsó számot a zenekar a színpadot körbesétálva játszotta el, és még levonulás közben is zenéltek, sőt, még a nézőteret elhagyva is zenéltek, mi, a közönség ezt videón, a kivetítőn láttuk, majd pamparam, integetés, vége. Ráadás nincs, villany fel, tömeg kicsoszog.
Az elalvás előtti utolsó gondolatom az volt, hogy felidéztem, a KISS milyen fantasztikus rockcirkuszt nyomott a Papp Lászlóban. Itt meg egy több mint sokszínű, jól induló, de üzenetileg legyintésre sem méltó politikai cirkuszt láttunk. Minden porcikájában vérprofin kitalálva, megalkotva és előadva.
Az elhangzott dalok listáját itt tekintheted meg.
Ha pedig Pink Floydot akarok hallgatni, megyek majd Keep Floydingra. És meg kellene már nézni, legalább Saxon Dave miatt a Hungarian Pink Floyd Showt is, ajánlom a figyelmetekbe őket is.
Fotók: Mohácsiné Palásti Márta (Martassist)
Roger Waters, Pink Floyd, MVM Dome
Szólj hozzá!