Soundkitchen után szabadon: milyen a magyar koncertélet?

2013. október 22.  ·   Általános   ·  Labancz Andra, aszerk

Vicces, hogy csak az után, hogy kész lett a cikk, lett egészen világos, hogy miért is írtuk, addig csak az elkeseredés közlésvágya hajtott minket... Reméljük, ha elolvassátok, számotokra is nyilvánvaló lesz a valódi ok. Leginkább szervezési, és nem ízlésbeli kérdésekbe csaptunk bele. Szerintünk ez orvosolható könnyen, de a másik sem elhanyagolható. Kommentelni ér.

Soundkitchen után szabadon: milyen a magyar koncertélet?

Október végén lesz egy éve annak, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve belevágtam ebbe az írogatós játékba. Az évforduló kapcsán nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam. Megpróbáltam összeszedni milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtam a sajtósként töltött nyúlfarknyi időszak alatt. Mondhatnám, hogy csak a szépre emlékezem, de ez így erős torzítása lenne a valóságnak.

A napokban olvastam egy nyílt levelet, amely a neten kering, s amelynek témája tulajdonképpen a hazai zenei ízlés, a munkamorál és az együttműködés hiányosságainak boncolgatása a rendezvényszervezés tükrében. Ha őszinte akarok lenni – és miért ne lehetnék az –, bennem is összegyűlt néhány negatív gondolat erről az oldalról nézve. Anélkül, hogy bárkit is bántani szeretnék, be kell vallanom, hogy olykor komoly problémákba ütközünk. A magam részéről három külön témacsoportot jelölnék meg érdekességnek.

A rendezvényszervezés

Fura dolog ez, de én mindig úgy gondoltam, hogy az adott rendezvényszervező, legyen az klub, pub, romkocsma, kávézó, színház, művelődési ház, szabadtéri szórakozóhely, fesztivál vagy bármilyen más szórakoztató egység, örül az „ingyen reklámnak”, még akkor is, ha az a reklám durván bekerül egyetlen darab belépésre jogosító jegy árába... (Na jó, néha vagyunk olyan arcátlanok, hogy még fotós karszalagra is igényt tartunk.) A kölcsönösség elve alapján mi beharangozzuk, elmegyünk, megnézzük, és a végén beszámolunk. Mindezt természetesen jó előre leegyeztetve az adott szórakozóhely illetékes elvtársaival. Számomra érthetetlen módon azonban ez az igyekezet sokszor egyirányú. Amíg mi korrekt módon törekedünk arra, hogy a munkánkat korrekten végezzük, addig a másik oldalról csak abban az esetben érkezik segítség, ha a szükség úgy kívánja.

Magyarán szólva, ha egy szórakozóhelynek épp reklámozni támad kedve egy adott rendezvényt, elvárás, hogy a sajtó azonnal ráugorjon a témára, és ahol csak lehet, terjesszék is szép számban. No de ha esetleg úgy gondoljuk, hogy erről az eseményről érdemes lenne egy beszámolót is készíteni, azt már nem is olyan egyszerű kivitelezni. A negatív tapasztalatok itt is hármas csoportot alkotnak.

Az első, amikor bejelentkezünk egy adott eseményre, de a túloldalról ebben az évezredben biztosan nem érkezik válasz. A második, amikor bejelentkezünk egy adott eseményre, de a túloldalról egy szimpla és számunkra indokolatlannak tűnő elutasító válasz érkezik (Esetleg drága a jegy, korlátozott a férőhelyek száma, és azt az 1/3 négyzetmétert nem adnák oda ingyen nekünk –aszerk.). És a harmadik, az én személyes kedvencem, amikor bejelentkezünk egy adott eseményre, a túloldalról visszajeleznek (van, hogy többször is megerősítve), hogy természetesen szeretettel várnak, aztán mire az ember a helyszínre ér, valahogy mégsem szerepel a neve azon a bizonyos listán. Ilyenkor kezdődik a "vissza is igazolták, hogy minden rendben" kontra "nem engedhetem be, ha nincs a listán" című meddő vita, ami már az adott program előtt elveszi a maradék életkedvem is az egésztől. Jobb esetben kiderül, hogy tényleg fel vagyunk írva, csak egy másik listán, vagy a kolléga elfelejtett szólni (???), esetleg egy kis telefonos segítséggel a főszerkesztő próbálja meg elmagyarázni a valójában ártatlan "beengedőknek", hogy merre hány méter, de olyan is volt már nem egyszer, hogy fél órás tétova álldogálás után szabályszerűen megsajnáltak, és kegyelemből beengedtek DOLGOZNI.

Sajnos 10-ből 8 esetben a rendezvényekre való bejutásunk csak komoly küzdelmek árán sikerül. Hogy miért? Erre a kérdésre valószínűleg az érintettek se tudnának pontos és kielégítő választ adni, ezúton is üzenjük, szívesen helyt adunk a véleményüknek.

A nagybetűs MŰVÉSZ

Szándékosan használom ezt és így a szót, bár én magam a legtöbb esetben zenészek produkciójáról alkotok véleményt, mégis úgy érzem, valahol közös halmaz. Jogdíj, népszerűség, stílusirányzat ide vagy oda, az alkotó ember minden esetben tiszteletet érdemel. Azonban sokszor itt is hiányzik a kölcsönösségen alapuló odafigyelés. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek eddig még viszonylag gördülékeny volt a kapcsolata a művészvilággal. Valószínűleg ez abból is adódik, hogy én magam nem vagyok afféle "zaklató" típus. Jobban szeretek a háttérben tevékenykedni, megfigyelni, mint a sok közismert ember körül forogni. Az azonban sajnos a művészekre is érvényes, hogy a legtöbb esetben a sajtó munkatársai csak addig tekinthetőek barátnak, míg az érdekeik úgy kívánják. Viszont ha épp nincs rájuk szükség, akkor simán letiltják a képi-, és hangfelvételt, elutasítják az interjú lehetőséget, és persze méltatlankodnak, ha rossz kritikát kapnak.

A másik oldalról vizsgálva a dolgot, muszáj egy picit a védelmükre kelnem, ha már a kritikát említettem. Van olyan helyzet, amikor nem a művész hibája, hogy balul ütött ki egy produkció, és erre én is számtalan példát láttam az elmúlt egy évben. Hogy visszatérjünk a koncertek világába, nekem komoly vesszőparipám a magyar zenei élet egyhangúsága, illetve az egyhangúság ellen küzdők ellehetetlenítése mindenféle eszközt igénybe véve. Azon túl, hogy természetesen nekem is megvannak a külföldi kedvenceim, akiket szívesen látok határainkon belül mozgolódni, úgy gondolom, kis hazánkban is van éppen elég tehetséges ember, akik legalább annyi odafigyelést érdemelnének, mint nagyban játszó társaik.

Még mindig nem tudtam magam túltenni az idei Sziget fesztivál Magyar sátrának egész heti műsorán, ahol a fellépőkön kívül gyakorlatilag mindennel bajom volt. Az időbeosztás, a helyszínválasztás, a hangosítás (kritikán aluli), a megvilágítás (még inkább), a színpadi klíma (vagyis annak hiánya), egytől-egyig méltatlan volt az ott fellépő művészek számára. De hogy ne érje szó a ház hátulját, van még ennél rosszabb is.

A téli szezon beköszöntével a zenészek is kénytelenek hozzászokni a zárt térben működő (vagy inkább működésképtelen) színpadokhoz. Egyes alacsony költségvetésű éjszakai szórakozóhelyek finoman szólva is tesznek a minőségre. Olyan elavult technikai eszközökkel rendelkeznek, amelyek már a nyolcvanas években is retrónak számítottak, így nem csoda, ha műsor előtt vagy közben minden elromlik. A hangfal torzít, a mikrofon vagy gerjed, vagy nem is szól, a kábelek kiesnek, a helyi hangosító vagy lelkes vagy lelketlen amatőr, a színpadon alig fér el a komplett zenekar, a szerencsétlen művész pedig képtelen igazán beleélni magát a produkcióba, mert minden erejével arra koncentrál, hogy a műsor végéig ne történjen semmi katasztrófa. (És még csodálkozunk azon, hogy haldoklik az élő zene?) Régóta szeretném már megkérdezni egy illetékestől, miért gondolják azt, hogy ha egy fiatal megiszik 2 korsó sört, akkor egyből meg is süketül? És mi van azokkal, akik konkrétan a koncert miatt látogatnak el a helyszínre, és nem azért, hogy hulla részegen támasszák a homlokukat a mosdókagylón? De ha a közönségre nem is, legalább a művészekre legyenek már egy picit tekintettel, és tiszteljék meg azzal, hogy a hely adottságaihoz mérten a legjobbat nyújtják. Mert ez így annyira megalázó...

A fizető (vagy néha nem) közönség

Amikor én gondolok egyet, és kitalálom, hogy egy bizonyos programot jó lenne megtekinteni, azt azért teszem, mert valóban érdekel. Ebben az esetben – akár fizetős, akár ingyenes – elvárnám, hogy embertársaim is hasonló indíttatásból gyűljenek a megadott helyre. Persze minden programnak megvan a maga sajátossága. Egy rockkoncerten nem zavar, ha mindenki ordítva énekli a dalokat, mert ez simán belefér. (Ráadásul én is ugyanezt teszem.) Viszont ha egy akusztikus, csendesülős koncerten vagyok, és épp valami szép lírai dallam próbál a fülemen keresztül az agyamig kúszni, s mögöttem helyet foglaló értelmiségi páros magánéleti problémái kiütéssel győznek a dallamok felett, ilyenkor valóban át tudom érezni egy sorozatgyilkos utolsó gondolatmenetét a beteljesülés előtt.

Kedvenc formációma VIP-szekció, akik vagy már 567834-szer látták a műsort, így marhára nem érdekli őket, vagy nem látták, és nem is érdekli őket, csak azért jöttek, mert valakitől kaptak ingyen belépőt, és hát akkor muszáj megjelenni, és persze forogni a társaságban meg mindenféle roppant fontos és halaszthatatlan dolgot full hangerőn megtárgyalni minden körülöttük lévő emberi lénnyel. Én kérek elnézést, de bizonyos emberek viselkedése kimeríti a szánalmas kategóriát, és ráadásul soha vissza nem térő pillanatokról maradhatunk le, néhány oda nem illő majom miatt. Drága emberek! Ha már veszitek a fáradtságot, és ellátogattok egy koncertre – pláne ha fizettetek is érte –, akkor legyetek oly nagyvonalúak némi tiszteletet adni, leginkább a színpadon nektek muzsikáló művészeknek, és ha még belefér, akkor a produkcióra igazán kíváncsi nézőtársaitoknak is!

Tudnám még ragozni a témát, de azt hiszem kezdetnek ennyi bőven elég. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ebben a körben sem lehet egyszerre szűznek és rosszlánynak lenni, de ennek ellenére erősen próbálok minden zavaró tényezőt kizárni, és csak az adott produkcióra koncentrálni, mert csak így lehetek működőképes. És hiszek a mesékben, meg a csodákban... de legfőképpen a zene erejében, ami mindig átsegít minket a nehézségeken. Uff. (LA)

***

Az úgy volt, hogy Andi megírja a maga véleményét, majd én is az enyémet, aztán összeszerkesztem a kettőt. Erre megír mindent helyettem is… Néhány dolgot hozzátennék. Az sem lesz rövid.

1. A héten két levelet is megírtam olyan partnereknek (legalábbis, én azt gondoltam, partner), akik rendre küldik a sajtóanyagokat a megjelenés reményében, üdvözlettel, viszont egyetlen nekik küldött kérésre, kérdésre nem válaszolnak. Noreply-üzemmód. S válasz tényleg nem is jött ez idáig, de alapjában véve türelmes és kitartó vagyok. Éppen ezért a jövő héten is folytatom a küzdelmet a falakkal történő beszélgetéssel. Borsót még nem hányok. Elég sok ismerősöm van a szakmában, de csak akkor kérek tőlük segítséget vagy szívességet, ha már semmiféle módon nem oldható meg a dolog. Van elég bajuk.

2. Az is van, hogy a másikoldali sajtósnak olykor fogalma sincs a.) a fellépő zenekarról, zenekarokról, b.) a helyszínről, c.) mindkettőről. Az évek alatt felhalmozódott koncert-és fesztiválrutin olykor átlendíti a tudósítót a problémán, de nem megy mindig sértődés nélkül. Persze, a végén nem az újságíró húzza fel az orrát... Példa volt erre az a fesztivál, ahol láttam, hogy nem a sajtós, hanem a vendéglistán vagyok, és szóltam, hogy nem lesz jó, mert a biztiboy nem fog beengedni fotózni a színpad elé. De, de, náluk ilyen szabály nincs. Nem, nem, én ragaszkodom hozzá. Lesújtó tekintetek kíséretében (biztos drága a nyakba akasztható laminált pass) megkaptam a sajtós szalagot, és bizony a biztiboynak a színpad sarkában az volt az első kérdése, hogy karszalagom van-e.

3. A sajtósok egy része azt gondolja, hogy mi (vö. koncert.hu) bulizni kérünk jegyet. Benne van ez is, hiszen olyan ügyesek vagyunk, hogy ezzel együtt még simán megírunk több oldalas anyagot fotóval, videóval. Csak szólok: nem tudom, más hogyan és miért csinálja, de mi soha nem kérünk úgy sajtólistás belépést, hogy azért valamit ne tettünk volna. Ha ilyen mégis előfordulna (nem nagyon), akkor azt is megmondjuk, hogy a partnernek legyen lehetősége dönteni, és ha nemet mond, tisztelettel elfogadjuk.

4. A szórakozóhelyek személyzete is sokszor kívánni valót maga után, enyhén szólva is modortalan beengedő emberek, fád csaposok – és ami a legbájosabb: übertahó ruhatáros néni. Nekem tulképp mindegy, legfeljebb nem megyek többet oda, nem fogok a névsorból hiányozni, de mi van, ha mások is így gondolják?

5. Koncertkezdés. Nem egy újságíró barát dolog, mert az említett időre odamegy, általában egyedül, mert a haverjainak már nincs pénze efféle mutatványokra, és órákig ácsorog fényképezőgéppel a kezében. Magánügy, de ahogy tapasztalom, elég sok embernek baja van ezzel az egésszel. Kevés olyan hely van, mondjuk, Budapesten, ahol képesek a kiírt időpontban elkezdeni a bulit. Állítólag azért, mert a nép a koncert után elvonul, mint egy zenével jóllakott sáskahad, a számok alatt alig fogyasztanak, éppen ezért a buli előtt kell felturbózni a pult kasszáját. Voltam olyan koncerten, ahol 8-kor volt beengedés, 9-re volt kiírva a kezdés, és a zenészek úgy csaptak bele fél 11-kor a húrokba, hogy senki, de senki nem jött ki közben szólni a népnek, hogy bocsi, csúszunk. Sajnáltam a kiscsajokat, akik 8-kor elfoglalták a pozíciót az első sorban, és onnantól fogva sem a büfébe, sem a klotyóba nem mertek kimenni.

6. És ha már itt tartunk, igen, a kedves publikum. Mostanában komplett életeket hallgatok végig én is a koncertek alatt. Volt már, hogy mint egy neurotikus pedellus, beszóltam. Valójában én sem értem. Nem lehetne a közösségire szánt fotót az első szám alatt elkészíteni a telefonnal, és utána elhúzni hátra? A kedvencem az a kiscsaj volt, aki a kétkoncertes buli első zenekara alatt az első sorban állt, ugyan kussolt, de mindezt háttal az együttesnek, mert ő a második bandára várt. Mekkora bunkóság ez a színpadon állókkal szemben – főleg egy nem túl nagy helyen? A másik meg a pasi az Aréna ingyenjegyes szektorában, akinek fogalma sem volt, milyen koncertre ült be, de jó hangosan beszélt. (Ő is, majd egy másik rendezvényen, nevesül egy sajtótájékoztatón részt vevő hölgy is büszkén hangoztatta a társaságában lévőnek: arra szerzek jegyet, amire csak akarod... S akkor tényleg nekiugrott a közvélemény a Vörös Gábornak? Képmutatás. Vagy Orwell: vannak mindig egyenlőbbek.)
S ha már Aréna: olykor botrányos a VIP-részleg viselkedése. Többször megesett, hogy a nézők soraiból ment fel valaki szólni, hogy ne ordítozzanak, röhögjenek, edénycsörögjenek úgy, hogy ezt több ezren hallgatják, köztük az előadó – a zene rovására.

Alapjában véve az a bajom, hogy mintha elszállt volna a kultúra koncertügyileg is. Sem akik szervezik, közreműködnek, sem akik részt vesznek rajta, nem akarnak mást, mint kielégíteni a spektrumát tekintve szűkös, a volumenét tekintve elég komoly szükségleteiket. A többi és a többiek le vannak sz*rva. És ez azért gáz, mert ha győz az igénytelenség, akkor azok a helyek is elkezdenek lecsúszni a lejtőn, akik a mai napig állják a sarat, mert szerencsére vannak bőven olyanok, helyszínek, emberek, partnerek, akik mindamellett, hogy meg kell élniük belőle, azért még szívügyüknek tekintik az egészet, és mind a közönséggel, mind a zenészekkel, mind az újságírókkal szemben korrekten járnak el. Kitartás, és köszönjük! (MMI - aszerk.)

A fotós kolléganő itt írta meg a saját véleményét.


 

 

Szólj hozzá!


 Ingyenes jazz és funk zeneünnep a királyok városában: Alba Regia Feszt

Ingyenes jazz és funk zeneünnep a királyok...

Hazánk legjobb jazz, funk és blues zenészei koncerteznek Székesfehérvár belvárosában július 30-tól augusztus 1-ig. A Syrius Legacy, Váczi Eszter,...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Cher kedvet kapott a Mamma Mia-tól: ABBA-dalokból készít lemezt

ABBA-dalokból készít lemezt Cher. A 72 éves Oscar-díjas énekesnő, színésznő a Today Show című reggeli amerikai tévéműsorban beszélt erről.

Elváltak a Compact Disco és Lotfi Begi útjai

Külön utakon folytatja a Compact Disco és Lotfi Begi. Utóbbi tíz év után békében vált el a népszerű hazai popcsapattól és szólóban folytatja.
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek