Solaris: Marsbéli krónikák

2014. november 04.  ·   Lemezbemutató   ·  Zerge

Ez az írás most rendhagyó módon két koncertről is szól, az egyik idén október 26-án zajlott a Művészetek Palotájában, a másik több mint egy évvel korábban, valamikor szeptember elején ugyanott, de meglehetősen összekapcsolódnak. Az én fejemben legalábbis.

Solaris: Marsbéli krónikák

Hogy mi bennük a közös?

Természetesen a zenekar.

A Solaris együttes ugyanis hét év kihagyás után újra közönség elé lépett tavaly kora ősszel, nagyon eredeti ötlettel: elkezdték a zenekar alapításától bemutatni a régi számokat, mondhatni születésük sorrendjében, mégpedig úgy, hogy a zenekar tagjai maguk mesélték el a színpadon a kapcsolódó zenekari történeteket.

(Az érdeklődés akkora volt, hogy meg kellett hirdetni egy korábbi koncertet is aznap délutánra, és mit ad isten, az is telt házas lett, pedig elég húzós áron voltak akkor is a belépők, hogy úgy mondjam, egy Laurie Anderson- és egy Nina Hagen-jegy mellett még egy szerényebb – de azért nem pusztán zsírból, kenyérből, sóból, vöröshagymából és hideg csapvízből álló – vacsorára valót is kifutottak volna.)

A mesélést Erdész Róbert billentyűs kezdte, kibattyogott a színpadra egy pokrócba csavart kis szintivel. Ekkor még egyedül foglalva el a színpadot elregélte, hogy hogyan is alapították a zenekart az azóta sajnos elhunyt, nagyon invenciózus, technikás gitárossal, gimnáziumi barátjával, Cziglán Istvánnal (ő fenti okok miatt sajnos már nem mesélhetett), majd első poénként bemutatta, mi a szerepe a szintinek: az orosz terméken cirill betűkkel szerepelt a Szolarisz (Солярис) elnevezés.

Aztán jöttek szépen sorban a régi tagok, és mind hozzátették a történethez saját verziójukat (és kiderült, hogy dumáért és humorért sem kell a szomszédba menni egyiküknek sem), mire eljutottak az első darab eljátszásáig, amely a Solaris című szám volt, a zenekar első szerzeménye. Érdekességképpen megemlítették, hogy alig néhány héttel a zenekar megalakulása után már indultak egy tehetségkutatón (sőt, igazából a tehetségkutatón való indulás volt a zenekar alapításának apropója), amit meg ugyan nem nyertek, de jó helyezést értek el, és egy salgóbányai rocktábori részvételt is nyertek, ahol olyan zenészlegendák bábáskodtak aztán felettük, mint Victor Máté, aki egyik dalukra meg is jegyezte úgy 10 perc után, hogy ennyi bevezető nemhogy elég, de kicsit már sok is, lassan jöhetne már valami téma is.

És volt szó persze a kor koncertturnéiról a zenekari tagok vezette ócska és megbízhatatlan  Skoda mikrobusszal, benne a zenekar és a felszerelés, a koncerthelyszínre időben megérkezés pedig az erős csehszlovák technika jóvoltából bizonytalanabb volt, mint a kutya vacsorája.

Ekkor, mivel eleve az első időket idézték meg, a régi tagok léptek színpadra, olyanok, mint az első basszusgitáros Seres Attila (Jata), de egy idő után előkerült a zenekarban őt váltó Kisszabó Gábor is, aki később a hivatalos elismerés (lemezek, persze, meg lemezgyári támogatás a nagyobb ismertség érdekében) elmaradása miatt a gitáros Bogdán Csabával átigazolt az Első Emeletbe, amelyet én pl. a nyálas, jellegtelen sz***r zenéjükön kívül ezért is utáltam akkoriban (a zenéjüket ma is ugyanolyannak tartom, nem is értem, hogy egykor nagyon jó progresszív zenét játszó kiváló zenészek – a Kisberkes is – hogyan bírták ezt elviselni hetente többször, hányinger nélkül, pláne ilyen számokat írni... jaj!), mert két nagyon jó progresszív zenekar robbant szét miatta, a Solaris és a Lobogó (meg persze ment Kiki, az énekes az „őszinte, kőkemény” hard rockot játszó (konkrétan elég gagyi, de legalább rocknak nevezhető zenét toló) Óceánból).

És természetesen a legősibb számokat játszották, olyanokat is, amelyek a hivatalos (hanglemezgyári) lemezeken – mert bár sokan nem tudják, de végül is két lemezt adtak ki, igaz, a másodikat évekkel a zenekar megszűnése után –meg sem jelentek, mint például az Újjászületés és a Távoli tűz.

Azt érdemes megjegyezni, hogy a nulla támogatás ellenére elkelt 40 ezer példány a Solaris első lemezéből (Marsbéli krónikák). Ez ma nyolcszoros aranylemez, illetve négyszeres platinalemez lenne.

A lemezgyár ezek után nem adta ki az újabb lemezüket, amely aztán végül jóval később, egy kis ügyeskedéssel jelenhetett meg: a Solaris utódzenekara, a Napóleon Boulevard első 3 lemeze annyira jól fogyott, hogy kérhettek valamit Erdős elvtárstól (akiről például a CPg zenekar börtönt érően emlékezett meg örökbecsű dalában), ők pedig – ugyebár a Napoleon Boulevard a teljes Solarisból plusz Vincze Lillából állt össze – azt kérték, hogy felvehessék a Solaris még az 1980-as évek közepén megírt második lemezét. Ez aztán fekete borítóval, a sokatmondó 1990 címmel jelent meg dupla nagylemezen, illetve egy CD-n, amelyről pár dal lemaradt a dupla lemezhez képest, de később, az újra kiadott változaton már ezek is szerepelnek, és végre meghallgathatták a rajongók otthon is az E-moll concerto allegro con molto (igen csekély olasztudásom alapján ez a cím ebben a formában egyébként marhaság, az utolsó 3 szó annyit tesz: gyorsan nagyonnal) című darabot is teljes terjedelemben, mert lemezterjedelmi okok miatt a Marsbéli krónikák lemezre csak az első 30 másodperce (az előjáték – prelúdium) fért fel (a címe is csak annyi: E-moll előjáték).

Ezeknek a történeteknek jó része elhangzott a számok közti sztorizós részekben, és persze ahogy itt percekbe rövidítve haladtak az évek, cserélődtek a zenekari tagok is a színpadon, az alapítókon (Erdész Róbert billentyűs, Kollár Attila fuvolista, Seres Attila basszusgitáros jelen, valamint Cziglán István gitáros és Tóth Vilmos dobos – ekkor még a zenekar sem tudta, hogy elhunyt pár héttel korábban, ezért azt mondták, biztos valami nyomós ok miatt – igazoltan távol), valamint a Cziglánt ezúttal a korai dalokban is helyettesítő Bogdán Csabán (aki úgy került be, hogy Czigit behívták katonának, aztán leszerelése után egy ideig két gitárossal létezett a zenekar) és a zenekarba egy későbbi korszakban bekerült Gömör Lászlón kívül (ők voltak az úgymond alapzenekar ezen a koncerten) megjelent a Seres Attila kiválása után a helyébe lépő Kisszabó Gábor (ezt írtam fentebb), a Tóth Vilmos katonáskodása alatt a helyére lépő (és mivel Tóth Vili már nem tért vissza, egy darabig a helyét betöltő) Rausch Ferenc is, és sorjáztak a jobbnál jobb számok egymás után. Mivel nem jegyzeteltem, fejből az elhangzott számokat (pláne a sorrendet) ne kérje tőlem senki, de minden fontos darab elhangzott (á, ez nem igaz, ennek a zenekarnak minden egyes száma fontos darab). És mivel a keverés is kiváló volt, úgy szólt, ahogy még a MüPában is csak kevés koncert, még jó ideig a hatása alatt álltam. Ültem. Dolgoztam. Aludtam. Napokig.

Így aztán nem volt kérdés, hogy miután megtudtam, idén is lesz koncert, ott akartam lenni. És lőn. Ezúton meg is köszönném Szász Andreának a bejutásban nyújtott segítségét, aki nélkül én egy óriási zenei élménnyel lettem volna szegényebb, ti pedig nem olvashatnátok ezt a cikket.

Ebből persze máris kiderül, hogy megint csak nagyszerű koncertnek lehettünk szem- és fültanúi.

Ezúttal a Marsbéli krónikák című első lemez volt leginkább terítéken, az alapzenekar az egy évvel korábbi koncert zenekara volt olyan ifjú tehetségekkel kiegészítve, mint Szendőfi Balázs basszusgitáros (aki bőven gyereke lehetne a zenekar legfiatalabb tagjának is), valamint Erdész Tamás, akit a tavaly X faktorból (magyarul ez lenne a helyes írásmód) is ismerhetünk, mint a Fat Phoenix gitárosát (ők voltak kb. az egyetlen eredeti szín az egész műsorfolyamban), és annyira a gyereke lehetne a zenekar tagjainak, hogy Erdész Róbertnek a gyereke is. Ezenkívül az volt a meglepetéshír, hogy aznap megjelent a Marsbéli krónikák 2. című lemez, amelyet a helyszínen meg lehetett vásárolni és dedikáltatni.

A koncert mi mással is kezdődhetett volna, mint a Marsbéli krónikák című opusszal, amelynek hat tétele együtt nagyjából 25 percet ölel fel, ezt most egyhúztában játszották el, így élőben talán kicsit még hosszabban is. Ezt követően szintén erről az első lemezről jöttek még számok, mindjárt elsőként a M’Ars poetica, majd egy lemezen nem szereplő produkció, egy jó pár perces dobszóló következett Gömör Laci jóvoltából.

Ezután megemlékeztek a zenekar azon tagjairól, akik már az örök koncerttermekben nyúzzák a hangszereket, és ugye sajnos, már a Solaris esetében is két ilyenről beszélhetünk, ugyanis az 1998-ban elhunyt Czigi után 2013 augusztusában távozott Tóth Vilmos dobos is.

Elsőként Czigiről emlékezett meg a zenekar, először az általa szerzett Duó című számmal, ahol Kollár Attila mellett ezúttal Gerendás Péter helyettesítette Czigit, majd a zenekarral több mint három évtizedes barátságot ápoló M. Kecskés András mutatott be a Czigi képeit is felvillantó háttérvetítés mellett egy pantomimmal ötvözött modern táncot a Beyond című, hosszabb lélegzetvételű számra.

Ezt követően Tóth Vili emlékét idézte fel az együttes, a technikának köszönhetően egészen egyedi módon, úgy, hogy szinte ott lehetett közöttünk: a 2006-os Solaris-koncert két olyan számával (bár instrumentális zenéket nehezebben tudok a címekhez kapcsolni, mint ha szöveg is van, de ha jól emlékszem, az első a Legyőzhetetlen, a második pedig biztosan a Solaris volt), amelyekben ő dobolt, ezúttal a kivetítőről, a dobok hangja pedig a koncertfelvételről, míg a zenekar többi tagja élőben játszott.

Ezután az új lemez, a Marsbéli krónikák 2. néhány számát hallhattuk, az I. tételben vendégként Erdész Róbert 90-es évekbeli egyik projektjének, a Cabaret együttesnek az énekesnője, Ullmann Zsuzsa vokálozott, és az alapzenekaron kívül újra a színpadon üdvözölhettük Szendőfi Balázst, Erdész Tamást és Gerendás Pétert is, valamint a szám közben megjelent elválaszthatatlan szaxofonjával a hangszer hazai nagymestere, Muck Ferenc is.

Az első után – mi más? – az utolsó tétel következett ízelítőként ugyanerről a lemezről (e két tétel alapján a sommás véleményem: nem rossz, de nem éri el az együttes régi zenéinek színvonalát), a zenészlétszám némileg lecsökkent (maradt az alapzenekar annyi változással, hogy Seres helyét Szendőfi vette át), ebben a tételben pedig a vokált a remek hangú (bár kissé zilált életvitelű) Krasznai Tünde szolgáltatta.

E két tétel után visszatértek még három szám erejéig a Marsbéli krónikák lemezhez, Rausch Ferenc pedig a dobhoz, és ezekkel a darabokkal ki is merítették ennek a lemeznek az összes számát. A végén a (régen) szokásos koncertzáró E-moll concerto előadásához ezúttal is karmesternek beöltözve került elő (nagy nehezen, többedik hívásra) Kollár Attila, és vezényelte le a művet, kivéve azokat a részeket, amikor maga is fuvolázott.

Kisszabó Gábor már nem akart részt venni a koncerten, mivel ő saját maga szerint már nem aktív zenész (bár ezt tavaly nem lehetett észrevenni, még bund (érintő) nélküli basszusgitáron is óriásit játszott, pedig az azért nagyságrendi nehézségbeli ugrás a bundoshoz képest), a Solarisban az utolsó időkben basszusozó Pócs Tamással (és a Napóleon Boulevard másik, a zenekart jelenleg is úgy-ahogy életben tartó tagjával, Vincze Lillával – az ő Szeptemberfeszten adott koncertjük szintén egész jó volt  –, bár neki a Solarisban úgysem volt/lett volna szerepe) pedig érzésem szerint kissé hideg jelenleg a zenekar meghatározó tagjainak viszonya, úgyhogy őt valószínűleg ezért nem láttuk a színpadon.

Az első visszatapsolás után ráadásként a Magyar tánc és a Mickey Mouse hangzott el, majd egy hosszabb, többperces visszatapsolás után második ráadásként a Viking visszatér zárta az aznap estét, már legalábbis annak, aki nem akarta dedikáltatni az új lemezt (vagy valamelyik régit, mert gondolom, attól sem zárkóztak el mereven, hogy mondjuk az 1980-as kislemezt aláírják, ha valaki netán lett volna annyira perverz, hogy esetleg azt vitte magával e célra), mert annak saját becslésem alapján az este zárását (ha a sor végére került) mintegy másfél-két órányi sorban állás, valamint valószínűleg a hazaérkezés utáni boldog CD-hallgatás jelentette. A többieknek maradtak az ezúttal is katartikus zenei élmény emlékei a mind hangzásában, mind zenei minőségében hibátlan koncertről, amit évi egyszernél gyakrabban is szívesen hallgatnánk (és persze a némileg alacsonyabb belépőárak sem jelentenének kimondottan nagy hátrányt).

 


 

 

Szólj hozzá!


Pink Floyd-tribute dolgában mi sem állunk éppen rosszul – de azért ők sem...

Pink Floyd-tribute dolgában mi sem állunk éppen...

Tehát, a világ "másik" legjobb Pink Floyd tribute show-ja, a Brit Floyd 2018-ban turnéra indul. A nekiveselkedésnek az az apropója, hogy az anya...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Visszalépett Rost Andrea: egy fiatal szoprán lesz Salome

A Szabad Tér Színház október óta Rost Andrea címszerepbeli debütálásával hirdette a Salome operabemutatót, azonban visszalépett a nagynevű magyar szoprán.

Több mint fesztivál: Kapolcska

Tehetségkutatás, tehetségnevelés, szakmai tábor és kisfesztivál is egyben az idén már második alkalommal rendezendő Kapolcska programsorozat, ahol minden a gyerekekről és a családi fontosságáról szól. És még mindig ingyen!
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek