Hogy már az elején ne csússzak meg, azonnal az A38 sátorba kezdtem, semmi barátkozás és/vagy fröccsözés, kvaterkázás, mert ott szoktak a dolgok megbilleni. A Who Made Who-t véletlenül fedeztem fel egy Budapest Essential alkalmával, és szerelem volt az első látásra.
A másodikra is. Azt tartják róluk hogy kísérleti elektro/indie popot játszanak, meg dance-punkot (ilyen létezik?), de a dán formáció (Jeppe Kjellberg, Tomas Barfod, Tomas Høffding) valahogy kinővi ezeket a kategóriákat, ennél sokkal szélesebb műfaji sztrádán kergetik végig a közönségüket, akik láthatóan nagyon élvezik a száguldást, és az azt meg-megszakító belassulós etapokat. Egyébként is bazira lehet szeretni őket. Mikor láttál te olyan zenekart, akik pezsgőt isznak koncert közben, majd az üveget is bevonják a zenélésbe...? :)
Meg amúgy is nagyon lehet szeretni őket személy szerint is – oltári jó arcok –, a fellépőruhájukat meg pláne (erről a ruhaizéről ma még szó lesz, ahogy a címben is meglebegtettük).
Beesett egyébként a koncertre két csapat: a pumpedgabó-szerű partiarcok (a partyaréna ilyenkor még zárva van) meg a csillámtetkós szelfikirálynők csoportja, kíváncsi voltam, melyik nyer, jelentem, a csajok bírták kevesebb ideig, miután elkészítették a szelfijeiket – természetesen háttérben a zenekarral –, el is hagyták a sátrat, ellenben a partiarcokkal, akik lelkesen végigszeletelték a koncertet, nézegetve magukat, egymást és a körülöttük állókat, hogy nézik-e őket... Szerintem ez tök jó, életükben nem mennének el egyébként egy WMW-koncertre, most legalább kaptak valami tömöttebbet is a gépzenénél.
Még egy kis fülgyertyázós kezelésre is sor került: amikor Tomas Høffding elvegyült a közönségben, kapott ajándékba egy gyertyát, fel is vitte magával a színpadra:
Az A38 kinyitása, vagyis a sátorlapok felhajtogatása a legjobb dolog volt, amit tehettek, enélkül valszeg ott pusztultunk volna el, mert még így is szakadt mindenkiről a víz – esetleg még, ha a ventilátor elől lebontanák/eltolnák a takarófalat...
A koncert után megvolt az első nagy találkozás: beleszaladtunk az egyik, a Kamchàtka nevet viselő sétáló utcaszínházba. Mondjuk az egy dolog, hogy mi, de a sofőr is, aki végül könyörgőre fogta a dolgot, hogy nem kapnak enni a haverjaitok, ha nem engedtek tovább, de azért nem szabadultak olyan könnyen... A performanszról ezt írják a Sziget oldalán:
"Átütő erejű modern utcaszínházi előadás, amely könnyedén lép át a körénk húzott falakon, hogy rávilágítson emberi mivoltunkra. Nyolc ember bolyong a Szigeten, mindenkinél egy bőrönd. Átutazók vagy bevándorlók? Érdeklődők, és jóhiszeműnek látszanak, akik az érzelmeiket sem tartják vissza. Semmit sem tudnak az értékeinkről, a szabályainkról vagy arról, hogyan élünk."
Rábukkantunk még egy, afféle szigetes képződményre, a kívánság-fára: ha a Nagyszínpadtól mész a Borfalu felé, ott lesz balra...
Bonobo live setje nem igazán nagszínpados produkció, főleg nem verőfényben és hőségben – gondolná az ember. De aztán rájön, hogy nem az egy koncertre jutó ugrándozók száma tesz naggyá egy fesztivált, hanem például az is, hogy két csápolós koncert között bevállalnak egy olyan fellépőt is, akit a fűben ücsörögve, pokrócokon elnyúlva hallgathat a közönség.
Na, a következő állomásunk pont nem ilyen buli volt: a Bohemian Betyars koncertjén csak az feküdt a fűben – belőlük is akadt –, akik kikészültek az ugrálástól. A fiúk hozták a betyáros virtust, és a Sziget jelentős számban megjelent magyar populációja is mindent beleadott. Tényleg vannak magyarok is a Szigeten, bát a frontember leginkább angolul nyomta a számok között...
Ezután egy (pontosabban két) olyan filmbe csöppentünk bele, amitől igazán szeretni lehet a Szigete. A Karaván sátor mellett elhaladvba olyan illat csapta meg az orrunkat, hogy azonnalé utána kellett nézni, mi röténik. Ez a látvány fogadott minket:
Legnagyobb meglepődésünkre, amit főztek, legott ki is osztották. Már a sorban álltunk, amikor begördült a sátor elé egy "lagzis" autó, menyasszonnyal, vőlegénnyel, lakodalmas menettel, és egy szempillantás alatt átkerültünk Indiából a Macskajajba... A legszebb az volt, amikor a turbános szereplők is elvegyültek az ifjú párt éltető tömegben, mindenki tapsolt, táncolt, örült...
Közben megkaptuk a tányérunkat is, amelyen dal masoor és chapatti volt, az előbbi annyira fűszeres és csípős, hogy a bélbolyhaink azonnal sokkot kaptak, így nagyon kinézett egy futással egybekötött szapora, hacsak... Hacsak nem iszunk azonnal valami rövidet, álapítottuk meg, de még a mondat végére sem értünk, amikor a színpadon megjelent valaki jó pár üveg pálinkával a kezében, és azt is kiosztották a közönségnek :) Szóval a rádzsasztáni cigány együttes után igazi lakodalmi hangulatot csapott a francia La Caravane Passe az „Igaz-hamis esküvővel", ahol tizenhét zenész, táncos, artista szórakoztatta – és itatta a nagyérdeműt. Sziget, így szeretünk!
Amikor sorba álltunk a kóstolóért, egy roma hölgy éppen azt magyarázta a gyerekeknek, hogy a chapatti olyan, mint a cigánykenyér... Oda is fordultunk, hogy akkor miként is kell elkészíteni, készséggel elmagyarázta: só, liszt víz – és egy kis sütőpor. Beszélgettünk még kicsit, és kiderült, hogy az ő ruháikat (Romani Design) fogják a Gogol Bordello tagjai viselni a keddi koncerten!!! erygszerűen megkeresték őket, a zenekar belelkesült, elküldték a méreteket, aztán mentek vissza a ruhák – és állítólag imádják! Nagyon kíváncsiak vagyunk, és gratulálunk a magyar márkának! Egyébként az Artzone-ban is megtaláljátok őket!
Az est fő fellépője a Gorillaz volt – és ez lett a Sziget első igazi fesztiválos koncerje. (Fotók sajnos innentől fogva nincsenek, mert a lakodalmas cucc után elhagytuk a gépet, de szerencsére hajnalra meglett.) Annyira bejött a dolog – nekünk is és még vagy 50 ezer embernek –, hogy a nagyszínpadnál ragadtunk, kihagyva azt a produkciót, ami miatt – a Who Made Who mellett – tulajdonképpen kimentünk, nagyon sajnálom, remélem, Seesick Steve-et még valaki meghívja a klubkoncert-időszakban Magyarországra. Még belefért az estébe egy ugrándozás a Belgán (hip-hop!), majd csatlakoztunk a csapat másik feléhez Jack barátunk kocsmájában, ahol mindig remek a hangulat, ami nem csak a viszkinek köszönhető, hanem a rock-klasszikusoknak is – a nagy koncertek után mindig itt van a legjobb hangulat. Ilyenkor itt már mindenki mindenki barátja: mi hollandokkal és amerikaiakkal kerültünk egy asztaltársaságba, aztán a kötelező viszki- és kérdéskörök (Először vagy a Szigeten? stb.) után emelkedett hangulatban és csillámportól fényesen hagytuk el a Szigetet.
Az elkövetkezendő napokon a Koncert.hu ifjabb kollégái veszik át a terepet, remélhetőleg sokkal többet írnak majd a zenéről :)
Sziget 2018
Szólj hozzá!