A délután igen korán (3 óra előtt) kezdő Rag’n’Bone Man (vagyis Rory Graham) az Architectshez hasonlóan igen sokat késett, de mint utóbb kiderült, nekik is lerobbant busz miatt kellett kapkodva behangolniuk, és felpakolni a színpadra a felszerelést. Amikor a vokalistalány és a zenészek felmentek a színpadra, olyan érzés fogott el minket, hogy ez lesz az egyik legjobb koncert a fesztiválon.
A brit énekes-dalszerző első önálló stúdióalbuma idén februárban jelent meg, és azonnal óriási visszhangot kapott (erről itt írtunk).
A koncertre a délutáni órához, és az énekes Novarock lineup-ból való viszonylag kilógó stílusához képest nagyon sokan voltunk kíváncsiak. A szemerkélő eső nem vette el a kedvünket a koncertről, és milyen jól tettük, hogy megnéztük! A főleg soul stílusban utazó előadó hangja már az első dalnál meggyőzött minket arról, ez valami különleges lesz. A líraibb daloknál szabályosan elérzékenyültem, főleg a Skin című dalnál, ami amúgy a kedvencem az albumról, hiszen ezt akusztikusan adta elő. Olyan érzelmekkel teli előadás volt, hogy konkrétan megkönnyeztem, tippre nem voltam ezzel egyedül. Egy-egy poposabb slágernél meg is jegyezte, hogy most egy vidám dal következik, ami meglepő, mert ez amúgy nem jellemző rá. Annyira magával ragadó volt a hangja, az előadásmódja, hogy a metálbandák pólóit viselő közönség is tátott szájjal csodálta őt. Rag’n’Bone Man rendkívül alázatos zenész, aki minden dal után óriási mosollyal köszönte meg a megérdemelt tapsot, kimondottan szimpatikus személyiség volt, fantasztikus énekes és előadó. Az egyik legmeghatározóbb koncertet adta számomra a Novarockon. Szerintem igen hamar ki fogja nőni a délutáni idősávot, bármelyik fesztiválon simán elmehet headlinernek.
Az esti nagy nevek közül az első a Rancid volt, akik mostanában a Green Day-jel turnéznak. Az amerikai punk-rock együttes az elmúlt 25 évben az egyik legmeghatározóbb együttessé nőtte ki magát a műfajban. Bár annak ellenére, hogy rendkívül sokan gyűltünk össze, azért elég szellősen álltunk, így bőven volt hely tombolni, táncolni. A közönség elég hamar beindította a bulit, a hangosító pult előtt legalábbis remek hangulat volt. Néhány sráccal összehaverkodtunk, és elmondták, hogy mindenki legalább olyan régóta várta ezt a koncertet, mint én mondjuk az utánuk következő Green Day-t. A Rancid a fesztiválon egy 23 dalos setlisttel készült számunkra, ami jóval több volt, mint amire számítottam, így bár nem ismertem a zenéjüket, a koncert végére meghozták a kedvemet ahhoz, hogy később is hallgassam őket.
A kék színpad záróprodukciója a Green Day volt, akik egy majdnem 2,5 órás koncertre voltak kiírva (ezt végig is játszották). Kezdjük az elején: a blink-hez hasonlóan nekik sem sikerült érett felnőtté felnőni és megkomolyodni. Billie Joe Armstrong fantasztikus showman, aki már az első perctől kezdve egyértelművé tette, hogy számára az egyik legfontosabb a közönséggel való kontakt. Minden számot egy rövidebb-hosszabb felkonferálás előzőtt meg, valamint néhány közbeszúrt sztorival is színesítette a hangulatot. Mike és Tré Cool is abszolút ugyanolyan pörgéssel tolta végig a dalokat, mintha 20 évesek lennének, de a külsejükön már meglátszottak az elmúlt évek.
A dalok rendkívül el voltak nyújtva, a zenekar rengeteget jammelt, miközben BJA bohóckodott a színpadon, és szórakoztatta a közönséget, de mindezt úgy csinálták, hogy a közönség ne unja el magát. Folyamatosan pörgették a dolgot, rohangáltak a színpadon, léggitároztak, térdre borulva hajlongtak az egyiptomi maszkos szaxofonos előtt, és rajongókat hívogattak fel a színpadra.
Akit először felhívtak, attól még a kiemelés előtt megkérdezte BJA, hogy ismeri-e a dalszöveget. Miután közösen elénekeltek egy refrént, a srác óriási hévvel vetette bele magát a tömegbe, és crowdsurfölt egy jót. A második felhívós történetnél is egy énekesre volt szükség: egy lány lett a szerencsés, aki gyorsan végigölelte az összes bandatagot, és a végén ő is crowdsurfölhetett egy óriásit. De harmadjára már egy gitárosra volt szüksége, akinek mindössze három akkordot kellett ismernie. Az első kiválasztott sajnos csődöt mondott, úgyhogy jött a következő kiszemelt, akinek ismét nem sikerült eljátszania a számot. De három a magyar igazság: a harmadik srác (élénk narancs/piros mohawkkal) már teljesítette a küldetést: az együttessel közösen eljátszott szám után életreszóló élményben lehetett része, ugyanis ha a közösen eljátszott dal nem lett volna elég, BJA a szám után odament hozzá, és azt mondta neki, hogy megtarthatja a gitárt. Mennyire fantasztikus gesztus! (Megjegyezzük, a budapesti koncerten is gyakorolták.)
A közönség megénekeltetésével együtt végigtolták a két és fél órát. A koncert végén a visszataps után került sor az American Idiot-ra, amit még az is epekedve várt, aki amúgy a többi számukat is mind imádja. Utána a koronát az estére a Jesus of Suburbia tette fel, amit már mindenféle megszakítás nélkül úgy tolták le, ahogy azt kell.
Amikor levontult a zenekar a színpadról, azt gondoltuk, hogy vége a koncertnek, de BJA egy szál gitárral még megörvendeztetett minket két dallal: az Ordinary World, majd a Time Of Your Life tökéletes lezárása volt az estének.
Látszott rajtuk, hogy már nem először tolnak végig órákat a színpadon a fáradság legkisebb jele nélkül: vicces, színvonalas, élvezhető, pörgős, életreszóló élmény volt látni őket élőben.
Óriási magyar közönség, végtelen por és remek koncertek – Novarock 1. nap
Tinédzserkori kedvencek és metalcore a maximumon: Novarock 2. nap
A nap, amelyik a legtöbb magyart vonzotta: Novarock–péntek
Fotó: Novarock
Szólj hozzá!