Negyedik napja nyomom megállás nélkül, és eddig az időjárás viszonylag kegyes volt hozzánk, azonban tegnap az égiek úgy gondolták túl sok a por a Szigeten, így le kéne öblíteni pár ezer köbméterrel. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de jóból is megárt a sok alapon bőven elég lett volna egy futó nyári zápor.
Ehelyett reggel (ami valójában már délután) ébredezve azt hittem, még álmodom, mikor meghallottam az esőcseppek kopogását az ablakon. Amint résnyire sikerült kinyitnom a szemem, azonnal felpattantam (valójában 5 percig próbálkoztam, míg felültem az ágyban), és szörnyülködve tapasztaltam, hogy sajnos ez tényleg egy rémálom, csak más értelemben. Ennek örömére - és persze azért, mert már eleve késésben vagy - kirakod mindkét lábad az ágyból, veszel egy mély levegőt, és kellő támasztékot találva az ágy szélén, egy hirtelen mozdulattal megpróbálsz felegyenesedni. Aztán azon nyomban vissza is rogysz olyan fájdalmakkal körítve, ami biztosítja számodra, hogy még mind a két lábad a helyén van. Ugyanezt a mozdulatot többször ismételve egy idő után már úgysem érzel semmit, viszont azt veszed észre, hogy a csiga hozzád képest egy feltunningolt versenyautó. És amikor azt gondolnád, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor jön a fürdőszobatükör...
Amikor nagy nehezen túljutsz a készülődésen, és esernyővel a kezedben indulsz útnak, érzed, hogy ez egy kemény nap lesz. Viszont arra az allapotra, ami odakint uralkodik, még rémálmaidban sem gondolnál. Az egy dolog, hogy már a befelé vezető hídon bokáig áll a víz, de átlépve a biztonsági sávot eszmélsz rá, hogy inkább gumicsizmát kellett volna felvenned. A Sziget teljes területe egy óriási sártengerré változott egy nap alatt, ami nappal még nagy nehezen átgyalogolható, viszont éjszaka kezdődik az igazi survivor, amikor a félhomályban, vagy a tök sötétben bandukolva esélyed sincs kikerülni a tócsákat. Igaz, hogy addigra már minden mindegy...
Terveink szerint a Bastille kezdésre szerettünk volna a Nagszínpad első soraiba kerülni, no ebből az lett, hogy mire átverekedtük magunkat a tömegen a fél koncert már lement. Kénytelenek voltunk beérni a hátsó sorral, viszont Dan Smith a frontember gondoskodott róla, hogy mi se maradjunk szórakozás nélkül. Néhány kedves művész már igénybe vette a nézőtér közepén a "futkosót", de még egyiküknek sem jutott eszébe a hangosító torony tetejére is felmenjen dalolászni. Ezért külön hálásak voltunk Dan-nek, aki majd egy egész dal erejéig onnan vezényelte a zenekart és a közönséget. Persze ők is meg voltak lepődve mennyi ember gyűlt össze a fogadásukra, és milyen szeretettel közelítünk feléjük, és ennek hangot is adtak, de ezt már megszoktuk. Viszont a sárkányok után (Imagine Dragons) itt is úgyéreztem, hogy még a banda is élvezi a műsort, ami tekintettel a világjáró turnék sokadik állomására, nem feltétlenül kellene, hogy így legyen. A zárásként magyarul elhagzó "köszönöm" szócska is szívből jövőnek hangzott, úgyhogy ismét egy zenekar, akik egy életre megjegyeztek bennünket.
A Bastille után némileg oszlott a tömeg, így elindultunk befelé a sűrűjébe, mert Lilly Allen kisasszonyra, akarom mondani, most már inkább nagyasszonyra mindenképpen kíváncsiak voltunk. A szülési szabadságról visszatért hölgy egyszer már okozott maradandó emléket korábbi Szigetes látogatásával, ugyanis akkor szemmel láthatóan "más" állapotban lépett színpadra. És itt most nem a várandósságra gondolok. Ezúttal úgy tűnt nem lesz hasonló probléma, bár a néha idegesítő infantilis vihogásáról még nem sikerült leszoknia. Természetesen a szabad száj a gyermekáldás miatt nem került veszélybe, így röpködtek a két- vagy inkább egyértelmű mondatok a nézőtér felé. Mondjuk ő legalább folyamatosan kommunikál a közönséggel. Igazából az első 4-5 dal után kezdtük unni a bulit, így inkább megpróbáltuk kitörni a tömegből, és más program után nézni, de amint az oldalvonalhoz értünk, akkor kezdtek el záporozni mindenfelől a strandlabdák.
Ugyanis a szokásos hét órás party kicsit később kezdődött, aminek az okát csak sejtem, de igazából el is felejtettük, hogy annak is kellett volna lennie. Sebaj, így legalább sikerült zsákmányolni pár darabot, amit annak rendje, s módja szerint azonnal elkezdtünk leereszteni, hogy aztán elrakhassuk emlékbe. Tudom, tudom, nem szép dolog, mikor azért dobják be, hogy játszadozzunk, de mentségünkre legyen mondva, hogy okulva a tavalyiból, nem akartunk labda nélkül hazatérni. Mondjuk, valószínűleg a szervezők is tanultak valamit abból, hogy nem jó ötlet néhány darab óriás labdát bedobni, mert arra azonnal rávetik magukat a Szitizenek, és onnantól ez a buli meghalt. Így idén kevesebb volt az óriás, viszont sok kicsi színes labda lepte el a nézőteret Lilly nagy bánatára.
Történt ugyanis, hogy a hölgy épp egy gyönyörű lassú Keane dal feldolgozását énekelte volna teljes átéléssel, amikor a szervezők úgy gondolták, ideje feldobni a bulit, és elkezdék beereszteni a labdákat. Ennek következtében az andalgós összekapaszkodás helyett vad labdázás indult, ami azért volt jó, mert a földre esett és a sárban jól meghempergetett darabokkal dobálózni csak a Szigeten lehet buli. Ha az utcán járva valakit fejbetalálna egy ilyen példány, anyázva keresné a tettest, itt viszont mindenki csak röhögött a másik nyomorán. Arról nem posztolnék képet, hogy festettünk a koncert után, de ha azt mondom, hogy kicsit beszürkültünk, akkor nem az egyéniségünkre gondolok.
És itt szakadt el teljesen a cérna a művésznőnél is, aki hiába próbálta komolyan előadni a dalt, kb a felétől már csak hangosan kacagva sikerült folytatnia. Utána bocsánatot is kért a nézőktől, de hozzátette, hogy nagyon viccesen festenek a kis sáros figurák színes labdákkal odafentről. Ez a kis sárdobálós party meghozta a kedvünket a koncerthez is, így onnantól kezdve már vígan énekeltünk és táncoltunk, egészen a végéig. Köszönjük a szerezőknek az időzítést! ;)
Részünkről a Nagyszínpadnak itt vége is volt, átcsúszkáltunk a Petőfihez, ahol még épp elcsíptük az Intim Torna Illegál felét. Azért szeretem ezt a bandát, mert minden helyzetben képesek oltári bulit csapni, és ez most is így volt. A Nagyszínpadnál megkezdett táncikálást itt folytattuk tovább, és terveink szerint a The Carbonfools buliján is nyomtuk volna. De. Történt ugyanis, hogy a szokásos menetrend szerint a műsor kezdésekor beosontam a fotósárokba végezni a munkám. Gép táskából elő, védőkupak le, bekapcsolás, fókuszálás, exponálás, lett volna, azonban ahogy bámultam a kis képernyőbe és rutinosan kerestem a nyomógombot az ujjammal, akkor tudatosult bennem, hogy valami nem stimmel. Szegény gépem feladta a harcot és darabjaira hullott, illetve konkrétan pont a legfontosabb részét sikerült elhagynom valahol útközben, ami azt eredményezte, hogy innentől kezdve egy darab fotót se tudtam készíteni. A koncert nagy részét azzal töltöttük, hogy megpróbáltuk megkeresni a hiányzó alkatrészt, de reménytelen vállalkozásnak bizonyult. A végén feladtam, és inkább megpróbáltunk a bulira figyelni. Ami alapjáraton nem lett volna rossz, de a háttérben zajló kivetítés kritikán alulira sikeredett. A Pony című szám alatt a gyengébbek kedvéért rengeteg csillámpóni vándorolt, a tapsolásnál kezek látszódtak, és a rendkívül bonyolut kurjongatós részt is sikerült feliratozni. Ilyenkor döbbenek rá arra, hogy némelyik zenekar komplett hülyének nézi a saját rajongóit. No comment..
Mindezek után már kevésbé lelkesen vártuk Ganxsta Zoliék fellépését, ami eredetileg Ganxsta Jazz néven futott a programfüzet szerint. Namármost lehet, hogy tényleg divat hülyét csinálni a közönségből, de nekem nem tűnt jó poénnak, hogy a jazz-hez köze nem volt a műsornak, amit maga Zoli is elismert. Sőt! Külön rá is kérdezett, hogy ugye, nem gondoltuk komolyan, hogy tényleg jazz lesz a produkció? A válaszom annyi lenne Zoli nyelvére lefordítva, hogy k...... be, és akkor még finom voltam. Borzalmasan rossz koncert volt, számomra az élvezet teljes hiányával súlyosbítva, így alig vártuk, hogy vége legyen. Már csak azért is, mert pontosan tudtuk, hogy utánuk érkezik kedven dj párosunk a Spanish Wax, akik a Szigetre is elhozták méltán hírhedt Necc Party elnevezésű dizsijüket. Azt tudtam, hogy én jól fogok szórakozni, hisz nem először jártam már ilyen bulin, de hogy az addigra már matt részeg külföldieknek hogy fog ez tetszeni, arra magam is kíváncsi voltam.
Az az igazság, hogy van valami szürreális abban, amikor hajnali kettőkor a Szigeten Take That, Backstreet Boys vagy Dj Bobo dalokat üvölt a nem túl idős közönség torkaszakadtából. Ebből is látszik, hogy a 90-es években sikerült maradandó remekműveket alkotni a zenetörténelemben. Az már csak hab volt a tortán, hogy ismételten mellénk keveredett az a ránézésre ötvenes nem tudom milyen nemzetiségű, de gyanítom, hogy német úriember, aki már negyedik napja ugyanabban a ruhában tolja (vagy ebből egy egész kollekciója van), és akinek mind a két karján megszámlálhatatlanul sok fesztiválos karszalag díszeleg. Persze ő is velünk együtt énekelte a dalokat, és közben úgy pörgette a lányokat, mint egy profi versenytáncos. Mindenképpen megérte kivárni a sorunkat!
Hajnal 4 körül támolyogtunk kifelé a Szigetről azzal a tudattal, hogy pénteken már délután négykor jelenésünk van a Nagszínpadnál. Persze ezek csak tervek, aztán az élet, meg a fáradtság úgyis átírja a forgatókönyvet. :)
Szólj hozzá!