Vannak az embernek különös ötletei. Ezek arról híresek, hogy a megszületésük pillanatában oltári jónak tűnek, de mire elérsz a megvalósításig, rájössz, hogy korántsem azok. Mondok egy példát: novemberben megígéred, hogy december 22-én, szombaton, 5 órás önkéntes munkát vállalsz a Vörösmarty téri vásárban. Aztán eljön december 22., sehol sem vagy a karácsonnyal, a lakással, magaddal, taknyod-nyálad egybefolyik, fáj a lábad és még az eső is zuhog. Nincs ember, aki minderre belelkesülne, de az ígéret szép szó.
Így aztán december 22-én TÉNYLEG ott állsz a Vörösmarty téren a yorkie fajtamentés és a dogmentők közös bódéja előtt, és úgy érzed magad, mintha egy filmben lennél, amit valójában nem neked és nem is veled forgattak. Pont a színpad mellett van a faház (full respect a szervezőknek, hogy rotációs alapon több civil szervezetnek és alapítványnak helyet adtak/adnak a vásár ideje alatt), éppen folyik (érted: folyik...) a Bubabál gyerektáncház, de tekintve, hogy szakad az eső, elég kevesen ropják – ők a vásár hősei.
Épp úgy, mint a két argentin dog, akik mélységes türelemmel és megértéssel végigcsinálták az EGÉSZ napot a téren, bár az egyik párszor elsírta magát, amit komoly empátiával kezeltem. Mi, yorkisok, elég nagy hátrányból indulunk, mert, ugye, jobbra minden japán turista rárepül a dogokra, balra a szánhúzók szippantják be az embereket, te meg ott állsz középen, és azon tűnődsz, hogy négykézlábra ereszkedj-e... Szóval: nálunk nincs kutya (egy ilyen aprótestűnél, aki már akkor is remegni kezd, ha ráfújsz), ez az állatkínzással lenne egyenértékű, az meg már milyen lenne egy állatvédő kitelepülésnél.
Tömegről szó sincs, alig lézengenek – itt még ilyet nem láttam, így viszont azonnal sorra kerülök a forralt borosnál, csak 3 decis kiszerelésben kapható, decije 300 – és már nincs bögre, mint az előző években. De legalább nem ragad össze minden szerved tőle. Egy pillanatig eltűnődsz, illik-e civil önkéntesként rágyújtani a forralt bor mellé, de a kérdés hamar lekerül a napirendről.
A táncház után villanyleó: viszonylagos csend és szürkeség települ a térre, a gömbök ugyan világítanak, de kezd elég depisnek tűnni a dolog. Ember sehol. Egy hajléktalan szaloncukrot kér, adsz, persze, dogrescue, dogrescue, mantrázod a japánoknak, majd behúzódsz a faházba, és bentről figyeled a dolgokat. Látod, komotósan elsétál két tökig felfegyverzett tekes az adventi koszorú előtt, majd – mint két gránitoszlop – megállnak a kiürült színpad oldalánál – hű. Kijön cigizni a kajás bódé szakácsa, amikor visszasétál, betömköd egy ezrest az adományládába. Jön egy idősebb hölgy, hoz egy zacskó száraztápot – ajándék. Jönnek mások is – nem kérnek az ajándéktárgyakból, pedig van bőven és elég jók is –, csúsztatják be a papírpénzt a résen: "szívügyem", mondja az egyik, nekem is két mentett kutyám van, aztán továbbmegy. És ekkor kienged a karácsony-para, leszarom a lisztet, a taknyot, és úgy döntök, mégis kurva jó ötlet volt ez az egész.
A szervezők is megkegyelmeznek: meggyújtják a 3 gyertyát – nem kis meló a vizes közegben –, és rázendítenek a fanfárok, vége a szürke némaságnak, hurrá! Egyből sereglik a nép, s mivel pont a zenészek háta mögött vagyunk, azon röhögök magamban, hogy szinte MINDEN japán fotóján ott leszek. Ennél már csak a BUDAPEST felirat nyújt nagyobb szórakozást, mert valami különös oknál fogva függőlegesen helyezték el a betűket, így jártamban-keltemben (forralt bor...) látom, ahogy tanácstalanul nézegetik az elkészült képeket: vagy a csaj lába hiányzik térdtől lefele, vagy az első három betű. Viszont a GERBEAUD felirat, akárhogy forgatják a telefont, mindig benne van – zsenik.
A fanfárok után gondosan eloltogatják a gyertyákat (kár), indul a "nagyszínpad" műsora: a Szombati-Stelli Gitárduó játszik flamencót meg örökzöldeket meg mindent, szerencsére a karácsonyi slágereket kihagyják – a közönség iszonyú hálás, a farvizükön mi is elevezünk, kicsit jobban jönnek az adományok. Ember van, minden van. Ha meg zene is van, ember is kerül.
Utánuk a Dynamite Dudes következik, mondom az önkéntes társaknak, hogy fel fogja a srác gyújtani a bőgőt, néznek rám, mint a hülyére, de nem telik el öt perc, és lángol a bőgő, kiabálok: nézzétek, ég!, de egyedül maradok a lelkesedésemmel, legalábbis a körletben, a közönség tombol.
A nehéz kezdés után észrevétlenül repültek az órák, amelyek bebizonyították, hogy tényleg jobb adni, mint kapni, szóval ezt az önkéntességet mindenkinek ajánlom – karácsonytól függetlenül is, de úgy még jobb.
A Teréz templom a következő állomás – a Makám hagyományos, karácsonyi templomi koncertje. Még tart a mise, belopakodunk, leülünk a leghátsó sorban, amikor a liturgia odaér, hogy mindenki föláll, tanácstalanul tekintgetek körbe, de az ateisták ülve maradnak. Nekem meg fáj a lában. ÉS ateista vagyok. De azért nagyon szép ez az egész, örül a lelkem, hogy egy évben egyszer, pont ilyenkor van ebben némi részem.
A koncert Sík Sándor megzenésített verseivel indul, azé a Sík Sándoré, aki Radnóti Miklós keresztapja volt. És Aczél Györgyé is – Iványi lelkész tehát nincs egyedül ebben a kavarodásban, ami a 20/21. századi történelmünket illeti. Velünk egy sorban ül Kollár-Klemencz László, bökdösöm a gyereket, nem érti, más zenékben van otthon, de újságíróként megtanulja az ember, hogyan jutassa el a közönségéhez az infót: ő a szájbergyerek apja – és egyből betalál a magyarázat.
Szárnyal az ének a különös akusztikában, a két énekesnő – Magyar Bori és Bede Sári – két különböző karakter, így mintha két koncert is lenne, mert a felében ez egyik, aztán a másik énekel, de amikor ketten állnak a mikrofon mögött, az olyan, mintha angyalok énekelnének, ezt nem én mondom, hanem az orosz (nem japán!) mögöttem, és tényleg. Krulik Zoltán kalauzolásával utazunk időben és térben, felemel és finoman leenged a muzsika, és megint az ötleteken jár az agyam, hogy vannak azért tökéletes ideák, mert jelenleg nem nagyon tudok karácsony előtt jobb programot, mint ez a koncert: lecsendesít, elandalít, eltűnik a liszt, a takarítás, a vajon mindenkinek megvan-e az ajándék, és ha igen, vajon jók-e –para, és csak arra gondolsz, az ünnep azért mégiscsak ünnep, a szereteté ráadásul, amelybe aztán a koncert végére egy masszává (mézes, illatos) gyúródik össze a japán turista, az argentin dog, a haverod, aki a talpad alatt a katakombában nyugszik, a mécsesek huzatban imbolygó fénye, a tömjén illata meg ez az egész izé, amit karácsonynak hívunk.
(Mivel a naplóírás ötlete a történtek után, egy eléggé véres izlandi krimi ágyban történő olvasása utáni totális ébrenlétben fogant, fotók sajnos nincsnek. Majd legközelebb.)
Kedves Naplóm, karácsony, advent, Vörösmarty tér, Makám, Dynamite Dudes, Szombati-Stelli Gitárduó
Szólj hozzá!