Harry Styles vékony jégen táncol

Aki még esetleg nem hallott a fiatalemberről, annak íme egy rövid bemutatás: Harry Styles 1994-ben született, 2010-ben jelentkezett a Simon Cowell nevével fémjelzett brit X-Factorba, ahol a zsűri javaslata (döntése) alapján összerakták 4 másik fiatal sráccal, így alapítva egy fiúbandát, a One Directiont.

Állj, állj! Akinek a One Direction neve hallatán előítéletei támadtak már most, nyugodtan olvasson tovább, mert nem (csak) ennek alapján kell megítélnünk valakit, hogy egy producerek által alapított boyband tagja volt: érdemes megnézni, mit csinált azóta, mit tett le az asztalra. A 1D (ahogy a rajongók hívták) a műsorban szép ívet járt be, és bár énekléseik messze nem voltak tökéletesek, a koncepció sikeresnek bizonyult: a versenyben harmadik helyezést értek el. Az igazi karrierjük ezután indult be: 5 album, világkörüli turné, Beatles-szintű hisztéria, ahol csak megjelentek, világszerte. 2016-ban aztán végleg szétváltak útjaik, mindegyiküknek más-más zenei és egyéb elképzeléseik voltak. Azóta az összes tag kiadott már szólóanyagot több-kevesebb sikerrel.

Az már a 1D csúcsidőszakában is látszott, hogy a legkarizmatikusabb egyéniség a fiúk közül Harry Styles. Nem azért, mert ő volt a legcsinosabb közülük, hanem mert már akkor is sokszor megcsillant sajátos humora (például a különböző showműsorokban, ahol kötelezően meg kellett jelenniük), s az ő kisugárzása volt a közönségre a legnagyobb hatással. Nem voltak ugyan körülötte világrengető botrányok, de szerepelt nagyjátékfilmben (Dunkirk) és egy elég megosztó - ám mégis rendkívül sikeres dallal jött ki 2017-ben:

Akkor úgy éreztem, hogy még nincs meg a saját hangja -– ebben a dalban kicsit sok volt nekem a Pink Floyd, John Lennon, David Bowie és Prince hatása, méghozzá elég direkten (mondjuk jó ízlésre vall ezektől a sztároktól "inspirálódni", de azért mégis). De az emberek imádták és bizalmat szavaztak neki, és amikor végighallgattam a Harry Styles címmel megjelent első albumát, akkor megenyhültem egy kicsit, bár az igazi egyéniségét még mindig nem éreztem előrefurakodni azon a lemezen. Kissé eklektikus, bolondos (Kiwi), de néhol már személyesebb húrokat is pengető (Sweet Creature, Woman) album volt. De volt benne valami, amire azt mondjuk: not bad, not bad. Én a magam részéről még mindig egy kissé feszült, magát még mindig kereső valakit éreztem benne – vártam az igazi felszabadulásra, mert az érezhető volt, hogy el fog jönni.

Aztán idén egyszercsak kijött a Lights Up című dallal, ami már egyenesebben határozott meg egy stílust: a hetvenes évek funkys vonalát – persze modernizálva. Az ehhez készült videóklip is érdekes hangulatot áraszt, mindenki döntse el, milyen érzéseket vált ki belőle.

És erre még ráerősített a következő single: a Watermelon Sugar hangulata és a népszerűsítő showműsorokban Harry által viselt outfitek, valamint az ottani előadások közbeni lazaság mind-mind arra utaltak, hogy ez az új Harry felnőtt, és bár továbbra is bohókás olykor, de van egy határozott elképzelése arról, hogy milyen úton szeretne továbbhaladni.

Aztán jött az Adore You a 7(!) perces videoklippel, ami egy történetet mesél el azokról, akik úgy érzik, valamilyen módon kilógnak a sorból. Egyszerű közhelyes megfogalmazással: az elfogadásról. Íme:

Mindezek után most eljött a rajongók számára a nagy nap: megérkezett a Fine Line című album. Meghallgatva zeneileg még mindig érezhető némi eklektika, de már lényegesen egységesebbnek és személyesebbnek tűnik ez az anyag. A már említetteken kívül figyelmet érdemel (jelzem: erősen szubjektív a válogatásom) a Falling, a To Be So Lonely és a She – ez a három nekem egy blokk egy olyan pasitól (amelynek prototípusából ugye, mi csajok ismerünk néhányat), akik baromságokat csinálnak, mondanak vagy éppen nem csinálnak, majd utána nem mernek írni/felhívni, de ettől nem feltétlenül mi zuhanunk össze (hiszen mi már láttunk ilyet), hanem ők. És aztán megint kezdődik minden elölről. Csak aztán mi már nem vagyunk erre mindig vevők. Ők pedig dalt írnak belőle. Ismerős, ugye? Ja és a legfontosabb: ahogy Harry elmondta egy interjúban: éppen a zuhany alól ugrott ki, amikor egyik alkotótársa megérkezett hozzá és így – teljesen meztelen volt, amikor a Falling című dalt írták.

És még van egy kedvencem, a californiai hangulatot idéző Canyon Moon, amiben némi honvágy is van és nagyon cuki. Ahogy ő mondta:

"Abban az időszakban Joni Mitchell Blue című albumát hallgattam, aki egy hátizsákkal átszelte Európát és így írta a dalait. Úgy hívom ezt: Crosby, Stills and Nash szteroidokkal (nem úgy). Nyáron, amikor Stevie Nicks-nek (a Fleetwood Mac ikonikus énekesnője, Harry egyik nagy példaképe) megmutatta a lemezt, az énekesnő azt mondta, hogy ez a kevenc dala erről a lemezről és Harry az ő kis múzsája."

De az albumot egészében érdemes elejétől a végéig meghallgatni, mert minden dalban lehet találni valami érdekeset - nemcsak azoknak a fiataloknak, akik a One Direction-ből ismerik Harry Styles-t, hanem olyanoknak is, akik kellőképpen nyitottnak érzik magukat arra, hogy megismerkedjenek azokkal a zenékkel, amiket ma a fiatalok hallgatnak. Mert rátalálhatunk pici motívumokban, hangulatokban azokra az általunk kedvelt zenékre, amiken mi felnőttünk - de nem direktben, hanem finom inspirációkként. És ezzel így nincs semmi baj, inkább jó érzése van az embernek: no lám, jó zenéket mutattunk a gyerekeinknek, ha ezekből (is) merítenek és így továbbviszik az örökséget.

Én a magam részéről már alig várom, hogy meghallgathassam ezt a lemezt élőben is. Ezt mindenki más is megteheti 2020. május 31-én az Arénában. Talán még van rá jegy...

***

"Crosby, Stills and Nash on steroids."

Fine Line - Harry Styles's new album is out!

I usually write my articles of rock music, but now I make an exception - mostly because sometimes you have to go beyond the ordinary frameworks. Especially when it comes from such a talented singer-songwriter like Harry Styles. I'm on the Fine Line - but this is my risk.

For those who have'nt heard of this young man, here's a short introduction: Harry Styles was born in 1994 and entered Simon Cowell's British X-Factor in 2010. Then the judges made a boyband with him and 4 other young guys. They were called One Direction.

Stop, stop! Those who has preconception by hearing the name of One Direction, should read on, because not correct just judging someone based on that he was in a boyband founded by producers. It's worth looking into that what he has done since then.

The march of 1D (as the fans called them) took a nice turn in the show, and although their singing was far from perfect, the concept proved to be successful: they got the third place in the competition. Their true careers then began: 5 albums, a world tour, a Beatles-level hysteria were around the world where they just appeared. In 2016 they finally split, each guys had different musical and other ideas about the continuation of their career. Since then, all members have released solo stuffs with more or less success.

As anybody could see during the 1D-era Harry Styles had the most charismatic personality of the boys. Not because he was the most handsome of them, but because he had a special humor (as he showed it in various lateshows) and his personal magic. He had no scandals around him, but he featured a role in movie (Dunkirk). And in 2017 he came out with a quite divisive, but still very successful song (Sign of the Times).

Then I felt like he hasn't have his own voice yet - in this song I had a lot of the influence of Pink Floyd, John Lennon, David Bowie and Prince directly. But people loved him and when I listened to his first album, Harry Styles, I relaxed a bit, though I still didn't feel his true personality on that record. It was a bit eclectic, crazy (Kiwi), but it has some personal (Sweet Creature, Woman). But there was something in it, so we can say: not bad, not bad. I was still feeling a bit, that here's a boy still looking for something - I was waiting for the real liberation. It was felt like it is coming.

Then, this year, he just came out with the song Lights Up, which sets a straight forward style: the funky line of the seventies - modernized, of course. The video clip created for this also has an interesting atmosphere, so let everyone decide what feelings it brings.

And the following single was stronger: the mood of Watermelon Sugar and the outfits worn by Harry in the latenight shows, and his looseness during the performances all suggested that this new Harry has been growing up, and though he is still clowny at the same time, he has a clear way to move on.

Then came Adore You with a 7 (!) minutes long video clip that tells the story of those who feel like they're out of the queue in some way. In simple common words: acceptance.

And now ladies and gentlemen today is the day for the fans: Fine Line album has arrived. Listening musically, you can still feel some eclecticism, but this material seems much more unified and personal. In addition to the ones already mentioned (I note my highly subjective selection), Falling, To Be So Lonely, and She - these are three blocks for me from a guy (of which we girls know some) who make bullshit, say or they just don't do it and then they don't dare to write / call, but it doesn't necessarily make us crumble (we've seen it before), but they do. And then it starts all over again. Only then we are no longer always buyers. And they write a song about it. You know him, right? And... As Harry said, when he talked about this album: "I’d just got out of the shower and he (his co-creator) started playing, and then we wrote it there. So I was completely naked when I wrote that song."

And one interesting song: the Canyon Moon, which evokes the California mood, which has a little homesickness mood and it's very cute. As he said,

"I was in a pretty big Joni hole." Inspired by his Southern California surroundings - and his obsession with Joni Mitchell’s 1971 classic Blue. Joni took it backpacking around Europe and wrote some of her most classic songs on it. He proudly calls this song “Crosby, Stills and Nash on steroids.” When he played Fine Line for Stevie Nicks this summer, she picked this as her favorite - and as you may know, Stevie’s opinion means a lot to the young man she called “my little muse Harry Styles.”

But the album is worth listening to from start to finish, because there are something interesting in every song - not only for the young people who know Harry Styles from One Direction, but also for those who feel themselves open enough to meet them with music that young people are listening to nowadays. Because we can find in the tiny motifs and in the moods the music we love that we grew up with - not directly, but as a fine inspiration. And this is all right, and you have a good feeling: well, we have shown good music to our children, if they are (also) listen to it and carry on the heritage.

By the way, I can't wait to listen to this record live. Everyone else can do it on May 31, 2020 in the Arena. Maybe you get a ticket ...