A "halottas dalt", a Requiemet csak egyetlen egyszer akarta eljátszani a zenekar, de a számot körbelengő legenda és titokzatosság miatt végül az együttes himnuszává vált, s azóta sem maradhat el egyetlen koncerten sem. A fáma úgy szólt, hogy a 16 éves fiút halálra taposta a tömeg azon a '81-es fehérvári koncerten – ez azonban nem igaz.
Ugye eljössz még, ha hallod majd az elefánt-dübörgést. ...– szól a híres sor, amely megerősítette az akkori mendemondát, és a legendák közé emelte a zenekart, azt a bizonyos koncertet és a fiút is, akiről csak annyit lehet tudni, hogy 16 éves volt és Dezsőnek hívták. A dalt még azok is ismerik, akik sosem jártak a zenekar koncertjén.
A Karthago himnuszává vált dal YouTube-nézettsége különböző változatokkal összességében tízmillió felett van, a zenekar minden koncertjén a műsorára tűzi.
Hatala Csenge újságíró azonban utánajárt a történetnek, és a valóság sokkal prózaibb, mint a legenda – bár ugyanolyan szomorú. Az oknyomozás során kiderült, hogy a srác egy csöves galeri tagja volt, de a szülők és a barátok állítása szerint sosem szipuzott – a ragasztó volt akkoriban a kor elterjedt és mindenki számára elérhető drogja. Valami azonban történhetett azon a napon és azon a koncerten: feltehetően valamilyen gyógyszert vett be és arra ivott: halálát hirtelen szívmegállás okozta, nem a tömeg taposta agyon és nem dőlt rá a díszlet.
A korabeli kommunikációt megélehetősen kontrollálták, s az is jellemző volt az irányított társadalmi hozzáállásra, hogy a szocialista fiatalok soha semmilyen körülmények között sem drogoztak... Ez lehet az oka annak, hogy a tömegtaposós verzió kezdett elterjedni – internet híján az információk közül az került ki, amit a központ is megfelelőnek gondolt és jóváhagyott. Még a család sem tudta meg akkor az igazságot. Ráadásul kapóra jött az akkori hatalomnak, lehetett vele riogatni, hogy ne járjanak efféle koncertekre a fiatalok, mert megtörténhet, hogy agyontapossák őket.
A ballada először a zenekar bizonyos tagjai számára is nyálasnak tűnt, a kompomisszum úgy szólt, hogy egyszer eljátsszák, aztán kiderül, hogy fogadja a közönség. A dal óriásit robbant.
Itt már nincs mese, ezt szerintem már életem végéig kell énekelni... – mesélte TakátsTamás egy felvételen, hozzátéve, hogy amikor a dalpreimer alatt körbenézett, tagbaszakadt rockereket látott sírni.
"A Requiem sikerre volt ítélve, és bár a számot nem tiltották be, a pártbizottság utasítására a hanglemezgyár nem reklámozta a kislemezt, amelynek csupán a B oldalára kerülhetett, egy fehér egyentasakba csomagolva. A kábítószer használatával összefüggésbe hozható haláleset összeegyeztethetetlen volt a szocialista kultúrával" – fogalmazott korábban Szigeti Ferenc.
A legenda híre átjutott a határon is: a Karthagót elhívták Ausztriába, az 1983-as villach-i dalfesztiválra, ahol a Requiemmel megnyerték a nagydíjat, az előadás nagyzenekari hangszerelését nem más, mint Máté Péter készítette. Az osztrák-német OK Musica kiadó a Karthago két angol nyelvű nagylemezét is megjelentette Ausztriában, Németországban, Svájcban és a Benelux-államokban, a Requiem című első lemez aranylemez lett Ausztriában.
"A szombati megemlékezésen a Rockmúzeum kiállításának céljára átadom azt a negyvennégy éves, tizenkét húros Framus típusú akusztikus gitáromat, amelyen a Requiemet írtam, és amellyel fel is játszottam a stúdióban" – mondta most Szigeti Ferenc az MTI-nek.
Karthago, Rekviem, Szigeti Ferenc, gitár, Rockmúzeum
Szólj hozzá!