Már az a tény is, hogy az esküvőmet juttatta eszembe, ami bizony, nem ma, de nem is ebben az évezredben esett meg. Hogy miért? Mert akkor fájt utoljára a vigyorgástól úgy az arcom, mint ezen a koncerten. Csak akkor fél órán keresztül folyamatosan fogadtuk a gratulációkat, és eközben húzódott kényszeredetten széles mosolyra az arcunk, most pedig két órát (vagy ki tudja mennyit) buliztam, velem hasonló zenei ízlésű emberekkel úgy, hogy az első hang felcsendülésétől az utolsó dobleütésig minden pillanat gyönyörűséget okozott, és közben egész egyszerűen nem lehetett mást tenni, mint vigyorogni, vagy néha szó szerint sírni a gyönyörűségtől.
Számomra amolyan igazi "kishercegrókás" várakozás előzte meg a koncertet. Miután az országon átverekedtem magam, és a Szabadi Sóstónál leszakadt vonat felsővezeték sem tudott megállítani, végre eljutottam a Siófoki Kálmán Imre Szabadtéri Színpadra. Mivel a koncert jó húsz perccel a meghirdetett időpont után kezdődött, még bőven volt időm beszerezni egy szendvicset és egy muffint, ami az éhhaláltól mentett meg, valamint egy sört, ami arra hivatott, hogy segítsen felszabadultságomnak felülkerekedni a fáradtságomon. Miközben a zsákmányom majszolgattam a második sor szélén, azon gondolkoztam, hogy talán még sosem volt ilyen tuti helyem. Az egész színpadot beláttam, az enyhén emelkedő nézőtérnek köszönhetően pedig esély sem volt arra, hogy bárki belógjon elém az első sorból, főként, hogy a színpad jóval magasabban helyezkedett el hozzánk képest.
A várakozás negyedórájában végignéztem hát, ahogy a roadok szépen elvégzik az utolsó simításokat. Egy végső hangolás a gitáron, egy simítás a chimeson, aztán csattant a ducktape, amellyel a kábeleket rögzítették a billentyűk alatt, aztán a basszus, a fúvós szekció mind kapott egy-egy gondosan ellenőrző pillantást vagy akár érintést is.
Minden tökéletes volt. A közérzetem, a színpadi helyzet, sőt a tény is, hogy a rendezői jobbon elhelyezett 12 láda alatt ültem, ami fantasztikus élménnyel kecsegtetett, hiszen ennél közelebb már csak akkor lehettem volna hozzájuk, ha valaki rászigszalagozza azokat a fejemre.
Már épp elengedtem az izgalmat, hogy vajon mikor jelennek meg a főhősök a színpadon, amikor minden felhajtás nélkül, a világ legtermészetesebb módján besétált a színpadra maga Bluey (alias Jean-Paul Maunick, a zenekar mindenkori atyja), én pedig örömömben felsikkantottam.
Ez az arany ember, ez a kis mauriciuszi szeretetgombóc és egyben zseniális zenész bizony különleges lény a számomra. Nyilván azért is, mert zenéje az egész életemet végigkísérte, hisz nincs olyan Incognito lemez, amihez ne fűződne személyes élményem. Szerelmek, üzenetek, szakítások, ünnepek és csalódások ugranak be egy-egy dalt meghallva. Az Incognito „A zenekar”, amelynek éppen aktuális új lemezét mindig fenntartás nélkül fogadom, és még sosem kellett csalódnom benne. Talán mindezeknek köszönhető, hogy Bluey volt az egyetlen művész egész életemben, aki képes volt belőlem valódi és számomra (de lehet, hogy számára is) már-már kínos rajongást kiváltani, ami közel tíz éve, még a régi ZP-ben, úgy nyilvánult meg, hogy miután bátorra ittam magam, a VIP-ben velem szembe jövő aprócska ember nyakába ugorva legalább ötször a fülébe ordítottam, hogy ájlávjú! Pedig Isten látja lelkem, nem a zsánerem…
De térjünk vissza a szombat estéhez és a Nagyon Balatonhoz! Szóval megjelent ez a csodalény, aki a projekt 36 éve alatt több mint 1500 zenészt tudott rávenni arra, hogy egy ideig tolja a zenekar szekerét, és megjelentek vele jelenlegi "harcostársai" is. Ez a döbbenetes szám egy magamfajta zenésznek még hihetetlenebb, hiszen pontosan tudom, hogy micsoda szerencse kell ahhoz, hogy 5-6-7 zenész egymásra találhasson hasonló zenei ízlése, kvalitásai és egyirányba mutató céljaik okán. Tegyük fel, hogy egy szerelem kialakulásának az esélye egy a millióhoz, akkor egy ilyen zenekar kialakulásának az esélyét úgy kapjuk meg, hogy ezt az arányt megszorozzuk annyival, ahány tagból áll a zenekar. (Sosem voltam jó matekos, de remélem, érthető, mire gondolok. Egy zenész, egy szerelem, oké?)
12-en álltak tegnap a színpadon. Tizenkét egytől egyig félisten. (Csak azért nem írom, hogy istenek, mert akkor ki adta volna a tehetségüket?) Mind bravúros nagymestere hangszerének, legyen az kézzelfogható instrumentum, vagy épp a torka. Egy olyan hellyel-közzel zenésznek, mint jómagam, aki tíz éve azon görcsöl, hogy hogyan hozzon össze egy újabb zenekart, már az is felfoghatatlan, hogy ez a 12 zseniális muzsikus egymásra talált, és most nekem nyomják a soult, a funkyt, a bossát és jazzt, méghozzá úgy, hogy miközben vigyorogva ugrálok, csorognak a könnyeim.
Oké-oké, ne rohanjunk ennyire előre… Szóval megjelent a zenekar, és egy isntrumentális nótával megalapozták a hangulatot. Akkor még azt hittem, hogy a helyemen tudok maradni. Jót mosolyogtam az első sorban azonnal felpattanó fiatalabb és csinosabb szőke hölgyön, majd az őt követő ötven körüli kissé testes, szemüveges családanyán, akit sokkal inkább egy Korda Gyuri - Balázs Klári koncertre képzelnék, s akik mindketten már az első hangok megszólalásánál intenzív őrjöngésbe kezdtek. Ám amikor bejöttek az énekesek is, be kellett látnom, hogy ez így nem mehet tovább. Megfogtam hát táskámat, kimentem a széksor szélére, és csatlakoztam a lépcsőn akkor már állva táncoló 3-4 lányhoz. Beszámolómban nem leszek támadhatatlanul hű az eseményekhez, mert nem jegyzeteltem a nótákat, de van az a koncert, ahol szóba sem jöhet a toll meg a papír, és ez bizony olyan volt.
Homályos emlékeimből vagyok kénytelen hát előrángatni, hogy kábé mi mikor történt. Talán a harmadik nóta volt a legutolsó Surreal című lemez slágere, a Goodbye To Yesterday!, amikor azt vettem észre, hogy a nézők egyesével lopakodnak mellénk, mert nem bírják a széksorok közt való ülve feszengést. Érthető reakció volt ez tőlük, egyszerűen azért, mert a fegyelmezett viselkedés nem egy élő Incognito-bulira való. Aztán úgy az ötödik nóta tájékán azt vettem észre, hogy oldalt a lépcsőn már annyian állunk, mint egy rendes sportarénás koncert dühöngőjében.
Aztán Bluey imádnivalóan közvetlen stílusban megosztotta velünk egy hitvallással is felérő gondolatát, miszerint a dal sosem azé, aki megírta, hanem azé, aki hallgatja, és a maga szűrőjén átengedve értelmezi azt. Ennek szemléltetésére a saját életéből hozott példát, hiszen a következő dal, amelyet ily módon felkonferált, állítólag a válásának alkalmából íródott, majd később egy jóbarátja ugyanezért a dalért rebegett neki hálát, miután az esküvőjén csendült fel és tette azt emlékezetessé. Ahogy Bluey ezzel a sztorival felkonferálta a Positivity című lemez nagy slágerét, a Still a Friend of Mine-t és felcsendültek annak nyitó akkordjai, már nem volt megállás. A tömeg lenyomult a színpad elé, és fittyet hányva rá, hogy az első sorokban ülők látnak-e valamit vagy sem, elkezdődött az IGAZI koncert IGAZI, zeneértő, felszabadult, boldog és bulizó közönséggel.
Ahogy körülnéztem, két dolgot állapítottam meg. Az egyik, hogy az Incognito nem a mai srácok zenéje. A közönség legnagyobb hányada jócskán harminc pluszos volt. A második döbbenetes felismerés számomra pedig a még régebben általam "Cure effektusnak" elnevezett jelenség volt. Ez annak megfigyelésén alapult, hogy ha például Budapesten Cure-koncertet rendeztek, akkor a föld alól, a résekből, a nem létező dimenziókból előbújtak a fekete rúzsos, hosszú tupírozott hajú "kjúrosok", és megszállták a várost, majd a koncert után visszabújtak búvóhelyeikre, mintha nem is léteztek volna soha azelőtt. Nos, körbenézve a tomboló tömegben azon gondolkoztam, hogy honnan bújt elő hirtelen ennyi "inkognitós", hol lehettek eddig, akik most körülöttem egytől-egyig kenték-vágták a nóták szövegét, a fikcsiket, a kiállásokat és fúvós oranzsokat... Inkognítósok voltak, vannak és lesznek is, csak kell hozzá egy koncert, hogy előbújjanak a rejtekhelyeikről.
Kezdem magam elszégyellni, hogy a zenészekről még alig írtam valamit. Talán ez is tükrözi, hogy ezen a koncerten minden mozdulat, hajlítás és harmónia azért volt, hogy mi, a közönség jól érezzük magunkat, mi pedig ezen az estén abszolút vettük az adást. Minden problémám megszűnt létezni, hacsak azt nem vesszük problémának, hogy verejtéktestvéreimmel együtt homogén, visítva őrjöngő tömeget alkotva néha elfogyott a levegőm két szám között. Nos, hát a projekt atyjáról Bluey-ról már hellyel-közzel írtam. Ahogy minden koncertjén, most is azt tapasztaltam, hogy hihetetlen alázattal és odafigyeléssel gitározta és vokálozta végig a bulit, a lehető legkisebb felhajtást csapva maga körül, és sokkal inkább teret engedve a többieknek, akiket aztán minden egyes lehetséges alkalommal szavakba öntve méltatott is.
Így nyilvánította ki a tiszteletét például az olasz származású Francesco Mendolia dobos és a bevallom, fogalmam sincs, honnan jövő, de elég latinos nevű João Caetano perkás iránt, akik olyan fergeteges szólót produkáltak, hogy egy "átlagos" dobszólóval ellentétben ezen az estén az ember nem a büfé, hanem a színpad felé indult meg, mert egyetlen pörgetésről, de még egy töredékmásodpercnyi szünetről sem szeretett volna lemaradni. Az én hősöm (Bluey) lelkesen dícsérte a valóban vérpezsdítő percek után a két fiatal zenészt, akik elmondása szerint az Incognito születésekor még gondolat sem voltak szüleik fejében, és adott hangot hálájának, hogy most együtt zenélhet velük! Ő!!! Na ezt imádom benne: hogy fordítva ül a lovon… Hisz meg sem fordul a fejében, hogy a két taknyosnak legalább akkora referencia a tény, hogy megfordulhatott az Incognitoban, mint amekkora öröm neki az ő részvételük a projektben.
Ha már ritmusszekció, jöjjön a basszer, Francis Hylton! Eh. Aki ismer, tudja, hogy a basszusgitárosok a gyengéim, de Isten látja lelkem, nem részlehajlásból írom: ez az ember tényleg félisten! Olyan alázatos, a háttérben megbúvó vérbő vaddisznó, mint ő, kevés létezik. A legegyszerűbb nótában is hihetetlen fikcsik hagyják el hangszerét, az Incognitora jellemző folyamatos basszusfutamokat alkotva, amik már akkor kisebbfajta orgazmushoz juttatnák a nézőt, ha a nóta nem épülne semmi másra, csak rájuk. Elképesztő a csávó. Elismerésem pedig csak fokozta az a tény az egyébként fergeteges szólójánál, hogy nemcsak kivarázsolta a szívünket a helyéből, de közben nem csípte be seggig érő rasztáját sem, ami bizony a szóló hevében rálógott a húrokra.
Aztán ott voltak a fúvósok. Sid Gauld trombitán, a rendkívül jóképű Alistair White pozanon, és a sajnos számomra kinyomozhatatlan harmadik, aki szaxin nyomta, meg egyikük még fuvolán is brillírozott. Megállapíthatjuk, hogy a fúvós szekció (is) a projektatya által kínált lehetőségeket egytől egyig parádés szólókkal hálálta meg. Nem különben az ugyancsak kinyomozhatatlan, gyermekképű gitáros, és az annál határozottabban jegyzett Matt Cooper a billentyűknél, aki szintén olyan szólókat nyomott, hogy minden hang felért egy kisebb orgazmussal.
És akkor jöjjenek az énekesek! Ők (az Incognito "mindenkori pacsirtái") már többször juttattak abba az elkeseredett állapotba életem folyamán, miután hallottam őket, hogy soha, de soha, de SOHA nem megyek többet színpadra énekelni, mert be kell látnom, hogy semmi értelme nincs ezek után.
Kezdjük az úrral, Tony Momrelle-lel, aki nemcsak brilliáns énekes, de igazi csibész is. A maga kicsit öregedő, hízásnak induló férfias valójában még igyekezett az első sorban álló valamennyi hölggyel (így velem is) egyesével tartani a szemkontaktust, és bársonyos hangján egy-egy sort nekünk dedikálva leélnekelni rólunk a bugyit. Be kell valljam, rólam sikerült neki… Persze, csak átvitt értelemben. De majdnem biztos, hogy így érez még az írásom elején említett családanya is, akivel nyíltan incselkedett a kópé.
Aztán jöjjön Katie Leone, akit leginkább UFO-ként tudok beazonosítani. Kinézete és kvalitásai szöges ellentétben álltak egymással, úgy is mondhatnám, hogy Katie Leone stylistja jöjjön ki és hozza az ellenőrzőjét is, mert a lilára batikolt metál cicanadrágra, a csillogó sarkú platform szandálra és a csilli-villi fém fülönfüggőkre, melyek a lila hajkoronával olyan kinézetet kölcsönöztek az egyébként módfelett csinos énekesnőnek, mintha '73-ban a füredi Annabella Hotel éjszakai bárjának üdvöskéje lenne, azt kell mondjam, nincs mentség. Na jó, van. Az arany torok, a stenk, a tűz és a számomra az ifjú Zalatnai Cinit idéző báj, amivel a hölgy az egész pumblikumot az ujja köré csavarta. Nem túlzás, hogy néha egy-egy hajlítása is annyira frenetikus volt, hogy csak úgy csujogattunk utána.
Nem véletlenül hagytam legutoljára a zenekar talán egyik legrégebb óta időről-időre feltűnő énekesnőjét, Imaanit.
Hiszen neki köszönhettük anno és szombat este is szinte a legnagyobb Incognito slágereket, a fergeteges Stevie Wonder feldolgozást a Don You Worry 'Bout A Thinget, a Still a Friend of Mine-t, az Always There-t, a Colibrit, a Nights Over Egypt-et, a Talkin' Loudot, vagy az én személyes kedvencemet, amit sajnos még élőben nem hallottam tőlük, a Barumbat. Azt kell mondjam, hogy számomra ő maga "A feka énekesnő" prototípusa, a kategóriateremtő, a felülmúlhatatlan és örök. Csodahang, csodatechnika, csodatorok.
A zenészek végére érve meg kell állapítanom, hogy módfelett megerőltető volt külön-külön így felsorolni érdemeiket, mikor az egész buli egyben volt tökéletes. A koncert vége felé vettem észre, hogy életemben először az első sorban ugrálok, csápolok, visítok a számok között, és azt kívánom, bár sose lenne vége. És esküszöm, nincs is. Mert azt a lüktetést, felszabadultságot, "együtt vagyunk érzést" és igazi boldogságot, amit ott éreztem, még jó darabig őrizgetem legbelül. De azt hiszem, hogy hőseink is. Mert ennyire egyöntetűen hálás és hangos közönséget még sosem láttam és szerintem ők sem. Az előadás végén már mindenki állt, nemcsak mi, a széksorok és a színpad közé szorult elvetemültek, de az egész publikum is. Karneváli hangulat és fergeteges buli volt hát néző és zenész számára egyaránt ez az este, ahol az úri közönség táncolt, és a végén a zenekar meg is tapsolta őt. Aki ott volt szombat éjjel Incognitón, mindegy, hogy néző, road, zenész vagy biztonsági őr, tuti, hogy nem felejti el ezt az estét egy darabig. Hiszen nem sűrűn tölthet az ember pár órát félistenek között…
Szólj hozzá!