Tarajos Hullámok a Balaton-felvidéken – Ilyen volt a Gödör Camp

Szóval Gödör és nyár.

Immár a sokadik alkalom volt ez, hogy a Gödör csapata Gödör Camp néven fesztivált szervez, az első néhány még Agárdon kapott helyet, hogy aztán valami miatt egy jóval távolabbi, kietlenségében is kellemes helyre, a Tapolca külvárosaként (vagy inkább külfalujaként) leledző Diszel szélén elhelyezkedő kúria udvarára bukkanjanak. És az első, amelyre én magam is eljutottam. Az ide nyár ilyen volt, nagy fesztivál nem volt, közepesen (Kapolcs, Ördögkatlan stb.) én nem voltam, de két kicsin (MiniFishing meg ez) legalább jelen lehettem, mindkettőn először.

Hogy merre van Diszel?

Aki járt már Kapolcson, akár a Művészetek Völgye ürügyén, akár más okból (mondjuk mert Taliándörögdön lakott a csaja a ’90-es években), nos: egyenesen tovább azon az úton, amelyik Veszprémből Kapolcsra visz (az egyenesent úgy értem, hogy követve az út vonalvezetését, tehát nem kell mereven ragaszkodni az egyeneshez, ha az út kanyarodik, kanyarodjon járművével a kedves olvasó is, mindenki jobban jár), és a második falu. NEM kell lekanyarodni az első Diszel táblánál balra, az az út is oda visz, de a falu közepébe, a Gödör Camp viszont a falu tapolcai út melletti szélének közelében van, a falun át hosszabb, körülményesebb és lassabb odajutni.

A külfalu mibenlétéről talán annyit elég elmondani, hogy még élelmiszerbolt sincs, a helybeliek a tapolcai Tescóba (Lidlibe, Aldiba, ezek ott vannak egy kupacban Tapolca Diszel felőli végén) járnak kajáért. Állítólag negyedóra biciklivel, én autóval tettem meg, úgy gyorsabb, meg hát biciklim sem volt. És természetesen az, hogy élelmiszerbolt nincs, még messze nem jelenti azt, hogy kocsma sincs. Meg persze focicsapat, hogy áldassék a Kárpát-medence géniuszának neve. De a helyiek szerint addig sokkal jobb volt a focicsapat, amíg Diszel önálló falu volt, nem Tapolca része.

A helybeliek, akárcsak Orfűn, itt sem mutatnak kitörő érdeklődést a (persze, nagyrészt pesti zenekarokkal tartott) helyi fesztivál iránt, itt még a diszeli lakosoknak ingyenes belépési lehetőség sem villanyozta fel őket annyira, hogy 10-nél többen tiszteletüket tették volna. (Valamint, mint Filep Ákostól, a fesztivál főszervezőjétől megtudtam, Kapolcstól és az azzal szomszédos, alig pár kilométerre lévő falvaktól eltérően, ahol a fesztivál idején szinte minden házban adnak ki szobákat, itt a lakosság nem hajlik a fesztiválozóknak való szálláskiadásra. Pedig igény lett volna rá.)

Ami a fesztivált magát illeti, már majdnem leírtam, hogy életem legkisebb fesztiválja volt ez, de nem, mert voltam én a Pajtafesztiválon is Szécsényfelfaluban pár éve, ahol akkor éppen egyetlen zenekar lépett fel, a Szabad Európa Rádió, másik nevén Ninocska, a fesztiválnak helyt adó telek részét képező pincében, a lényeg, hogy a 80-as évek alter zenéinek feldolgozását (Európa Kiadó, 2. műsor, URH, Balaton, Rituális Rémtettek – bár ők már lehet, hogy 90-es évek – stb.) játsszák kiválóan, az egészen baráti belépő fejében pedig mindenki annyi kaját szed, amennyi belefér, és annyi sört csapol (a saját hozott poharába) magának, amennyit akar. Ehhez képest inkább közepes baráti társaság (15–20 fő) méretű a buli, mintsem fesztivál, de a hangulata kiváló. Majd még megyek, de nem az idén, mert az is most hétvégén van a vírus miatt nyár helyett.

Nos, ehhez a fesztiválhoz képest a Gödör Camp maga a végeláthatatlanul hömpölygő tömegrendezvény, ahol az esti koncerteken 300 ember is megjelenik, jobb napokon talán még 400 is.

Pedig a felhozatalra idén igazán nem lehetett panasz, a klubok többségében egy hónap alatt nem fordul meg annyi húzónév még Budapesten sem, mint itt szombattól csütörtökig, merthogy ez a fesztivál most így lett megrendezve.

Na jó, az első napon zenélő Bródy János már az én korosztályom számára is bátran és bármikor kihagyható, érdemei elismerése mellett, de az eggyel korábbi generáció zenéje. Így is tettem.

Vasárnap viszont a Colorstar 25 éves jubileumi koncertje már mindenképp érdeklődésre tarthatott volna számot, a Kobuciban pár hete hoztak egy laza telt házat, az Anima Sound System pedig ugyan szerintem már volt jobb, de a sokadik átalakulás után is még mindig egészen hallgatható, bár hosszú távon (egy óránál tovább) azért engem megvisel. Persze könnyen beszélek a távolból, mert ekkor még semmiképp nem tudtam volna ott lenni.

A hétfői napot (az énekes Szomráky Julcsitól, mint szomorúan hallom, utolsó személyes találkozásunk óta megvált ef Zámbó Happy Dead Band este 7 órás bemelegítése után fél 9-től Európa Kiadó) viszont már beterveztem mint a lehetőségekhez mérten kihagyhatatlant, de hát ember tervez, Isten perverz, beleköp a levésbe, mint Müller Péter Iván Sziámitól tudjuk már vagy 25 éve, szóval erre ugyan már akartam, de végül nem jutottam el.

A keddi nap viszont már a kora délután autóban talált, így valamikor este 7 tájban oda is értem, annak ellenére, hogy ott, ahol az iGo Szülinapp (GPS-alkalmazás, az készítő NNG 10. születésnapja alkalmából magyarok számára ingyenessé tették, csak Magyarország-térképpel) szerint le kellett volna térnem az M7-esről, egy (nem) szép szürke szalagkorlát zárja le az egykori lehajtót – kedves NNG, rendben van, hogy nemzetközi világcég meg mittudomén, de ha már azt ígértétek annak idején, amikor ezt az alkalmazást ingyenessé tettétek, hogy rendszeresen frissítitek is majd benne a térképet, tényleg jó lenne, ha megemberelnétek magatokat, mert ez legalább 5 éve nem történt meg (kb. azóta van körforgalom Dunaharaszti előtt, amely a Szülinapp térképén még mindig nem szerepel). A jelenlegi állapotában ugyanis elég balesetveszélyes vacak ez az app, mert ha valaki netán este szeretne letérni ott, ahol én próbáltam, nem fényes nappal, amikor a lehajtósávba (mert azt az útkezelő a sors különös szeszélyéből meghagyta, minden előjelzés nélkül, hogy nem vezet sehova, csak egy szalagkorláthoz – ők is megérdemelnének a hatalmas pofon mellett némi bírságot is) hajtva, majd ott vagy 500 métert megtéve még fel lehet fedezni, hogy gáz van, ellenben út nincs, akkor abból komoly baleset is lehet. Ha viszont szerencsés esetben nem jön mögötte senki, még vissza tud térni a pályára, hogy aztán kb. Siófoknál letérve egy jó nagy kerülővel eljusson a veszprémi körgyűrűig. Majd a mintegy 25 pluszkilométer benzinköltségét kérem a számlámra. Elérhetőség a szerkesztőségben.

Szóval odaértem.

Aznap 7 órás koncertként az izgalmas nevű Tarajos Hullámok (egyből lejött, hogy nem punkzenekar, az Hullámos Tarajok lenne) volt meghirdetve, akikről egészen addig azt sem tudtam, hogy léteznek, de gondoltam, ha már itt vagyok, megnézem. Persze kiderült, hogy 7-kor még semmi nincs, csaknem 1 óra volt még a kezdésig, de legalább ismerkedtem a hellyel, ami egy kúria, jó nagy belső udvarral, és gondolom, az istállóból kialakított ideiglenes kocsmarésszel. Kint meleg ételt is főztek (mint írtam, élelmiszerboltok száma a faluban kereken nulla), megkóstoltam, drága volt, de legalább nem túl finom, a sót mindenképpen nélkülözte, meg még néhány egyéb fűszert is, szóval már akkor eldöntöttem, hogy nem fogok rájárni a hét többi részében. Ehetőnek ehető volt meg meleg, de kb. ennyi.

Az udvaron mindenféle régi mezőgazdasági gépek voltak kiállítva, az egyiket én sem ismertem fel, a másik ellenben egy szelelő vagy szélrosta, amely nevével ellentétben nem a szelet rostálja, hanem a benne lévő forgó lapátok által keltett légáramlással (= szél) kifújja a szemes terményből (kukorica, árpa, búza, napraforgó stb.) az értéktelen, üres szemeket (ocsú) meg az aratáskor (és annak idején még nyomtatáskor – ezt nyomtató lóval csináltak, amelynek a mondás szerint nem lehet bekötni a száját, és semmi köze a nyomdászathoz) benne maradt szalma-, toklász- és szárdarabokat (pelyva), és marad a takarmánynak, illetve fajtától függően emberi élelmezésre is alkalmas tiszta termény. A rosta egyfajta osztályozó szerepet tölt be, a nagyobb szemek nem mennek át rajta, az apróbbak igen, előbbi a jobb minőség emberi fogyasztásra, utóbbi a gyengébb az állatok részére.

A Tarajos Hullámok egyébként, mint kiderült, környékbeli, Balaton-felvidéki vagy másképpen káli-medencei együttes, de olyan Budapestről ismert zenészek is tagjai, mint a néhai Somló Tamás ikerfiai. Dani dobon, Pali gitáron erősíti a csapatot. A többieket sajnos nem ismerem. A banda egyébként nagyrészt a 80-as évek diszkózenéjének feldolgozásait játssza, meglehetősen jó színvonalon. Mondhatnám, hogy felülmúlták minden várakozásomat, de mivel egyáltalán nem ismertem őket, nem is vártam semmit, viszont egészen jó koncertet adtak.

Őket a Pál Utcai Fiúk követte. Lecsó férfiasan bevallotta, hogy most nem készültek csak ide külön műsorral, feltételezve, hogy az itt megjelenő közönség jelentős része úgysem volt ott a korábbi koncertjükön Gyenesdiáson, merthogy épp egy 10 napos Balaton körüli turnét bonyolítanak, idő sem lenne minden napra más műsort összeállítani. Amint a koncert után ránézve kiderült, a számlista természetesen, ahogy azt már megszokhattuk, itt is csak mankóként szolgált, ha Lecsónak épp más jutott eszébe, akkor most is lazán eltértek tőle kicsi, de lelkes közönségük előtt (a kicsi persze viszonyítás kérdése, voltam a Monyóban tartott koncertjükön – érdekes módon ott utánuk való nap volt Európa Kiadó, itt meg előttük eggyel –, hát ott sem voltak sokkal többen, bár az Európa Kiadón még annyian sem – a Monyóra még kitérünk majd egyszer, de lehet, hogy nem ebben a cikkben).

A szemfülesebbek talán már fentiekből is észrevették, hogy csak koncerteket emlegetek, holott a Gödör mindig is összművészeti klub volt. Az igazság az, hogy voltak természetesen a zenén kívül mindenféle egyéb programok is, de szíves engedelmetekkel ezek ismertetésétől most eltekintek, mivel azok helyett mindenféle egyéb szórakozással (alvás, kocsmalátogatás stb.) ütöttem agyon az időt.

Mivel egyik koncertről sem akartam lemaradni, meg mivel nem is tudtam, hogy hol van, kivártam a szállás elfoglalásával, aztán meg már éjszaka lett, és nem vágtam neki a pusztában az ismeretlennek (bár Ariel – druszája Tóth Anita kb. 17–18 évvel ezelőtti megformálásában az egyik kedvenc Shakespeare-karakterem –, aki itt nem vihart támasztott, hanem a szállásügyeket intézte, szóban felvázolta az utat oda), inkább eliszogattunk-beszélgettünk-zenélgettünk úgy hajnal 4 környékéig a tábortűz mellett. Fentiek (leginkább az iszogatás, ami nem kizárólag alkoholmentes italokkal történt) miatt ráadásul kocsival nem mehettem volna, ellenben minden cuccom annak csomagtartójában volt, szóval az éjszakát én is ott töltöttem (nem a csomagtartóban, az utastérben). A másik lehetőség egy kedves budai ismerősöm invitálása volt egy közeli ház udvarára, amit szintén nem tudtam, hol van, és ahol ő bivakolt, bármit jelentsen is ez, de úgy éreztem, sátor nélkül egy hálózsákban kissé már hűs lenne a szabad ég alatt (merthogy ekkor ott a hegyek között bizony már hideg volt éjszaka). Másik kedves (budafoki) ismerősöm felajánlott a szomszédban egy kanapét, de mivel ők már éjféltájt hazamentek aludni, gondoltam, nem csörtetek be hajnal 4 tájban egy ismeretlen helyre. Szóval maradt az autó, ülések lehajtva, hálózsák, egynek elment, bár másnap a szállásra beköltözve azért hunytam még egy verset kora délutánig.

Az egyébként másnap éjszaka vált világossá számomra, mennyire jól tettem, hogy nem indultam el éjjel 4-kor a szállást (vendégházat) megkeresni az ismeretlenbe (romantikus táj, két oldalt legelő szürke marhákkal, a vendégház előtt két megtermett, de legalább barátságos komondorral, ha éjszaka látom őket először, nem tudom, mennyire szállt volna inamba a bátorságom). Ekkor ugyan már tudtam, hogy hova kell menni, de a közvilágítás teljes hiányában, már lenyugodott Hold mellett még így is kis híján eltévedtem (milyen jó, hogy van elemlámpa minden mobiltelefonban…). Másrészt mint a késő délelőtti beköltözéskor kiderült, alhatott is ott valaki stikában aznap éjjel, amikor elméletileg már nekem kellett volna – ezt nem volt nehéz megtennie, mert az ajtókat nem lehetett zárni, szóval nagyobb értékekkel azért nem a legideálisabb szállás, még szerencse, hogy ilyeneket nem hordok magammal –, mert a gondnok néni szerint nem úgy volt hajtogatva az ágynemű, ahogyan ő szokta az ágyra tenni, meg gyűrött is. Szóval így még izgalmasabb lett volna. Ágyneműt persze kaptam frisset.

Szerda délután fájó szívvel vettem tudomásul, hogy elmarad Farkasházi Réka és a Tintanyúl trió koncertje. Igazából ezt még azóta sem hevertem ki, de a pszichológuscsoport már dolgozik rajta. Amikor megtudtam a hírt, gyorsan innom is kellett egy sört, hogy sokkot ne kapjak. De így végül szerencsésen átvészeltem.

Mivel emiatt maradt idő bőven, jókat tudtunk beszélgetni az este fő fellépője, a Kontroll Csoport tagjaival, akikkel a szép emlékű ’80-as évek óta ismerjük egymást. Nekik pedig bőven volt idejük a beállásra, amely így eltartott vagy 3 óráig, de legalább minden számot volt idő elpróbálni, némelyiket többször is, valamint megvitatni, hogy pontosan hogyan is következnek egymás utána az egyes részek, ki mikor áll ki, mikor száll be stb. Én a magam részéről ezt nagyon élveztem, jobban már talán csak akkor, ha én is a színpadon lettem volna, bár mivel erősen lámpalázas vagyok (merthogy nem tökéletesen biztos a hangszeres tudásom, és ezt tudom is), lehet, hogy még akkor sem. Némelyik vitás résznél lett volna kedvem szólni, hogy itt van a telefonomon, hallgassuk meg, de inkább hallgattam. Mármint nem a zenét, hanem csöndben maradtam. (Mennyivel jobb az oroszoknak, ahol a zenét (vagy bármi mást) hallgatni az szlúsaty, hallgatni mint csöndben lenni meg molcsáty). A végén már csak azért aggódtak, hogy odaér-e időben Horváth Gabi, a Balaton basszusgitárosa, akivel jó lenne még elpróbálni az Ismeretlen katona című URH-feldolgozást, mert azt az egyébként a Kontrollban basszusgitárosként zenélő Farkas Zoli gitározza (aki kérésemre mondta, hogy nincs ideje nekem megtanítani, de nézzem, hogyan játssza – nos, nagyrészt megvan… –, szerencsém volt, mivel a beálláskor még talán ha 10-en lézengtünk ott, így egészen közelről bámulhattam Zoli játékát, miután belekotnyeleskedtem még a gitársound beállításába is, mert ehhez a számhoz jóval torzítottabb hangzás kell, mint a Kontroll saját dalaihoz). Azt persze nem árt tudni, hogy Gabi kb. bármit simán lekísér akkor is, ha előtte nem próbálták el, ezt pedig játszotta is már jó párszor, bár mint a próba után beszélgetve elmondta, általában D-ben szokta, itt G-ben kellett (ugyanazok a fekvések, csak másik húron), de ez egy ilyen szintű basszgitárosnak egyáltalán nem jelent gondot. A koncerten aztán már minden simán ment, a kezdő A hang instrumentális változatától (egyszer előadhatnák szöveggel is, úgy is zseniális, olyan szövegrészekkel, mint Még hallható vagyok a hangzavarban / Hallható vagyok, de halhatatlan, meg hogy Ha hallgatnál / Most hallhatnál, nem is említve az A hang lassabban terjed a halálnál sort) egészen a végéig, bár hogy mi volt az utolsó szám, azt ennyi idő elteltével már a KGB sem szedné ki belőlem. Egy biztos: nem az Ismeretlen katona, mint tavaly a Kobuciban, az ezúttal 3-4 számmal a vége előtt került terítékre.

(Pár nappal később, a Kobuci kertben tartott Kontroll Csoport-koncerten – ahol nagyjából ugyanez volt a műsor – a Sziámi basszusgitárosa, Winterverber Csaba kapta a megtisztelő feladatot, mivel Gabi épp Szentendrén zenélt, nos, ő sem izzadt vért tőle. Igaz, szintén nem tehetségtelen kezdő már a hangszeren.)

Koncert közben beszélgettünk pár ismeretlennel, akik szerint minden Kontroll-szám elhangzott, mire mondtam kapásból vagy 5 címet, hogy mi nem, de némi gondolkodás után még újabbak is beugrottak. Bár csak 4 évig létezett az együttes, de elég nagy repertoárt alkottak ezen viszonylag rövid idő alatt, 2 órába semmiképp nem fér bele.

Ezen az estén tábortűz ugyan nem volt, így a gitározás-éneklés a belső kocsmarész közelébe költözött (az volt még nyitva egy darabig, meg ott voltak székek), de el azért nem maradt. Ezúttal egy úriember gitározott és énekelt főleg Dévényi Ádám- és Cseh Tamás-számokat csinos és szép hangú felesége társaságában, sajnos, a nevüket már nem tudom, arra viszont emlékszem, hogy javasoltam nekik: ezzel lépjenek fel egyszer a Hunniában. És komolyan gondoltam.

Természetesen néha mások is átvették az egyetlen hangszert, 1–2 szám erejéig még én is, szóval gyorsan telt az idő, és még a hideg meg az addigra már rég bezárt kocsmapult miatti italhiány sem zavart senkit annyira, hogy hazamenjen, csak a biztonsági emberek kedves szavainak hatására döntöttünk a távozás mellett. Mit ad isten, valahogy megint csak hajnal 4 környékére ért ekkorra az óramutató.

Utolsó nap Kiss Llaci volt az első fellépő, akiről már olvashattatok ezeken a hasábokon, de ezúttal nem kettesben Barabás Bécivel, hanem teljes zenekari változatban, úgyhogy Béci most nem basszusozott, csak gitározott, basszernak ott volt Vajdovich Árpi, az örökké vigyorgó zseni, míg dobon Libertényi „Pierre” Péter, billentyűs hangszereken pedig Kerek Norbert egészíti ki az eredeti duót. Ezt a felállást most láttam először, sajnos, itt csak rövidített műsorral, mivel előzenekarként korlátozta őket az idő, de akit érdekel, szeptember 25-én a Muzikumban megtekintheti a teljes műsort, mivel ott önálló koncertet adnak.

A baj az, hogy annyira rég hallottam a duó felállást is már (több mint egy éve), és annyira kevésszer (talán 3 alkalommal összesen, először a Nyolctízben, az fergeteges volt, két részletben vagy 3 órán át, meg kétszer a Sziámi előzenekaraként a Kobuciban), hogy nem igazán tudtam már összevetni, mennyit változtak az egyes dalok, és melyik előnyére, melyik hátrányára, mindenesetre a koncert összességében tetszett, a dalok pedig a lágy elégiától a tangón át a punkig terjednek, elég széles skálát átfogva, bár a közönség egyelőre még mindig csak a műsorba felvett két közismert Európa Kiadó-számra (Elmentek a fiúk, A szem és a száj) kapja fel a fejét, a jóval régebbi, az 1982-es Love ’82 demón már szereplő és pár éve egy új versszakkal kiegészített harmadikat (Lehet (hogy neked jó ez a harc)) pedig, amelynek a repertoárba kerülésében talán nekem is van némi részem, ezúttal idő hiányában nem játszották.

Őket, úgy is, mint a fesztivál zárózenekara (ha már a Szigetet nem tudták zárni sem tavaly, sem idén, rajtuk kívül álló okok miatt, mivel nem lett megrendezve – én azért mindkét évben buliztam kint egy keveset pár barátommal) a Sziámi AndFriends követte a Romano Drom három tagjával kiegészülve. Mi meg eleinte Barabás Bécivel oldalról néztük, hogy hú, nagyon ügyes zenészek ezek. Én később aztán odakeveredtem a rendes nézőtérre, és ott élveztem tovább a zenét. A műsor a már bevált egyveleg volt a Kontroll Csoport és az URH számaiból, valamint a Sziámi különféle korszakaiból összeválogatva – és természetesen a vendégekre tekintettel a Romano Drom műsorából is elhangzott néhány dal –, meg persze a már az AndFriends formációban írt dalok, köztük egy egészen új is, Melyik oldalra állsz? címmel, némi politikai éllel, tekintettel a közelgő választásokra, miszerint:

Ettél a tenyerükből?

Vettél a kenyerükből?

Most már az övék vagy egészen,

Egészen mindegy, hogy melyiknek dalolsz,

vonakodva, vagy serényen.

Hát, van benne valami.

(És ezzel azt is elárultam, hogy a dal premierje az Index cikkével ellentétben nem a Kobuciban volt, hanem Diszelen. De psszt! Maradjon köztünk!)

A koncert során Müller megkérdezte, nem tudja-e valaki, mikor lesz a Kobuciban a koncertjük. Mivel tudtam, bekiabáltam a dátumot, mire Péter egészen nagyvonalúan: Ezer ingyenjegyet neki! Nos, ezeket nem kaptam meg, de nem is tudom, mit kezdtem volna velük, egyedül meg uncsi lett volna a Kobuciban tengeni-lengeni egy AndFriends-koncerten. Meg addigra már úgyis meg volt véve a belépőm.

Az együttes új tagokkal is gyarapodott, igaz, a billentyűs-ukulelés Bakos Zita már tavaly is megvolt, de a dobos teljesen friss, Mózsik Imrét időközben a nagyon fiatal Tóth Márton váltotta. És üdvözlendő, hogy Kirschner Péter pár éve még tőle eladdig szokatlan, azóta szerencsére rendszeressé vált nagyívű szólói mellett immár a basszusgitáros Winterverber Csaba is nagyobb teret kap néhány számban.

Mindent összevetve remek koncert volt ez is, ezerszer hallott számokkal, amelyeket még ezerszer meg szeretnénk hallgatni, és mint ilyen, azt hiszem, méltó lezárása volt a fesztiválnak. Talán egyetlen ember volt csak elégedetlen a végén, Kirschner Péter, a zenekar gitárosa – ő még játszott volna egy keveset, mint erről a koncert után hosszasan beszélgettünk a bárpultnál. Remélhetőleg azóta megbékült.

A műsorterv szerint a fesztivál teljes zárásként tűztánc és az Orkesztra Bohemika duó következett, de ezeket valahogy sikerült nem észrevennem, lehet, hogy fent említett hosszas beszélgetés okán.

Ezen a napon végre nem hajnal 4-kor indultam haza.

Hanem reggel 6 után.

Addig Víg Misi gitározását és éneklését hallgattuk a tábortűz mellett meg énekeltünk vele, néha a hangszert is átvéve (míg Misi minden egyebet adott elő, mi játszottunk közben egy-egy- Balaton-számot). A hazaindulási időpont pediglen azért volt jó, mert a kocsmarész hajnal 2 körül bezárt, szóval volt idő józanodni.

A hosszúra nyúlt éjszaka némileg rányomta a bélyegét az aznap esti hunniás Balaton-koncertre 180 kilométerrel arrébb, Misi ugyanis fentiek miatt kissé fáradtan érkezett oda délután, úgyhogy a hajnal 3 helyett most már 1 óra körül vége volt a bulinak, ami így alig 2,5 órásra sikeredett a szokásos 4–5 óra helyett. Én ugyan felajánlottam, hogy mivel végre van villanygitár, amivel jobb vagyok, mint akusztikussal, szívesen játszom pár számot, Horváth Gabi szívesen benne is lett volna, hogy basszuson kísér (mondván, hogy úgysem játszott még Judas Priestet, AC/DC-t meg P. Mobilt sem), de a zenekar többi tagja úgy döntött, hogy ha már így alakult, ők is inkább pihennének, szóval ez a próbálkozás kútba esett. De talán majd legközelebb tartunk ilyen partizánbált. Talán.

Viszont a Gödör klub (pontosabban új nevén Gödör Underground) mai nyitóbuliján pont Balaton-koncert lesz, szóval akit érdekel, meghallgathatja őket, olyan vendégekkel, mint Bárdos Deák Ági és Kamondy Ági, valamint az egykori URH 3/5 része, úgymint Kiss László, Menyhárt Jenő és Müller Péter Sziámi. Csak hogy az első két hetet szemlézzem, olyan fellépők lesznek az új Gödör Undergroundban, mint a Plútó, Said Tichiti és Vázsonyi János, a Zuboly, Sickratman, az Üllői Úti Fuck, Frenk, Bárdos Deák Ági és Darvas Kristóf, valamint a Korai Öröm egy szűkített változata.

A cím: Király utca 50. – a Nagymező utca sarkától egy macskaugrás.