Mindenki megnyugodhatott: igen, megemlékeztek. Hogy gyors reagáláskényszer vagy koncepció volt az, hogy mindenféle eleje főcím nélkül bevágták az AWS dalos szereplésének kockáit, tök mindegy, gyomros volt ez így is, úgy is, csorogtak a könnyeim, s bár én hagyam volna ennyiben, mert szvsz a kanapés "stúdióbeszélgetés" már tök fölösleges volt, de ez már tényleg a szőrszál hasogatása.
Amúgy mindenképpen megnéztem volna a tegnapi döntőt, nem mazochizmusból, hanem mert egy valamit magára is adó zenei lapnak képben kell lennie, csak úgy nem savazhat valamit, hogy nem nézi meg. Márpedig a meghallgatható versenyszámok nem voltak túl biztatók, a tévéshow ígérete pedig felért egy fenyegetéssel. Egyébként beváltották.
Nem szép dolog, sőt: egyenesen nem profi, ha az ember arra készül, hogy Rita Vitrol tollával és egy jegyzetfüzettel ül be a tévé elé. De igazából nem tudom ízekre szedni a produkciót (de), és ennek az az egyetlen oka, hogy nem értem. Az egész érthetetlen. 7 oldalt jegyzeteltem, de még mindig nem tudom, minek.
Az alap az, hogy keresik Magyarország legjobb dalát. Abba most nem mennék bele, hogy Szlovákia meg Erdély, s ahogy Vincze Lilla mondta, az előadók a világ előtt mutatják meg, mit tudnak, így benne van, hogy amíg nem figyeltem oda, elfoglaltuk a bolygót. (Mielőtt a fejemet veszik: a Phoenix Rt. és a No Sugar produkciója volt – számomra – a két legértékelhetőbb megnyilvánulás tegnap, drukkolok nekik, ami a jövőjüket illeti, bár teljesen idegen volt számukra ez a közeg, nem is találták benne a helyüket.)
Ami a hadművelet körítését illeti: a színpadkép végig olyan volt, mintha egy raj betépett méh egy nagyobb láda lopott petárdát csempészett volna a kaptárba, ami a körülmények sajnálatos alakulása folytán az utolsó gyutacsig fölrobbant. Annak a bizonyos show-nak ez a lézermutartvány (tudom, ez már nem az) volt az egyik fő eleme, a másik meg az előadók megjelenése: én már mondom egy ideje, hogy a tévéműsorok stylistjának valaki egyszer nagyon beletaposott a lelkébe, és most folyamatosan bosszút áll. Továbbá biztos van a magyarázat arra is, hogy a táncosok teljesen koncepciótlan és helyenként zavaró ugrálására miért volt szükség, de nem ragaszkodom valójában hozzá, mint ahogy ahhoz sem, hogy megtudjam, miért kapott felmentést a díszlettervező az egyes produkciók képi világát illetően, de nagyobb kérdés, hogy amikor rajta volt a jelenlétin, akkor miért hallgatott rá bárki is.
Ami a zsűrit illeti: egy nem létező versenyben az ítészek is lebegnek a levegőben, mint Júlia. Az, hogy nem akarnak a földön járni, nyilván szerződésben előírt kötelesség. Mindenkinek megvolt, hogy melyik szerepet NEM kell alakítania, erről egyedül csak szegény Ferenczi Gyurinak felejtettek el szólni, aki küzdött, mint disznó a jégen, mert ő tényleg akart valamit mondani egy olyan közegben, amiben tök mindegy, hogy mit mondasz, a kutyát nem érdekli. S ha már állatok: hogy a nemzet csótányából mikor lett a nemzet bohóca, nem tudom felmérni, mert – bevallom – ez az első (és utolsó) DAL, amit megnéztem, de a tekintélyes életművel a háta mögött Nagy Feró érthetelen mélységekbe volt képes leereszkedni, és itt nem a mondanivalója rétegeiről beszélek. Mező Misi sem volt erős vagy több a társainál, egyedül csak akkor izzott fel benne valami élet, amikor a hitvalló funky nótát értékelte azzal a mondattal, hogy "a legjobb menedzsered Jézus". Mondjuk, ez volt az a pillanat, amikor a sejtés bizonyossággá vált: valaki orvul beleszórt valamit az esti kamillateámba.
Az meg külön fejtörés tárgya, hogy miért lehet egytől tízig pontozni, amikor kizárólag a 6-9-es tartományt használták, azt is úgy, hogy a műsorvezetők rendre befenyítették őket a pontozás előtt – nyilván arra volt hivatott minden egyes effajta epizód, hogy növelje a verseny hitelességét, de szerintem kevés embert lehetett átverni ezzel a húzással. Az egész műsor egy kényszerszülte, lapos valami volt, egy eleve leeresztett lufi, amiről minden közreműködö lanyha igyekezettel próbálta elhitetni, hogy repedésig töltve van héliummal.
És hát a dalok meg a szövegek... Nehéz lesz majd ennyi gyatra fogalmazvány közül eldönteni, hogy melyik a legjobb, de bizonyára megugorják a lécet. Mondjuk, a legelső dalnál, ami nagyjából kábé 20 perccel a lottósorsolás után hangzott el, mosolyt csalt az arcomra az "Egy szó többet ér a milliós főnyereménynél" sor, de ez volt a maximum élvezet, és ezt is a helyzet hozta ki belőlem.
Egyszerűen sajnáltam az előadókat. Sajnáltam, mert érezhetően lelkesedniük kellett valami olyanért, ami nem a sajátjuk. Ebből arra következtettem, hogy a fellépés előtt bevágott saját produkciók részletei sokkal értékelhetőbbek voltak, mint a rivaldafényben eltöltött idő, de a backstage-ben adott rövidke nyilatkozatok is arról árulkodtak, hogy biodíszeletei egy olyan képződménynek, ami egyáltalán nem róluk szól. Egyébkén a t. zsűri szájából olyan "ítéletek" hangzottak el, mint "Wow, ez igen fantasztikus volt", "tökéletes popzenei produkció", "sallagmentes zene", "meg van ütve rendesen az egész", "sokkal jobb vagy, mint a dal", "iszonyatosan profi énekes", "nincs más hátra, mint előre" satöbbi. WTF?
De legalább az előadók jól érezték magukat, mert ahogy Szabó Nagyapó Leslie is mondta: "A tévéképernyők előtt nem látszik, hogy ez milyen jó buli" – és tényleg nem látszott... Meg, ahogy többen is bevallották, iszonyú régen nem állhattak színpadon, és ez oltári jó érzés volt, amit készséggel elhiszek nekik és velük együtt örülök annak, hogy végre igen.
De azontúl kevés volt az öröm, mert nagyjából háromnegyed óra után fulladt dögunalomba az egész, és ezen még a műsorvezető Orsovai Reni "Freddie, mit szóltok az izgalmakhoz?" hájpja sem sokat lendített. A produkciók nem nagyon szárnyalták túl egy falusi kimittud színvonalát, és erről nem az előadók, hanem a közeg tehet – máshol feltehetően másképpen szóltak/hatottak volna. Az egyetlen haszna a dolognak az lehet, ha közülük valaki olyan nyeri meg a csíkos napernyőt, aki később saját maga/zenekara felemelkedésére használja a nyereményt és előre is tud lépni általa.
Csak egy olyan pályán, ahol a csúcspoén a Hetediktemagadlégy Nevemandrás Kállay-Saunders, aki tényleg hetedszer állt rajthoz és komoly tapasztalat van a háta mögött, és akit megtámogatnak egy ultra nyálas és giccses dramaturgiával, már ami az előadást illeti, és ezért Mező még meg is dicséri, holott az előadónak semmi köze hozzá, s ami után egytől egyig minden zsűritag élő egyenesben lepetézik – szóval ott vannak kétségei az embernek, hogy mit keresnek egy tévedésből gimis zenekarnak titulált, azonban már egyáltalán nem gimis srácokból álló bandával egy légtérben.
És itt van az a pillanat, amikor visszakanyarodunk az AWS-re. Amikor A DAL-ban felléptek, már nem voltak kezdőnek mondhatók, hiszen akkor már több mint tíz éve zenéltek együtt és túl voltak pár igen komoly elismerésen. Mégis ez volt az a momentum, ami rakétára ültette a bandát, vagyis olyan emberek ezrei ismerték és szerették meg őket, akiknek eszükbe nem jutott addig metált hallgatni. És nem csak Magyarországon, hanem a Vincze Lilla által vizionált világon is... Mert akkor még volt tétje ennek az egésznek, noha maga az Eurovízió is olyan produkció, ami leszámolt az idő múlásával és a popzene evolúciójáról egész egyszerűen nem vett tudomást. De mégis, volt célja a dolognak, mert még a Tankcsapda is leállította a döntővel egy időben folyó koncertjét, hogy szavazzanak az AWS-re és be is jelentette, hogy a fiúk megnyerték A DAL-t. Ünnep volt az a javából, előtte-utána-közben, olyan ünnep, aminek ez a mostani szerencsétlenkedés a nyomába sem ér, és ez azért is volt fontos, mert az AWS talán még inkább elhitte magáról, hogy tökre kell és jó, amit csinálnak, és ez lendületet adott a munkájuknak is.
Milyen lendületet ad ez a mostani A DAL bárkinek is?
A műsort egyébként Siklósi Örs emlékének ajánlották, ami nemes gesztus, de sajnos tény, hogy nem nőnek fel hozzá. (Nem tudom, ki hogy van vele, de minden zúzósabb számból a Viszlát, nyár hallatszott ki, de lehet, hogy ez a műsor előtt nem sokkal előbb kapott borzasztó hírnek tudható be.) Örs olyan nyomott hagyott az emberekben, mint amit ez a műsor sosem fog. S ez nem hirtelen felindulásból elkövetett frázispufogtatás: ez a fiatalember hitt abban, amit csinál, s a zene iránti alázattal tette mindezt. Ahogy a közönség vélekedik egy zenészről, egy dolog, de tessenek végigolvasni a pályatársak megemlékezéseit, azokét, akik együtt dolgoztak vagy csak összefutottak vele a backstage-ekben, bárhol – mind egybehangzóan azt írják, hogy remek ember, jó kolléga volt – és hát ott vannak a bizonyítékok is, maga a zenéje. Csak azt kérem azoktól, akik ebben a szombati izéből kivették a részüket, meg azoktól is, akik most nap mint nap részt vesznek a magyar könnyűzene fölszalámizásában, tegyék fel maguknak a kérdést: Örs hitével, elkötelezettségével, alázatával és emberi tartásával tették, teszik-e, amit éppen csinálnak... Ha nem, akkor még van lehetőségük jobbá lenni – Örstől minden további lehetőséget elvett az élet. Azoknak viszont, akik élnek és lélegeznek, olyan emberfeletti erővel kellene most harcolniuk a zenéért, a zenészekért, a bennük rejlő értékekért, amilyen elszántsággal Örs küzdött a betegség ellen. Vegyetek példát róla.
És itt válik értelmezhetetlenné az egész Dal-sztori, s az ember nem is pipa lesz, hanem végtelenül lehangolt, mint amikor egy szomorú, vizes síkra ér.
Vincze Lilla és a Napóleon Boulvard egyébként egyetlen versszakban összefoglalta ezt az egészet már 1988-ban:
"Szépen vagyunk öltözve, csillog a hajunk
Gondolhatod, erre most is adunk
A város felett éppen Júlia lebeg
Ámuldozunk, és mint annyi mindent, ezt se értjük
Nincs semmi baj nem is kérdezősködünk
Ha lebeg, hát lebeg, nagy dolog,mi is jövünk
Hátrébb megyünk, innen neki futhatunk
Próbálkozunk, vajon éppen nekünk miért ne menne..."
A DAL 2021, Siklsi örs, AWS
Szólj hozzá!