Ezt a Kiscsillag is így érezhette, mert a szokásos, pörgős koncertjük végén egy valójában elég egyszerű, de annál viccesebb koreográfiára alapozott produkcióval búcsúztak a nyártól és a fesztiválok közönségétől. Sőt, engedtek annyira a gyeplőn, hogy egy-egy számukat diszkós-lakodalmas kitérőkkel ruházták fel, szigorúan a bohóckodás kedvéért.
Ez a diszkóizé aztán a Quimbynek is becsípődhetett, mert tettek hasonló zenei utalásokat, sőt, még Bandi bácsira is hivatkoztak adekvát magyarázatukban. Kiss Tibi ráadásul addig túrta a haját, amíg tökéletesen fel nem vette az Ózból a Madárijesztő layoutját, de őt így is-úgy is imádják, mint ahogy azt az utcán sikítozó ifjú hölgyek is bizonyították (Imádunk, Tibi!!!): miközben mi befele haladtunk, ő kifele baktatott a hátizsákjával, és igyekezett elvegyülni a többi egyszerű ember között, de ez egyáltalán nem sikerült neki. Kis csodálkozás, mert több emberre lehetett azért számítani a két magyar mainstream zenekar koncertjén, de aztán kiderült, hogy a többiek igazoltan hiányoznak: az összes sátor tömve volt bulizó emberekkel.
Ugyanez volt a para Lou Bega fellépése előtt: alig lézengtek páran, igaz, a beállás vagy félórán keresztül tartott, és a türelmetlenebbje elment addig máshova. Nyilván nem ragadtak ott, mert alig ment le egy-két szám, és újra megtelt a színpad előtti tér. Ez volt az a bizonyos leleplező buli: ha láttál már raszta fiúkat mezítláb mambózni, és közben tökéletes szöveghűséggel énekelni a Mambo no. 5 verzéjét, akkor tudod, miről beszélek, pedig abban a dalban elég sok téveszteni való név van. Tehát kiderült, hogy a látszat csal, és azok is ismerik és fújják ezeket a népszerű slágereket (Just a gigolo; Hit the road, Jack stb.), akik ezt amúgy hevesen tagadnák. A képlet általános: egy darabig ácsorgás, enyhe megvető tekintettel az arcon, majd egyre ütemesebb toporgás el-ellágyuló tekintettel kísérve, majd őrült rázás szöveget ordítva-vigyorogva. Így működünk, és amíg elnyeli muzikális tévelygéseinket a Tisza-parti jótékony sötét és a négynapos buli után kissé megfáradt tömeg, addig mindent bele.
Mivel viszonylag rövid időt töltöttünk a fesztiválon, mondjuk, azt hajnalig, átfogó képet nehéz lenne róla rajzolni, az biztos, hogy vagy por volt vagy sár, ha por, az akkora, hogy Kiss Tibi szilikózist kiáltott („ Az nem szilikózis az, hanem szilikon”- helyesbített egy leányzó mellettem), és bizony a Mambókirálynak is ki kellett mennie félúton öblögetni. Nagy szomorúságom, de egyébként felfogom az üzleti stratégiát, csak nem kedvelem, hogy minden fesztivál utolsó éjszakáján kifogy a rozé meg az iható és kifizethető pálinka. És nem pótolják, mert fesztivál utolsó éjszakája van, még rajtuk rohadna az a szesz. A kártyás fizetést többen megénekelték, azzal nincs semmi baj, szerintem tökjó, tökegyszerű meg minden, de jelen pillanatban a szigetes feltöltés vezet, mert annál nem kellett minden egyes tranzakciónál aláírni a nyugtát, és hajnal három fele nem érhette a francia fesztiválozót az a meglepetés, hogy miután végigállta a sort (kevés bódé=hosszú sor), közlik vele, hogy ja, itt nem adnak vissza pénzt, csak a bejáratnál. Ezen még lehetne finomítani jövőre.
Amin viszont teljesen felesleges hangolni: az a hely, Szeged, a Tisza-part és az egész hangulat. Hihetetlen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a tízmillió szakértő országában akad pár olyan valóban hozzáértő fesztiválszervező, akik a hely adottságaihoz és a közönség igényihez mérten olyan bulikat tudnak rittyenteni, amelyeknek emléke – kis túlzással – kitart a következő nyárig. És akkor kezdődik minden elölről…
Szólj hozzá!