Akkoriban Joel még nem világhírű énekes-dalszerző volt, hanem egy irgalmatlanul hangos rockzenekarban próbálta kideríteni, mire képes egy Hammond orgona, ha úgy bánnak vele, mintha elektromos gitár lenne.
A zenekart Attilának hívták.
Joel már tinédzserként különböző zenekarokban játszott, majd 1967-ben csatlakozott a Long Island-i The Hassleshez. A banda két nagylemezt is készített, komoly áttörést azonban nem sikerült elérnie. A feloszlás után Joel és a zenekar dobosa, Jon Small kettesben folytatta, és 1969-ben létrehozták az Attilát. A névválasztásban nem volt sok visszafogottság: Joelre nagy hatással volt az Attila hun királyt Jack Palance főszereplésével megidéző 1954-es Sign of the Pagan című film – s ha már zeneileg le akarják rohanni a világot, legyen a banda neve is ehhez méltó...
Az Attila műfaji besorolása kicsit csúszkál, mert brutálisan hangos, torzított Hammond-orgonára épülő, súlyos zene volt, ezért utólag gyakran ráaggatják a heavy metal / proto-metal címkét, de illetni szokták a hard rock, pszichedelikus rock és blues rock jelzővel is. Bár nem sokan foglalkoznak vele :)
A zenei terv sem volt szerény. Az Attila hard rock duóként a korszak egyre súlyosabb zenéiből merített: a Led Zeppelin, a Blue Cheer és a hasonló, brutális hangerővel dolgozó zenekarok jelentették az irányt. Volt azonban egy apró technikai probléma: Joeléknek nem volt gitárosuk. Ketten a világ ellen, gitár nélkül, tíz Marshall-erősítővel... A vicces az, hogy nem is kerestek gitárost. Jon Small dobolt, Billy Joel pedig Hammond B-3 orgonán játszott, amelyet torzítókon és Marshall-erősítőkön hajtott át. Az orgonával egyszerre próbálta betölteni a basszus és a gitár helyét, az eredmény pedig nagyjából olyan lehetett, mintha valaki egy templomi hangszert bezárt volna egy hard rock koncert erősítőfala mögé.
Joel később azt mesélte, körülbelül egy tucat fellépésük lehetett, és olyan elképesztően hangosan játszottak, hogy rendszeresen sikerült elüldözniük a közönséget. A produkció minőségét nem mindenki ítélte meg pozitívan: a menedzserük, Irwin Mazur konkrétan borzalmasnak tartotta a zenét, de mivel a menedzserkedés nem ízlés dolga, szerzett nekik szerződést az Epic Recordsnál – méghozzá 50 ezer dolláros előleggel.
Az Attila egyetlen, a zenekar nevét viselő albuma 1970-ben jelent meg. Ha pedig maga a zene nem lett volna elég feltűnő, az Epic gondoskodott róla, hogy a borító se vesszen el a lemezboltok polcain.
Attila a húsraktárban
Joel és Small barbár-hun jelmezekben, prémekben és mellvértekben pózolt egy húsraktárban, fellógatott állati tetemek között. Az elképzelés feltehetően az volt, hogy a kép érzékeltesse az Attila brutális erejét. Ez mondjuk sikerült, bár mostani szemmel nézve... hm... mulatságos. Az meg, hogy ezek után hányan érezték úgy, feltétlenül haza szeretnék vinni a lemezt, már más kérdés.
Az album totális kereskedelmi bukás lett, és az utókor sem bánt vele kesztyűs kézzel. Az AllMusic kritikusa, Stephen Thomas Erlewine később gyakorlatilag a rock and roll – sőt, a rögzített zene – történetének egyik legrosszabb albumaként írta le. Maga Billy Joel sem kezdett évtizedekkel később nosztalgikus legendagyártásba: az Attila zenéjét egyszerűen „psychedelic bullshitként” emlegette.
A duó végét azonban nem a lemezeladások és nem is a kritikák okozták, hanem egy ennél jóval romantikusabb történet: Billy Joel beleszeretett Jon Small feleségébe, Elizabeth Weberbe. A viszony napvilágra kerülése után nem igazán maradt ok annak mérlegelésére, érdemes-e második Attila-albumot készíteni... A zenekar szétesett, Joel és Small barátsága pedig érthető módon megszakadt. Elizabeth elvált Smalltól, később Billy Joel első felesége lett, és egy időben a menedzsereként is dolgozott.
Ha itt érne véget a történet, az Attila szinte tökéletes rock and roll tragikomédia lenne: két fiatal zenész, tíz Marshall-erősítő, egy húsraktár, egy megbukott lemez és egy szerelmi háromszög. Csakhogy Joel és Small története később még kapott egy folytatást.
Évekkel később kibékültek
Smallból sikeres videó- és filmrendező lett, és ismét együtt kezdett dolgozni egykori zenésztársával – ekkorra Billy Joel már a világ egyik legsikeresebb előadója volt. Small több Joel-videó elkészítésében is részt vett, köztük az Uptown Girl és a Tell Her About It klipjében, és koncertfilmes munkákban is együtt dolgoztak. Jon Small halálakor Joel már nem egy régen elveszített zenésztárstól búcsúzott, hanem attól az embertől, akivel pályája legelejétől évtizedeken át összekötötte valami.(R.I.P.)
Ha valakinek ezek után van mersze, itt hallgathatja meg az 1970-es alkotást. Szerintünk nem is "annyira" rossz, de csak 1 percet hallgattunk meg belőle :)
A ciket Loudwire írása ihlette.
Szólj hozzá!